Ha minden igaz, tizenpár órán belül megnyílik az 1-es villamos budai szakasza, ennek örömére álljon itt egy korábbi videó arról, amikor még februárban több síndöcögénnyel (ipari csörömpölő, hármas modernizált Tatra, Combino és egy kéttengelyes) a leendő végállomás jelző/biztosító berendezéseit tesztelték:
Tili-toli fel-alá, állj meg, kicsit előrébb, kicsit hátrébb, látszik, nem látszik, vált, nem vált? Érdekes volt, de persze a legszebb résztvevő a 2624-es nosztalgiajószág volt :)
Annyi kölni témájú bejegyzés után talán belefér néhány olyan kép is, ami esetleg csak saját magam számára érdekes - úgyis túl sokat használtam mostanában olyan szavakat, hogy faszádizmus meg groma - ideje egy kis kikapcsolódásnak :)
1989 egy nyári napján a képen látható ház harmadik emeletén láttam meg a napvilágot... az előző esti naplemente után, merthogy ugye már 14 éves voltam*. Fárasztó volt az út, ráadásul Bécstől kezdve minden egyes centije új élmény volt. Amint megérkeztünk, ittam két pohár vizet a csapból, majd rám lett szólva, hogy az itt nem elég tiszta, tessék inkább ásványvizet inni. A család többi tagja azt ivott - majd napokon keresztül különféle bélbántalmakban szenvedett, miközben én teljesen jól voltam. A vezetékes víz valószínűleg immunizált - ez az egyik legelső emlékem Kölnről ;) Azért szerencsére ennél sokkal jobb emlékem is maradt erről a házról, ahol viszonylag sok időt töltöttem, édesanyám ugyanis másfél-két évig itt lakott.
* Aki viszont tényleg ebben az utcában született, az Jacques Offenbach, a franciaként elhíresült komponista, többek közt a "Hoffmann meséi" (részlet) és "a" Kán-kán szerzője - utóbbi egyébként az "Orfeusz az alvilágban" című vígopera része. Ezt csak azért írtam le, mert én se tudtam :)
Gyerekként majdnem minden érdekes volt, amit láttam (például, hogy a zebrák sokszor nem zebrák voltak, hanem az átkelőhelyet két oldalról közrefogó csíkok, vagy hogy útelválasztó felfestések helyett sok helyütt fém valamik voltak az aszfaltba leverve), de a legfurább az az épület volt, amit a konyhából lehetett látni. Körbe is jártuk, hogy mi lehet, de nem igazán jutott eszünkbe, hogy víztorony, hisz egyátalán nem volt olyan kinézete. Pedig az volt: 1868 és 72 közt építették, a tulajdonképpeni tárolómedence 25 és 25 méter közt helyezkedett el. '89-ben még csak dolgoztak szállodává alakításán, egy évvel később át is adták - a hotel maga öt-, a tetőétterme pedig két (Michelin-)csillagos volt.
A torony körbejárásakor fedeztük fel, hogy az azt körbevevő zöldterület tele van nyulakkal - később aztán láttuk, hogy minden nagyobb zöld folton ott figyelnek! Kicsit rejtélyesnek is találtuk, hogy mivel táplálkoznak, de a jelek szerint megoldották. Állítólag ma is ugyanez a helyzet, bár nekem 2014 nyarán két nap alatt egy tapsifülessel se sikerült összefutnom...
Írta valaki, hogy legyen közlekedéses bejegyzés, mert a törzsközönségnek arra van igénye, és ki vagyok én, hogy ne hallgassam meg az ilyen kéréseket? :) A múltkor mutattam képeket arról az igencsak forgalmas decemberi estéről, ahol szerepelt egy összvissz két kocsival induló Taurus - most álljon itt a másik véglet néhány vágánnyal arrébbról:
Aznap reggel már láttuk a MÁV Nosztalgia 18 kocsis különvonatát Bécs felé tartani, most itt volt ugyanő visszafele indulva. Jó messze ki kellett gyalogolni a peronok legvégére, ha a mozdonyt is látni akartuk!
Szép óvatosan indította a vonatot a vezér: személyvonatokkal általában 5-6 másodperc alatt végig szokták szolmizálni a skálát, de most komótosan lépegetett felfelé az elektronika. Kár, hogy nem csúszott a sín, akkor lett volna csak zenebona :)
Nem siránkozásból (dehogynem:), de mostanában kicsit leült a blog. Nyár környékén volt egy időszak, amikor rákaptam a minél több bejegyzés irására, és úgy éreztem, a visszhang, amit szeretek, is megvolt: beszélgettünk, véleményt cseréltünk, nem csak én meséltem, hanem a kommentelők is. Aztán a téli szünetben megint rákapcsoltam, és úgy is maradtam; csak gyártottam az írásokat az éppen eszembe jutó témákban; viszont valahogy ritkán tudtam olyat írni, aminek visszhangja volt. Ez biztos az én hibám, valószínűleg túlságosan igyekeztem elkerülni a provokatív, megosztó tartalmakat - na meg az én témáim sose érdekeltek annyi embert, mint az aktuális cicirázós/képlopós/politikusfikázós oldalak. Mindenesetre az elmúlt hetekben még lendületből ment a blog, előre megírt bejegyzésekkel, de én már mást csináltam esténként - ha nem angol vagy német szkeccseket nézegettem, akkor általában zenével kapcsolatos dolgokat. Ennek most vége, mert elfogytak a konzervbejegyzések, újakat írni meg nincs kedvem, mert néha tényleg olyan, mintha egy üres szobának adnám elő magam. Gyorsan leírom, hogy nem az hiányzik, hogy sokan leírják, hogy "k...vajó a blog" (de, az is;), hanem hogy beszélgetni tudjunk; ha ez nincs, akkor kötelező menet az egész blogírósdi, azt meg nem szeretem. Nem kell megijedni, nincs dráma, nincs sértődés, nem ugrottam a Dunába a vélt sikertelenség miatt, egyszerűen csak mással foglalom el magam. Már csak terápiás szempontból is :) Azért ne szedjetek ki a kedvencekből, nem hagyom abba, csak lehet, hogy ritkábban írok majd!
Eredetileg csak ennyit akartam írni, aztán eszembe jutott, hogy addig, amíg megint lesz kedvem valamit írni, be is rakhatom azt, amit tegnap este nézegettem blogírás helyett - egy félórás filmecskét a Gibson (gével mondjuk, nem dzsével!) Nashville-i gitárgyáráról:
Fura volt végignézni, mert mindig azt hallottam ifjúkoromban, hogy "a nagy márkák az USA-n kívül csak tömegtermelést folytatnak, de az amerikai az még igazi, kézzel készült minőségi termék" - ehhez képest itt egy tömegtermelésre berendezett üzemet látunk, ami tonnaszámra ontja magából a szárazfát. Másrészt viszont a 22. perctől kezdve látható hangszerek még így, videón is gyönyörűen néznek ki, és totál elhiszem róluk, hogy jók :) Sejtem, hogy a "custom" modellek nem így születnek, de érdekes, hogy az elején csak egy rakat fát látunk, mintha az OBI-ban járnánk, aztán felkockázzák, összeragasztják, vagdossák, fúrják őket, és pár nap múlva nem madáretető és fakanál lesz belőlük, hanem olyan hangszerek, hogy látatlanban elfogadnám akármelyiket. Kicsit prózai, hogy ez is csak egy (minőségi) iparcikk, de a fene egye meg, nagyon szép iparcikk :)
Budapesten - már amennyire meg tudom ítélni -, erős negatív felhangja van a faszádizmusnak, azaz annak, amikor egy épületből csak a homlokzatot megtartva valami mást - modernebbet, jobban felhasználhatót, jobban eladhatót - csinálnak. Kölnben viszont - valószínűleg azért, mert a második világháború végére a város 90%-ban romokból állt - másképp viszonyulnak ehhez: mivel igazán eredeti állapotú épület kevés maradt, az már önmagában nagy dolog, ha egy homlokzat megmarad, a lényeg, hogy legyen gazdája és funkciója.
Persze amikor először jártam a képen látható Olivandenhofban, még nem ismertem a faszádizmus szót, csak borzasztóan tetszett, hogy amikor bementem egy klasszikus - 1913 körül épült - áruházba...
... belül valami teljesen más fogadott, mint amire számítottam. Igaz, akkor nem volt medence az alagsorban, de átlátszó burkolatban kék fénnyel megvilágított mechanikájú mozgólépcsők szelték át a belső udvart, ami egyfajta ingyenvidámpark volt számunkra tesómmal. Na meg üvegcsőben futó liftet is csak amerikai filmekben láttunk addig!
A szomszéd áruháztól elválasztó utca fölé épített tető miatt olyan, mintha az egész tömb egy épület lenne - magyar szemmel kicsit furcsa is, ahogy egyik áruház összeér a másikkal, de itt a jelek szerint meg tudnak élni így is.
1880-ban épült az a neogótikus ház a Komödienstrasséban, amit a világháború után egyszerűsített formában kibővítve állítottak helyre, és aminek jobb széléből kicsit le is vágtak, amikor a keresztutcát kiépítették. 2006-ban az épület belsejét eltávolították, és egy magasabb, kicsit talán a harmincas évek stílusát idéző irodaházat építettek mögé. Az illúziót azzal növelték, hogy a maradvány oldalát is megcsinálták. Nem tudom megindokolni, miért, de tetszik az eredmény, ez a furcsa kettőség!
Würzburgban járva a fények se voltak az igaziak (túl laposan sütött a nap), plusz a fényképezőgépem is be-bemondta az unalmast, úgyhogy leginkább csak videóztam a fura kinézetű helyi tujákat:
A bevásárlóutcákban, sok száz éves épületek közt kanyargást nehéz megunni, de egy snitt belefért a hegyi pálya elejéről is, illetve érdekes volt a domboldali utcákat egyirányú hurokban bejáró végállomás is!
Már meséltem arról a decemberi napról, melynek lényegi részét Ácsnál kezdtem, és Bécsben fejeztem be. A menetrendváltás előtti utolsó nap volt ez - a Westbahnhof szempontjából pedig azért különleges, mert másnaptól a nemzetközi vonatok egy része már nem ide, hanem a Hauptbahnhofra járt.
Kiürülni egy ideig ugyan még nem fog ez a pályaudvar sem, de az ICE-T-k például már nem nagyon fognak itt együtt pózolni a MÁV Taurusaival. Megszűnt az autószállítás is. Aki pontosabb leírást szeretne, hogy mi minden változott másnaptól, az ide kattintson - én az adatok helyett inkább a forgalomra koncentráltam.
Mert hát az volt: érzésem szerint itt a tárolóról a peron mellé állás is gyorsabb, mint egy csomó magyar vonalon a végsebesség :) De komolyan, tessék megnézni az alábbi videót, néha alig érnek át a váltókon, valami más már mozdul is a háttérben!
Megint beleakadtam pár olyan slágerbe, mely nem az eredeti előadója által lett híres, és mivel rég volt már zenei bejegyzés, inkább nem is tartom tovább magamban őket - a kéretlen jelzőkért előre is elnézést kérek, de némelyik nagyon nem az én stílusom :) Kezdjük egy meglehetősen nagy stílusváltoztatással - '65-ből:
Nem igazán felelne meg a valóságnak az állítás, miszerint a Soft Cell verziója az én világom (ennél finomabban nem tudom megfogalmazni), de kicsit jobban tisztelem a számot most, hogy tudom, miből lett. Tudom, Marilyn Manson feldolgozás-feldolgozását is meg kellene említeni, de szerintem az se jó, csak másképp rossz. Igaz, nem annyira, mint a Soft Cell-féle változat demója - de legalább annyira, mint Gloria Jones ön-feldolgozása '76-ból. Most pedig menjünk vissza '59-be:
Hát, ezt se így ismertem meg a tinidiszkóban :O A Clash gyerekkorunkban ismertebb változatán kívül számos további próbálkozás is volt a dallal: Bobby Fuller Four, Sam Neely, Hank Williams Jr., Dead Kennedys, Green Day... stb, stb. Valószínűleg addig újra és újra fel fogják dolgozni, amíg be nem tiltják az ilyesmit - azt mindenki döntse el, hogy ez jó vagy rossz hír ;)
Mostanában annyit írok Kölnről, hogy szerintem sokan azt hiszik, a város vagy a német turisztikai hivatal szponzorál. Pedig sajnos nem (ha az illetékesek ezen esetleg változtatni szeretnének, csak tessék): egyszerűen csak mindig újabb témák jutnak eszembe, amint befejezek egy-egy bejegyzést. Most például arról szeretnék írni, hogy mennyire megváltozik a belvárosi utcák hangulata esténként.
Nappal ugyanis valamennyire még meg lehet különböztetni a régit az utánépítettől, este viszont tökéletes az illúzió, és olyan bohém óvárost láthatunk, amit nem nagyon lehet megkülönböztetni mondjuk a prágaitól vagy egy belgától, hollandtól. Vagy csak nekem volt 14-15 évesen furcsa, hogy a németek mennyire nem olyanok, mint amilyennek gondoljuk őket? :) Mindenesetre pompásan néztek ki az óvárosi utcák - úgy '89-ben, mint 2014-ben.
A képen látható helyen már 1476-ban sörfőzde volt (kb.) "Varjas Henrik" (Heinrich zur Krae) néven. 1935-ben bontották le a mai nevet adó, 1629-ben alapított, "a Cethez" (Zum Walfisch) címzett sörözőt kicsit arrébb - majd ugyanabból az anyagból újra felépítették itt. A művelet jól sikerült: csak a nyitás évének utolsó számjegyét tették rosszul vissza: ez a mai napig 1626-ként olvasható a homlokzaton :)
"Papa Joe"-ból rögtön kettő is van: az egyik az Alter Markton, ez a "Klimpírdobozhoz" (Klimperkasten) van címezve; a másik a "Kötöttharisnyában" (Em Streckstrump) pedig egy koncertekről híres jazzbár. Itt utóbbit látjuk, az ablakban látható kijelző azt mutatja, hogy akkor épp a 15947. élő bulin voltak túl.
Ugyan 2014 volt az év, amikor megszerettem a sört (a helyi fajtát, a kölscht azért régebben is megittam), egyedül nem sok kedvem volt beülni bárhova, inkább csak sétálgattam. Az esős, szeles idő miatt nem volt olyan tömeg, mint emlékeim nyári estéin - másrészt viszont így a fotókba is kevesebben sétáltak bele :) Itt épp a Rajna-parton, a belvárosi közúti alagút tetején járunk.
A Nagy Szent Márton-templom díszletszerűsége szép hátteret ad az óvárosnak. Tudom, szoktam szidni a sárga fényű, fényözön jellegű díszkivilágításokat, de ezzel elfogult vagyok: amikor először láttam, itthon még mindent higanygőzlámpákkal világítottak meg (vagy ki tudja, mivel működtek azok a kékes fényű lámpák). Gyönyörű ez a templom!
Persze a Dómot este se lehet kihagyni! Ha azonban Ludwig Múzeum 1986-ban felavatott hochmodern épülete mellett jövünk fel a Rajna mellől, a Heinrich-Böll-Platznál biztonsági őrök és táblák udvariasan fel fognak szólítani arra, hogy a tér szélén menjünk. Nem azért, mert a festményeknek rosszat tesz az emberek közelsége, hanem mert a tér alatt van a Kölni Filharmónia amfiteátrum-szerű nagyterme, melynek teteje oszlop nélkül hidalja át a létesítményt - viszont a tartószerkezet felerősíti a felszíni lépések zaját! És nem ez az állítólag amúgy kitűnő akusztikájú terem egyetlen problémája: a jelenleg még félkész észak-déli Stadtbahn vonal alatta fut el, egy, a Filharmónia építésekor előkészített vágatban - és a zajok onnan is átjönnek...
Az ember a főpályaudvarra megérkezve felmegy a lépcsőn, és a kereszthajó északi végét láthatja. A középső ablak mérművét mostanában újíthatták fel, csak úgy világít!
Ez pedig a főhomlokzat. A tornyok tetejei nem is látszanak, annál inkább a felújítás során használt állványzat. Gyerekkoromban olvastam egy cikket arról, hogy Németország legdrágább mellékhelyisége a Dóm tetején van, és az építők használják. Akkoriban épp a főhajó tetejét javítgatták, de gondolom itt, a torony oldalán se lehet arra kötelezni a munkásokat, hogy lejöjjenek, ha rájuk jön a szükség - különösen, hogy egy út ki tudja, mennyi ideig tart.
Az art deco jellegű huszártorony érdekes látvány ilyenkor, jobban meg lehet nézni, mint napközben, amikor alig tűnik fel. Írtam már, hogy napokig el tudnám fényképezgetni ezt a templomot? :)
Búcsúzóul még két kép: egy lentről, az óvárosból (Buttermarkt), és egy a Hohe Strasséból, amit...
... még éjszaka is ritkán lehet üresen látni. Nem tudom, hogy most csak a gyorsan változó időjárás, vagy valami újabb kori csendrendelet miatt láttam kevesebb utcazenészt, mint régen, de annak idején a hegedűn játszott klasszikusok összefolyása az Everly Brothers-szel teljesen természetesnek számított a Dómhoz közelebbi részeken. Kicsit hiányzott is.
Kölni sorozatom további részei:
A kölni Dóm építése
A Nagy Szent Márton-templom
A Cloaca Maxima
Mementó: a Szent Albán-templom romjai
Severin-híd
Két és fél Erzsébet híd
Hatvágányos vasúti híd a Dóm tövében
A kölni főpályaudvar története
Egy másik "testvérhíd"
A kölni városháza római kori "pincéje"
A "Dómtömés"
Köln utcáin sétálva: régi vagy régi formájú?
Római kori bevásárlóutcák, rejtett terek, eltűnt korok maradványai
Ez megy most