Mivel ilyenkor a jelek (meg az oldalletöltési statisztika szerint) senki se olvassa a blogot (amit tulajdonképpen jól is tesztek, hisz ősz, izé tavasz van... esetleg nyár, tessék kikapcsolódni menni), megint SNL-ezünk!

Az első sketch akár a Keleti pályaudvarról... vagy tulajdonképpen bármelyik másikról is szólhatna. Sose fogom megérteni, hogy külföldön miért értem számomra idegen nyelveken is a bemondást, míg itthon csak pislogok. Ja, az állomási személyzet egyik tagja Harvey Keitel - nem épp tipikus szerep ez számára :)

Mesék, amiket másként ismertünk, első rész: a Szörnyeteg másképp gondolja, hogy ki a Szépség, és ki a Szörnyeteg. Tényleg, Gerard Butlernek meglepően jó hangja van, nem? Ehhez képest meg azzal a rekedt ordítással lett híres, hogy THIS. IS. SPARTAAAA...

Mesék, amiket másképp ismertünk, második rész: Mary Poppins egy... na mindegy; mindenesetre Anne Hathaway meglepően jól játssza :)

A kábeltévés szolgáltatóknak "köszönhetően" manapság a Krokodil- és Cápa Channelek mellett több gyilkosságos-nyomozós csatornát is találhatunk a kínálatban. Pontosabban nem tudom, milyen csatornák ezek napközben, de esténként olyan műsorok mennek rajtuk, mint amit itt fentebb parodizálnak: bombasztikus narráció, lassított stock felvételek, ugyanazoknak a fotóknak újra és újra mutogatása, szenvedésben, vérben és belekben tocsogás. A jelek szerint nem csak én kapok lábrázást ezektől a műsoroktól, hanem az SNL-esek is. Az őrült kéjgyilkos szerepében Steve Buscemi, a még őrültebb kéjműsorvezetőében pedig Bill Hader.

És ha már bűnügyek: mi van, ha egy holttest azonosításánál valaki (ebben az esetben Jeremy Renner) nem ismeri fel, kit lát az asztalon? De legalább próbálkozik, nem adja fel..! Mellékszálként vicces, ahogy a halottkémet játszó Hader némi piszkálással-csiklandozással megpróbálja kiejteni "szerepéből" hullát játszót kollégáját :) És ha már szerepből kiejtés, a Californians című, dél-amerikai stílusú szappanopera gyakorlatilag csak erről szól: az idegesítő akcentussal mindig a közlekedési helyzetről és lehetséges útvonalakról beszélgető, kötelezően szőkített, mindig mindenkivel kavaró, és minden "drámai" pillanat után a kamerába és/vagy a tükörbe bámuló szereplők minden lehetőséget megragadtak, hogy megröhögtessék a többieket. Mi meg azon röhögünk, ahogy ők röhögnek:

És a végén jöjjön valami szelidebb, szeszélyesévszakosabb - a reptéri biztonság már szeptember 11. előtt is fontos téma volt az amerikai médiában. Különösen, ha a még fiatal Sharon Stone-nál csipogott be az átvilágító kapu ;)