A meglehetősen méretesre sikeredett "Fal-bejáró trilógia" utolsó része után most egy könnyedebb, apropó és tanulság nélküli képmutogatással térnék vissza Berlinre, mert még mindig nem adtam ki magamból mindent :)

Még évekkel ezelőtt írtam a Vörös Városházáról, a berlini szenátus, és a főpolgármester székhelyéről. A fentebbi képen ennek testvérét, a Régi Városházát* láthatjuk, melyet a XX. század elején az előbbi tehermentesítésére építettek. A trapéz alakú alaprajza miatt a képről sejthetőnél nagyobb tömb az NDK időkben a miniszterelnök hivatalaként, illetve a minisztertanács székhelyeként funkcionált; ma újra a városigazgatás használja.

*A névvel kapcsolatban meg kell jegyezzem, hogy míg a vörös épületnél igazából a "tanácsháza" lenne a jó fordítás, mert a Rathaus ezt jelenti, csak a rendszerváltás óta kerülni szoktuk ennek a szónak a használatát, itt eleve "Stadthaus", tehát "városház(a)" a megnevezés. 

Az épület tetejét díszítő kupolaszerű torony - vagy toronyszerű kupola? - a Francia és a Német székesegyház Carl von Gontard által tervezett tornyait idézi, és egyfajta berlini specialitásnak tekinthető: még a sztálinbarokkban fogant Karl-Marx-Allee is megidézte ezt a formát. A tetején látható Fortuna-szobrot az ötvenes-hatvanas években antennára, később pedig zászlórúdra cserélték - vajon mi baja lehetett az NDK-nak a sors és a szerencse római istennőjével?

Az Ostbahnhof melletti postapályaudvar máig meglévő épületeiről már írtam, de érdemes megemlíteni, hogy a nyugati oldalon is volt ilyen létesítmény: a részben Gleisdreieck metróállomás alatt elterülő komplexum 1997-ig működött. A kettévágottság éveiben ez volt Nyugat-Berlin egyik kapuja, ahol akkora volt a forgalom, hogy a Német Posta saját dízelmozdonyokkal rendezte a postakocsikat. Ma rendezvényközpont működik benne.

A Nyolcszög Kávéház ugyanaz volt a berlini utcaképnek, mint a budapestinek a "zöld villamos" - bár ezek az öntöttvas létesítmények a német fővárosban eredetileg csak az urak megkönnyebbülését szolgálták a XIX/XX. század fordulóján, piszoárok lévén. Hogy a képen látható példányt átépítették-e mindkét nem számára, illetve hogy egyátalán üzemel-e még, elfelejtettem megnézni, ...

... mert észrevettem mögötte ezt az épületet (utána meg rohannom kellett a buszmegállóhoz, hogy kiérjek a reptérre). A "Ludwig-Loewe-udvar" 1914-17-ben épült, Alfred Grenander tervei alapján, akinek a nevéhez számos ma is látható berlini metróállomás fűződik. Jellemző módon ebben az épületben is rendezvényközpont működik; hihetetlen, hogy Berlinben akkora élet van, hogy minden ficakot fel tudnak ilyen célra használni!

Az Alexanderplatz szocmodern toronygyűjteménye közelében szinte egyedüli régi épületként megmaradt Szűz Mária-templomról már írtam, de talán idefér még egy kép róla. Új történetem nincs hozzá, egyszerűen csak szép :)

A régi berlini képeken megfigyelhető, hogy az utcák járdái a széleken kiskockakővel vannak burkolva, csak a közepük, a "fő csapás" van kisebb-nagyobb műkő vagy betonlapokkal kirakva - és ebben az a szép, hogy ezek az utcák a mai napig ilyenek. Mivel erről még semmit sem találtam a neten, abban reménykedem, hátha az olvasók közül valaki meg tudja mondani, hogy ez elsősorban azért ilyen, hogy a lapokból álló részen simábban lehessen mondjuk babakocsival közlekedni, de ha szembe jön valaki, azért legyen hely kikerülni, vagy azért, hogy ha fel kell szedni a járda alatti közműveket, akkor egyszerűbben vissza lehet őket temetni, hogy ne olyan foltos-hullámos-lepra kinézetű aszfaltfelület legyen a végeredmény, mint a budapesti utcákon? Persze igazából bármi is a válasz: ez a járda simább felületű, mint az itthoniak, szóval akár el is lehetne tanulni tőlük :)