HamPLÓ

Hol is hagytam abba legutóbb? Ja, megvan: a frankfurti felhőkarcolók sokaságából megmutattam úgy hatot-hetet. Igazából tizenegynéhány darab után elteltem velük, de azt a párat, amit lefotóztam, még megmutatnám.

Az egyik bajom a felhőkarcolókkal, hogy a tervezők - teljesen érthetően - igyekeznek eltérni a leglogikusabb, és egyben legunalmasabb formától, a négyszög alapú hasábtól, de csak ritkán hoznak létre tényleg szemet gyönyörködtető látványt. Ki így ki, ki úgy próbál "nemkocka" épületeket létrehozni:

A Main Tower tervezői például a hasáb melletti másik legegyszerűbb megoldást, a hengert választották, mert ez még senkinek nem jutott eszébe - és hogy ez ne tűnjön fel senkinek, odaragasztottak hozzá egy hasábot is ;) A 200 méter magas torony tetején egy 40 méteres antenna található, valamint számos turista (én nem álltam be az utcára kilógó sorba, inkább átgyalogoltam a belvárosba).

A jóval alacsonyabb, alig 115 méteres Japan Center nevéhez illően japán formával operál, illetve anyaghasználatával és ablakkiosztásával is igyekszik eltérni a környezetétől, de ettől még nekem speciel nem tetszikt. A fentebbi fotónak nem igazán használt, hogy készítése közben elment a nap (és úgy is maradt), de talán látszik, hogy eléggé egymás mellé dobált hatása volt a sok toronynak; se nem alkottak térfalat, se nem álltak össze valami erősebbé, mint az egyes épületek önmagukban.

A(z) Eurotower már ránézésre is a hetvenes évek terméke, simán elfért volna a Dallas főcímében. 2014-ig az Európai Központi Bank székhelye volt, a jövőben valószínűleg az egységes európai bankfelügyelet fogja használni.

És akkor most nézzünk kicsit a tornyok mögé, szó szerint: a másik dolog, ami miatt nem tetszenek a felhőkarcolók, az az itt láthatóhoz hasonló városi szurdokok kialakulása. Mint korábban említettem, még soha nem jártam New Yorkban, vagy más hasonló helyen, ezért nem tudom, ott mivel tudják ezt ellensúlyozni*, de itt sétálva nekem egyátalán nem a nagyvonalúság, a siker, pénz, csillogás  jutott eszembe, hanem az, hogy "és mi még azt hisszük, hogy nincs rosszabb a Türr István utca végét elálló szálloda betonfalánál" :-/

* Esetleg az lenne, amit egy kommentelő írt alul, hogy szélesebb utcák mellett egészen más hatásuk van a magasba nyúló homlokzatoknak?

Ehhez képest talán még jó is, ha valahol csak egy-egy pontszerű torony (a képen a Frankfurter Büro Center látható a hetvenes évekből) emelkedik; bár lehet, hogy másként gondolja az, aki egy ilyennek az árnyékában lakik. Tényleg érdekelne, hogy csak én vagyok régimódi, ha azt mondom, hogy nekem például a pesti belvárosból kicsit sem hiányoznak az ilyen épületek**? Csak mert szemmel láthatóan sokan úgy gondolják, hogy az nem is város, ahol nem lifttel lehet közel kerülni a felhőkhöz. És persze mondjuk Varsót is kötelező példaképként felhozni, mert hát nincs is nagyobb egyéniség annál, mint aki mindig másokhoz viszonyítja magát.

** Persze Angyalföldön vagy Csepelen éppenséggel elférnének toronyházak, csak nem tudom, a hiányuk tényleg Budapest legnagyobb problémája-e. Pláne, hogy a város még mindig tele van beépíthető területekkel, nem kell a magasba törni. Akinek meg csak a magasság hiányzik, menjen fel a Gellért-, Hármashatár- vagy János-hegyre ;)

Ha "favázasokról" írok ebben a blogban, legtöbbször favázra épített kocsiszekrényű villamosokról van szó, és ritkábban épületekről. Ideje változtatni az arányokon!

Mainz amolyan kitérő úticél volt augusztusi utamon. Valamikor 15 éves koromban jártam már itt, de nem sok minden maradt meg, úgyhogy jó volt végigszaladni az óvároson. Bevallom, egyátalán nem emlékeztem arra, hogy ennyi fachwerk épület áll itt, mint például ez itt középen a XVII. század végéről, ...

... vagy ez ugyanazon század elejéről.

A Kirschgarten azaz Cseresznyéskert környékén még régebbi favázasok sorakoznak, ...

A múltkor nem csak a minimozdony minivonatát láttam a Gyermekvasúton, hisz volt más néznivaló is, például a nosztalgia motorkocsi. Persze nekem a "nagy" mozdonyok is tetszenek, azt meg teljesen elfelejtettem, hogy vannak nem mindenütt megálló vonatok is:

Az előző három képes-beszámolós oldal elkészítése közben még álmodozhattam arról, hogy mit csináltam volna, ha én lettem volna a döntéshozó a pénzeszsákkal, most viszont már a látottakra kellett hagyatkoznom. Az első képeken még csak a betont pumpálják a vágányok köré, az utolsókon már az elkészült teret láthatjuk:

A Márnemmoszkva tér átépítése IV-VI.
A Várfok utcai alagút teljes kibontásától a jelzőberendezési és szőkőkút-próbákon át az átadásig

UI: Ezt az oldalt még be kellett fejeznem, nem hagyhattam félbe, de most egy időre lábrázásom van a sok képtől, videótól. Remélhetőleg egyszer valaki értékelni fogja ezt az önkéntes krónikási tevékenységet, mert ennél tulajdonképpen szórakoztatóbban is el tudnám tölteni az estéimet :)

Alice Cooper '88-89-ben nem kispályás módon tért vissza a porondra: Trash című lemezébe besegített a fél Bon Jovin túl majdnem a teljes Aerosmith is, a számok többségét pedig Desmond Child igyekezett slágerré alakítani, számos további zeneiparos - például Dianne Warren és Joan Jett - mellett. A maszkos rémmester két évvel később megpróbált újrázni - énekesek helyett viszont ezúttal inkább gitárosokkal vette körbe magát, konkrétan a "shred generáció" isteneivel: Joe Satrianival, Steve Vai-jal, Vinnie Moore-ral, Al Pitrellivel, illetve Slash-sel és a fél Mötley Crüe-vel.

A címadó szám klipje csak mérsékelten tudott mit kezdeni a drog- és öngyilkosságellenes szöveggel: egyszerre akart vicces és ijesztő lenni, ami persze nem sikerült, de még így is teljesen beleillett az MTV akkori kínálatába. Amikor először láttam, nem értettem, hogy a vége felé miért látunk még egy gitárost, amikor a szám közben már láttunk hármat (két szóló és egy basszus)? És aközben az Ozzy-s "júúú nóóó, aááááj nóóó" vokál közben miért mutatnak egy meredt szemü fickót? Jaaaa, hogy az maga Ozzy, a plusz egy gitáros meg Joe Satriani? Ez már eleve nem rossz vendéglista, pedig az akkoriban legnagyobbnak mondható sztár kimaradt a filmecskéből: a gitárszólót és filleket ugyanis Slash játszotta fel. Az persze jó kérdés, hogy ehhez képest kiket látunk a klipben: talán Al Pitrellit és Vinnie Moore-t? Akkoriban mindketten felbukkantak Cooper mester körül.

A Feed my Frankensteint a Wayne világából ismerhetjük, a klip is a filmhez kapcsolódik. Akárcsak a Hey Stoopidnál, itt se azokat látjuk a gitárszólót előadni, akik a lemezre feljátszották, pedig a zenészvilág két prominens tagjáról van szó: az imént hallott Joe Satrianiról, aki a lemez öt dalában is szerepelt, illetve nem kevésbé híres tanítványáról, Steve Vairól. Ja, és a Mötley Crüe-s Nikki Sixx basszusozik.

A múltkor kicsit szomorú voltam, hogy nem láttam Budaörsön An-2-est fel- vagy leszállni, de tulajdonképpen nem vesztettem semmit, hisz nyáron házhoz jöttek:

Mondjuk legközelebb poloskák ellen is szórhatnának valamit, mert borzasztó, hogy hetente hány bejön... az ember már szellőztetni se mer :-/

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretem a három percnél hosszabb tömegközlekedési videókat. Tudom, hogy vannak, akik teljes TranszSzib dashcam filmeket lepörgetnek esténként, de én pár perc után mindig beléjük tekerek. A saját videóimmal is így vagyok: ugyan gyakran összeállítok négy-öt perces anyagokat, a végén mindig két perc húsz másodperc lesz belőlük. Most megpróbáltam ellenállni a kísértésnek, alig húsz másodpercet nyiszáltam le a majdnem kész videóból. Van benne rendes tuja, nosztalgia tuja, rendes busz, nosztalgia busz, egy kicsi HÉV, meg egy kicsi minden más:

UI: Eredetileg arról volt szó, hogy november 1-től szervezik ki a HÉV-et a BKV-ból, aztán mondták ismerősök, hogy 7-től, ezt is írtam a videóba tegnap. Ma viszont olvasom, hogy még csak most jegyezték be a BHÉV ZRt.-t... továbbra se látom át, hogy akkor most mi van.

A darmstadti "borsőrlős" bejegyzésnél írtam, hogy az ottani látogatásom a német vasútnak köszönhetően rövidre sikeredett. Most ezt részletezném kicsit, hogy ne mindig csak a csillogást lássuk a kinti tömegközlekedésből :)

A kinézett útvonalam ugyan kanyargós volt, de nem különösebben necces, hisz csak fővonalakat érintett: a Nürnberg melletti Erlangenből Würzburgon és Frankfurton át terveztem Darmstadtba eljutni. A jegyeket a neten vásároltam, és igyekeztem még az on-line felületen kikerülni az esetleges buktatókat (előre tervezett pályafelújítások miatti késések, túlfoglalt vonatok, túl rövid átszállási idők).

Mivel a Nürnberg-Würzburg vonalon már túl sokszor jártam, Bambergen át akartam menni - arra is volt épp közvetlen vonat, és nem jelzett problémát rá a rendszer. Aztán reggel a peronon mégis azt vettem észre, hogy a huszonpár kilométerrel arrébbról induló vonatra előbb 10, majd 20 perc késést írnak ki - nekem meg viszonylag passzentos csatlakozásom lett volna Würzburgban. A jegyautomaták útvonaltervező képességét kihasználva nézelődtem, hogy hova tudnám áttenni magam, ott láttam, hogy mégse lesz gond, mert a csatlakozó vonatomnak 40 perc késése van - és ekkor még csak reggel hat körül jártunk :D Vicces volt, hogy a kiírás arra figyelmeztetett, hogy a vonat hátsó részét lecsatolják Bambergben, ehhez képest szimpla Talent 2 jött, azaz a késés oka valószínűleg az volt, hogy a vonat fele elromlott/el se indult felénk.

Mindenesetre ha nincs pénztár és közönségszolgálati iroda, akkor érdemes az automatákat nyomkodni, mert azok ismerik az aktuális forgalmi helyzetet, és kiírhatják neked azt a késést, ami százvalahány kilométerrel arrébb várható. Amúgy általában egy-két kitérő útitervvel felszerelkezve szoktam elindulni, de most nem volt elég időm tervezgetni.

Schweinfurt környékére már fél óra lett a húsz perces lemaradásunkból, de nyugodt voltam... aztán egyszercsak bemondták, hogy túl sok a késésünk, ezért a vonat nem megy be Würzburgba; a következő állomáson szálljunk át a peron túloldalán álló vonatra, majd az visz tovább. Persze értem én, hogy szervezés szempontjából ez jó húzás, hisz a szerelvényüknek akkor már visszafele kellett volna mennie, de utasként utáltam, hogy újabb késéssel és tolongással lassítottak. És persze ez a szerelvény is csak épp akkora volt, amekkora, úgyhogy a képen látható komforttal tettük meg a hátralévő kilométereket. Az átszállásom szerencsére így is meglett - a lefoglalt helyemen ugyan ültek, de mivel a kocsi háromnegyede üres volt, hát leültem máshova :)

Ne tévesszen meg senkit a bejegyzés címe, nem Budapestről lesz szó :) Idén kimaradt a szokásosnak mondható berlini kirándulás az életemből, ezt a hiányt pedig azzal pótoltam, hogy végre megcsináltam a tavalyi útról szóló "tömköz" oldalt. Van benne szó szegecselt oszlopokról, esőről, Trabantról - de azért remélem, tetszeni fog:

Berlin 2015 júniusában I-II.
A sárga tömköz járművek és a csúszó határidők városa

Gyerekkoromban Kamaraerdőbe jövet/menet a 87-es buszon vagy a kocsiban ülve mindig abban reménykedtem, hogy egyszer tilosra vált az a lámpa (azt hiszem, fedezőjelző kivitelű volt, nem háromlencsés, de lehet, hogy tévedek), mely a Kőérberki útnak azon a szakaszán állt, ami kb. 60-70 méterre haladt el a budaörsi repülőtér pályavégétől.

Ahogy azt a "vigyázat, mélyrepülés!" tábla is jelezte, a leszálló gépek itt alacsonyra kerülhettek... volna - de nem tették, legalábbis én soha nem láttam azt a lámpát működni. A legmegkapóbb alacsonyrepülős élményem egy repülőnap volt, amikor viszonylag későn indultunk ki tesómmal, és épp akkor értünk nevezett szakaszhoz, amikor a Malév B737-ese áthúzott. Láttuk, hogy jön, és csak süllyedt, süllyedt, aztán rátolták a gázt, és a hajtóművek pont akkor kezdtek úgy istenigazán felpörögni, ahogy fölénk ért. Marha jó volt - kár, hogy akkoriban még nem fényképeztem/videóztam!