HamPLÓ

2016. január 16-án elindul végre a budai fonódó villamos, még ha a lánchídi aluljáró felújítása miatt egyik ágán csak részlegesen is. Az esemény örömére válogattam össze százhuszonvalahány képet az elmúlt másfél év terméséből az építkezés fő helyszíneiről, (laikus) leírással, magyarázó linkekkel. Láthatunk alagutat felülről, láthatjuk a villamospálya krémes tortához hasonlóan rétegekből összerakását, régi sínek és nem használt aluljáró elbontását, és az első nappali próbamenetet:

A budai fonódó villamos építése I-IV.
A túrás-fúrás képei 2014 októberétől 2016 januárjáig

Nem csak villamosbarátként örülök annak, hogy megépült ez a fontos hézagpótlás, hiszen ehhez jó pár tabunak meg kellett dőlnie, és nagyon remélem, hogy lesz folytatása, első körben sikeres üzemeltetéssel, másodikban pedig további fejlesztésekkel (nem csak villamosok terén).

Jó fáradt vagyok perpillanat, rengeteg időbe telt megcsinálni ezt a négy oldalt - lassan értékelhetné a város, hogy ilyen lelkesen írom a közlekedéstörténeti képes krónikáját :) Ha tetszik, oszd meg másokkal, ha nem tetszik... nos, akkor is, mert mondom, rengeteget melóztam vele ;)

A múltkori fotóséta nem fejeződött be a Kossuth Lajos téren, mert a kupolamagasságban kavargó köd nem korlátozta magát a pesti oldalra:

Rettentő jól nézett ki, ahogy a palota helyét csak sejteni lehetett - mivel hosszabban exponáltam, a fénykép kicsit többet is lát, mint a szem. Érdekes az erődítések és a Várkert Bazár kivilágítása közt feszülő ellentét, hatásos.

A Lánchíd fölötti partszakaszról már tényleg nem látszott a palota, csak néha bukkant ki egy-egy homályos folt a sötétségből.

Bár tudtam, hogy csak ugratnak, kiskoromban imádtam azt a szöveget, hogy az Alagút azért van, hogy rossz időben bele lehessen tolni a Lánchidat. Ha létezik steampunk párhuzamos dimenzió, ott biztos tényleg ilyenre építették :)

"Random berlini vasútállomások" című sorozatunk :) mai adásában egy fura kis megállót szeretnék bemutatni a német fővárost kelet-nyugati irányban átszelő Stadtbahnról.

A Savignyplatz-nál a "nagyvasút" nem áll meg, csak az S-Bahn, de ez önmagában még nem különlegesség, hiszen van pár ilyen a városban. Furcsább viszont, hogy mennyire visszafogott létesítményről van szó - az egész szinte csak egy tetővel fedett peron a tűzfalak sora közt:

Annak idején, amikor először láttam, azt hittem, hogy vagy a megálló új, vagy a tűzfalak helyett volt valami más régen, aztán láttam egy képet 1900-ból:

„T2-Savignyp“ von Unbekannt - Eigener Scan. Lizenziert unter Gemeinfrei über Wikimedia Commons

Az állomást 1896-ban adták át, tehát tényleg utólag építették be a házak közt átvágó sínek mellé, de soha nem volt komolyabb, mint most. Mai kinézetét az 1934-as átépítés uralja, de továbbra is csak egy esőtető a sínek közt, ahol várakozás közben a távolsági vonatokat lehet nézegetni.

Tegnap poppereskedtünk egyet a blogban, ma meg rock'n'rollozunk, Lemmy emlékére. Bár meglepően sokan írtak a haláláról, nehezemre esne nem csatlakozni; nem azért, hogy hátha megszerettetem ezt a rétegzenének nevezhető jelenséget azokkal, akik más műfajokat kedvelnek, hanem azért, mert egy nem mindennapi embert búcsúztattak el tegnapról mára virradóan Los Angelesben, és jár neki ennyi. Minimum!

Tudom, hogy sokan nem szívesen gondolnak így rá, de gyerekkorunkban legtöbben átmegyünk egyfajta "majom korszakon" (akár többször is), amikor hirtelen nagyon tartozni akarunk valahova. Vagy nagyon nem akarunk tartozni valahova. Az én majomságom az volt, hogy sokáig távol tartottam magam a metáltól, mert a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az állítólag a szakadt szipusok műfaja volt a felnőttek (tanárok) és a jobban fésült osztálytársak szerint. "Az arcszeszem is csak Pitralon", meg "Sörivó vagyok", na ne má'! Pedig leeshetett volna, hogy ha a Queen Kind of Magic lemezéről a Gimme the Prize tetszik a legjobban, Gary Moore-tól pedig a gitárreszelős korszak, plusz az iskolai barátok közti metálosok is teljesen jó figurák, akkor nem kéne annyira tiltakozni ellene. '92-ben szakadt át a gát, amikor hirtelen hörcsög módjára kezdtem magamba tömni a haverok által adott magnókazetták tartalmát. Már hogy nem a szalagot, hanem a zenéket :) Rám is lett ragasztva, hogy én vagyok a "Metálhörcsög" - hülye egy becenév, naná, hogy megszerettem! Minden héten felfedeztem magamnak egy új zenekart, egy új stílust, és amikor azt hittem, hogy már mindent hallottam, valaki a kezembe nyomott egy Motörhead feliratú kazit.

Basszus, ez meg mi? (Az: basszus!) Klasszikus rock'n'roll (amit "előző életemben" is szerettem), csak hangosabban, gyorsabban... és ilyen hangon is lehet "énekelni"? Nem voltam az a tipikus feketeruhás, kitűzős gyerek, de a három metálos pólóm közül az egyik a Motörhead 1916-jának borítóját ábrázolta - édesanyám nem kimondott tetszésére :)

Az együttes frontembere, Lemmy egyátalán nem az a figura volt, aki valaha is lenni szerettem volna, viszont pontosan az a figura volt, aki ő szeretett volna lenni. Nem kitalálták, nem megdizájnolták; nem voltak emberei, akik megmondták neki, miről szóljon a következő lemez, és mivel kerüljön az újságokba, hanem egyszerűen csak létezett, és két viszkikóla közt néha zenélt egyet-egyet. Szerintem ezért is tisztelte mindenki: nála nem póz volt, hogy morcos kinézetű rocksztár, hanem egyszerűen így nézett ki, ilyen ruhákat hordott, és nem érdekelte, hogy ez kinek nem tetszik. Pontosan ennek a hozzáállásnak köszönhetően nem is lett kevésbé rocksztár amiatt, hogy imádta az angol humort, a Kinder-tojásokat és az ABBA-t, illetve hogy nyáron farmer rövidnacit hordott papuccsal. Meg lehet nézni, ahogy a nyolcvanas-kilencvenes évek menő rockerei majd' szétfeszülnek, hogy felismerhetőek, divatosak, utánozhatóak legyenek, Lemmy meg csak úgy magától felismerhető maradt az utolsó percéig. Mindeközben mindenki szerint megközelíthető, barátságos, udvarias, és - nem csak a hadtörténet terén - művelt fickó maradt, akinek mindenről volt véleménye (amit szívesen elmondott, csak aztán meg ne sértődjön az, aki kérdezte, mert ő ugyan be nem csomagolja cukormázba, ha valami nem tetszett).

A viszki és a csajok mellett legjobban a rock'n'rollt szerette. És nem csak hallgatni: valamikor '67-68 környékén egy ideig Jimi Hendrixnek roadoskodott, a 70-es évek elején pedig (más együttesek után) a Hawkwind tagjaként végre sikeres lett. Jól futott a szekere, egészen addig, míg kábszerezésért ki nem tették (egy space rock csapatból ilyesmi miatt? nem lehetett egyszerű eset!). Dühös lett: fogta az utolsó számot, amit a Hawkwindnek írt, ...

... és arról nevezte el saját alapítású együttesét - csak tett egy umlautot az egyik "o" betűre. Persze nem ugyanúgy játszotta a régi számot: gyorsabban, hangosabban, zajosabban - és ebben a stílusban is folytatta az életét. Eleinte utálták őket, a 'Head lett az év legrosszabb együttese, megjósolták, hogy hamar szét fognak menni, de ők csak csinálták azt, amit szerettek, és előbb-utóbb sikeressé váltak. Pontosabban a zenekar tagjai néha cserélődtek, de Lemmy mindig maradt. Nem mindenkinek való zene, és az se baj, ha a blog olvasóinak nem jön be, de nekem speciel tetszik.

A minap meglehetősen retró hangulatban egy ezeréves kazettát hallgattam, és megállapítottam, hogy bár nem szeretem a Status Quo-t, az In the Army Now ma is tetszik:

Mindig is furcsának találtam, hogy ez a szám mennyire más, mint az, amit a Status Quo-tól várnék. Persze igazából nem ismerem a munkásságukat, de amit hallottam tőlük, jobbára verkli jellegű gitárpop volt - egyet hallottam, mindegyiket hallottam (elnézést kérek a banda rajongóitól, hogy az összes lemezük ismerete nélkül így általánosítok, de mindig így éreztem). De akkor ez a szám mitől ennyire más? Rákerestem, és kiderült, amit tulajdonképpen mindig is sejtettem: ez a szám azért más, mert nem a Status Quo írta, ...

... hanem egy dél-afrikai előadó-páros, évekkel korábban. Bár eddig még nem hallottam róluk, azért ők se akárkik: többek közt Falco Amadeus-ának is társszerzői voltak.

A szokásos Fényvillamos-vadászat során decemberben elakadtam a Kossuth Lajos téren: az Országház új díszkivilágításával amúgy se tudok betelni, most azonban a látványt még különlegesebbé tette a magasban gomolygó köd:

A villamosok fotózáshoz kimondottan nagy segítséget jelentett a fényt ezerfelé szóró pára. Szinte még állványra se lett volna szükség, a köd olyan szépen derítette a témát.

Bizonyos magasságig jól lehetett látni, aztán hirtelen mintha elvágták volna - utólag nem is igazán értem, miért nem próbáltam meg levideózni a gomolygást.

Az erősebben megvilágított részek beégésének elkerülése végett inkább csak rövideket kattintottam, a részleteket így is lehet látni. Még jó, hogy nem érdekel komolyabban a fotózás, mert ha érdekelne, hónapokon át le se szakadnék erről az épületről, amíg nem sikerül minden csipkét, minden szobrot, korlátot, vízköpőt és villámhárítót megörökítenem!

Valaki tud ajánlani irodalmat az épület külső díszítéséről? Érdekelne, hogy melyik szobor kit ábrázol, melyik címer mit jelképez!

Annyit írtam Berlinről az utóbbi években, hogy ideje végre arról is írni, hogy miért írok annyit róla. Nem lesz történelemóra, nem akarok semmilyen attrakciót, régi vagy új épületet rábeszélni senkire, inkább csak megpróbálom körbeírni, miért a német főváros szerepel a legtöbbet a blogban Budapest és a villamosok után.

Mivel nem ott élek, a válasz nem szimplán annyi, hogy "mert gazdagabb és csillogóbb, mint a XI. kerület". Ráadásul egyértelműen nem is a szépségéért szeretem, mert Berlin messze nem Budapest - de még csak nem is Bécs vagy Párizs ;)

Kezdjük azzal, hogy Berlinnek nincs olyan történelmi (ön)képe, mint az említett városoknak, de még egy olyan utcája sincs, ami megközelítőleg ugyanúgy néz ki, mint száz évvel korábban. Nincsen hegytetőn álló vár, nincs lenyűgöző skyline, se tengeröböl sziklákkal. Nem itt áll a világ legrégebbi vagy legmagasabb akármije, és időjárásilag is van nyerőbb hely ennél. Az általános vélekedéssel ellentétben ugyan van pár kastélya, sőt, még erődje is, de nem ez teszi érdekessé, hanem hogy egyszerre régi és új, és folyamatosan változik.

Manapság mindenütt Dubait mutogatják, ahogy az egész világot lepipáló felhőkarcoló-bokrok nőnek ki a majdnem semmiből, és szerintem Berlinben is valami hasonló történik 1990 óta. 2005-ben egy lebontott börtön, egy kihalt teherpályadvar, és egy kikötő romjainak szomszédságában épült a Hauptbahnhof, ami ezután még éveken át a semmi közepén állt, ...

... 2015-re viszont már körbenőtte a város. És még messze nincs vége az átalakulásnak: ezen a képen nem látszik, de lassan mindkét irányban ránőnek az iroda- és egyéb komplexumok a sínekre, ...

... ugyanakkor a nagy felfordulás közepette ez az 1898-ban épült fogadó is itt tudott maradni a helyén. Ezen a környéken nem sok épület élte túl a második világháborút: először Hitler Welthauptstadt Germania projektje miatt gyalulták le a városszövet egy részét (a Spree kanyarjában állt volna a Nagy Csarnok, valahol ott, ahol a bejegyzés második képe készült), a maradékot pedig a harcok pusztították el. A kép jobb szélére egyébként az új belügyminisztérium sarka lóg be, ennek a helyén régen rendezőpályaudvar volt.

Egy másik el nem veszett épület is van a közelben - a lábánál húzódó katlanban régen valószínűleg a rakpartra vezető sínek húzódtak, most meg Németország politikai központjának szélén áll!

A Potsdamer Platzról többször is írtam, az onnan nyíló Lepiziger Platzról viszont nem nagyon. Ennek elsősorban az az oka, hogy egyelőre nem igazán tér, inkább csak építési terület. 2005-ben pedig egyenesen foghíj hátán foghíj volt: a néhány már épülő ház mellett simán rá lehetett látni a nyolcvanas években a Birodalmi Kancellária helyére épített panelházakra!

2015-ben már majdnem bezárult az oktogon alakú térfal - de csak majdnem, mert a bal szélen látható ház igazából nem ház, csak állványzatra húzott vászon. Remélhetőleg valamikor tényleg építenek ide valamit :)

"Berlin-former Potsdamer Platz-1982" by Lyricmac - Own work. Licensed under CC BY-SA 3.0 via Wikimedia Commons

Hogy az imént mutatott fejlődést értékelni tudjuk, érdemes megnézni, hogyan nézett ki a tér helye 1986-ban. Ekkor még az imént említett panelok se álltak, csak a nyolcszög egyik csúcsát formázó úttest mutatta, hol járunk.

A tér egyik szegletében a fák alatt a Fal néhány darabja emlékeztet a történelem eme fejezetére - nem háromszögeltem ki, de az "antifasiszta védőfal" hátországi kerítése kb. tényleg ott húzódhatott. A térség alatti metró- és S-Bahn alagutak, illetve a hozzájuk tartozó aluljárók miatt itt volt a legszélesebb a halálsáv, pont ezért kellett eltűnnie a környékbeli házaknak is.

A budai felső rakparton a Batthyány tértől északra haladó villamos 2015 végéig csak egy volt a sok elveszett sínes emlékkép közt. Tudtam, hogy erre mentek Buda első lóvasutai Óbuda és Zugliget felé, tudtam, hogy régen több útvonalon is keresztezték a villamosok a Margit körutat, és azt is tudtam, hogy ez a szakasz a HÉV alagútjának építése miatt szűnt meg, holott az elővárosi gyorsvasút és a villamos nem voltak egymás "konkurenciái", hiszen effektíve másfele mentek, más megállókiosztással, más járatsűrűséggel, más sebességgel. Nekem mindenesetre már csak a 86-os busz jutott, amivel kapcsolatban leginkább olyan tapasztalataim voltak, hogy csúcsidőben a dugóban áll, csúcsidőn kívül meg sose jön. Az elmúlt hónapokban végignéztem, ahogy újraszigetelték a HÉV alagút tetejét, aztán megjelent a pálya alapja, majd a sínek, majd a felsővezeték, de így is egészen hihetetlennek tűnik, hogy Budapest belvárosában visszaépítettek egy olyan szakaszt, amit a 70-es években szedtek fel! Pedig visszaépítették, mert 2015. november 22-én végigmentek rajta a próbakocsik:

Nátriumlámpák sárgájában ázó próbajáratok a Bem rakparton
2015. november 22.

Még 2014 novemberében bohóckodtam egy sort a bevízszintezhetetlen, a legkisebb széltől is beremegő, de legalább a hátizsákban elférő műanyag állványocskámmal, meg a zsebkamerám fél centis, hideg kézzel működtetve állandóan csúszó zoom-gombjával. Alapvetően persze a városban gombolygó ködöt fotózni mentem ki az éjszakába, a képek közül párat meg is mutattam akkoriban itt, itt, itt, és itt; a videózás csak kísérlet volt, hogy tudok-e úgy zoomolni és svenkelni, hogy nem remeg be a kép. Hát... nem. Ezzel együtt hangulatosak lettek a felvételek, félretettem őket, hátha egyszer még jók lesznek valamire. Ma, 2016 második napján aztán rendet készültem vágni a vincseszteren, és egyszerűen nem volt szívem letörölni a felvételeket, valamit csinálni kellett velük! Hogy ne a zúgást, illetve valami arrajáró suhancok ghettoblasterjéből áradó hiphipot (tényleg az volt - teljesen szürreális hangulata lett tőle a ködben és díszkivilágításban ázó Szentlélek térnek, csak az ízlésemhez képest nem a jó irányba), illetve egy utcazenész hamis hegedűjét kelljen hallgatni, rávágtam egy 2015 utolsó előtti előtti napján valós időben írt (benyomtam egy hangszínt, aztán nyomkodtam a billentyűket, az egész meg ment egy az egyben wav-ba) zenémet, ezáltal teljesedett ki a címben említett több évesség :)  Mondjuk ezzel meg az volt a baj, hogy emiatt újra kellett vágni az egészet, hogy legalább kicsit illeszkedjen a vágások ritmusa a zene váltásaihoz, de sebaj, úgyse mentem volna ki megnézni a 4-esen a Fényvillamost ma este, mert túl hideg van odakint...

Mostantól sokkal jobban tisztelem azokat, akik zenére vágott látképes videókat csinálnak, nekem egyszerűen nincs ehhez türelmem, ebbe is majd belekékültem, pedig az egész összesen csak egy perc. Azért titokban remélem, hogy lesz, akinek bejön, mert szeretettel csináltam :)

Múltkor "csak úgy" alapon mutattam pár képet a tatai Öreg-tó fölött lemenő napról; most három további fotó jön, hogy az elmúlt hetek köd uralta szürkeségét megtörjem (még "city lights" jellegű képeim lettek volna, de azok se az igaziak). Persze lennének ötleteim, hogy miről írjak, de egyszerűen túl fáradt vagyok, úgyhogy nagyon úgy néz ki, hogy ezzel a szünetjelzés jellegű atematikus (nem tudom, hogy létezett-e ez a szó, de mostantól létezik) képmutogatással fogom az évet kezdeni :)

Vajon ezeknek a házaknak volt valami speciális feladatuk, vagy random módon lettek ilyenek? Mintha arcuk lenne - a jobb oldali például elég ijedten bámul valamit :)

Ezt a várról készült képet nem ebben a méretben akartam feltölteni, de úgy látszik, fáradt voltam, és így sikerült. Érdekes építmény ez, egyszer belülről is meg kellene nézni!

Alapvetően tudja az ember, hogy az Öreg-tó nem természetes képződmény, hanem az ország legnagyobb mesterséges halastava, de a hálóból hatalmas vödrökbe pontyokat pakoló halászok látványa valahogy mégis meglepő tud lenni.

És akkor itt jön az, hogy BÚÉK. Meg az, hogy legalább nem villamosos bejegyzéssel kezdődik az év ;)