Alice Cooper '88-89-ben nem kispályás módon tért vissza a porondra: Trash című lemezébe besegített a fél Bon Jovin túl majdnem a teljes Aerosmith is, a számok többségét pedig Desmond Child igyekezett slágerré alakítani, számos további zeneiparos - például Dianne Warren és Joan Jett - mellett. A maszkos rémmester két évvel később megpróbált újrázni - énekesek helyett viszont ezúttal inkább gitárosokkal vette körbe magát, konkrétan a "shred generáció" isteneivel: Joe Satrianival, Steve Vai-jal, Vinnie Moore-ral, Al Pitrellivel, illetve Slash-sel és a fél Mötley Crüe-vel.

A címadó szám klipje csak mérsékelten tudott mit kezdeni a drog- és öngyilkosságellenes szöveggel: egyszerre akart vicces és ijesztő lenni, ami persze nem sikerült, de még így is teljesen beleillett az MTV akkori kínálatába. Amikor először láttam, nem értettem, hogy a vége felé miért látunk még egy gitárost, amikor a szám közben már láttunk hármat (két szóló és egy basszus)? És aközben az Ozzy-s "júúú nóóó, aááááj nóóó" vokál közben miért mutatnak egy meredt szemü fickót? Jaaaa, hogy az maga Ozzy, a plusz egy gitáros meg Joe Satriani? Ez már eleve nem rossz vendéglista, pedig az akkoriban legnagyobbnak mondható sztár kimaradt a filmecskéből: a gitárszólót és filleket ugyanis Slash játszotta fel. Az persze jó kérdés, hogy ehhez képest kiket látunk a klipben: talán Al Pitrellit és Vinnie Moore-t? Akkoriban mindketten felbukkantak Cooper mester körül.

A Feed my Frankensteint a Wayne világából ismerhetjük, a klip is a filmhez kapcsolódik. Akárcsak a Hey Stoopidnál, itt se azokat látjuk a gitárszólót előadni, akik a lemezre feljátszották, pedig a zenészvilág két prominens tagjáról van szó: az imént hallott Joe Satrianiról, aki a lemez öt dalában is szerepelt, illetve nem kevésbé híres tanítványáról, Steve Vairól. Ja, és a Mötley Crüe-s Nikki Sixx basszusozik.

A Hurricane Years-ben Vinnie Moore gitározik - ugyan nem teker akkorákat, mint a szólólemezein, de azért odateszi magát.

A Little by little-ben ismét Satriani mestert hallhatjuk, az intró valamelyik szólólemezére is felférne. Kár, hogy ehhez képest a szám maga nem akkora durranás, de persze gitármániásként még így is jó hallgatni. Az óó-óóó-óóóó-s refrén viszont annyira nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója, hogy szinte fáj :)

A Die for you az egyik nagy kedvencem. Akár Mötley Crüe ballada is lehetne, hiszen nagyrészt Nikki Sixx és Mick Mars írták. A szólógitár felismerhetően utóbbi kezében van, és itt meg kell jegyeznem, hogy szerintem ő a műfaj egyik legalulértékeltebb gitárosa - nem egy százhuszonnyolcados skálamester, de mindig a megfelelő hangokat találja meg a hat húron (meg a tremolókart, de az jól van így).

A lemezt záró Wind-up toy talán az egyetlen "klasszikus Alice Cooper" szám az albumon, felkavaró szövegében a Welcome to my Nightmare Stevenjének gondolatait halljuk, és bár úgy indul, mintha csak egy sima rocknóta lenne, átmegy valami komorabba - a kísérteties hangok egy részét pedig Satriani gitárja szólaltatja meg. Nem igazán értem, hogy miért nem volt sikeres ez a lemez, én a mai napig imádom, és nem csak kedvenc gitárosaim miatt!