HamPLÓ

Nemrég végignézhettük a Bernauer Strasse átváltozását városi utcából éles fegyverrel őrzött börtönkerítéssé - most nézzük meg azt, hogyan őrzik mindennek az emlékét!

A változások idején - teljesen érthetően - mindenki azt akarta, hogy a Berlini Falnak nyoma se maradjon. Még én - aki tizenvalahány évvel a ledőlése után jártam először a városban - is látom, hogy egyre kevesebb tárgyi emléke marad a kettéosztottságnak, és ez így van jól. Ezzel együtt sokan arra is rájöttek, hogy egy töredéket meg kell őrizni a Falból, különben ötven év múlva már senki nem fogja elhinni, hogy ez az őrület tényleg létezett!

„Gedenkstätte Berliner Mauer“ von Jess & Peter aus Geneva, Switzerland - Flickr. Lizenziert unter CC BY 2.0 über Wikimedia Commons

Ez a gondolat vezetett a Berlini Fal Emlékhely létrehozásához, melynek fő exponátuma nem más, mint a halálsáv egy darabja, acélfalak közé zárva. Értjük, ugye: falak közé zárták a Falat, nagyjából úgy, ahogy annak idején otthagyták az őrzői. Ide nem lehet bemenni, csak az utca túloldaláról lehet benézni egy erre a célra épített toronyból.

Az emlékhely lehetőséget ad arra, hogy megízlelhessük, milyen lehetett egy ilyen építmény árnyékában élni - a halálsáv például így nézett ki "kelet" felől. Persze annak idején nem sétálgathatott akárki csak úgy mellette, és különösen rizikós lett volna fotózni: ez volt a "hátországi fal", a létesítmény igazából őrzött oldala! A zárt rész mellett egy park jellegű, bejárható szakaszt is találunk:

Ahogy sejthető, ahol csak lehetett, igyekeztek minél szélesebbre húzni a "keleti" és "nyugati" oldali fal közti részt, ennek estek áldozatául a Bernauer Strasse házai, és a ma is meglevő evangélikus temető egy része. A képen a hátországi fal valahol a bal szélen lehetett; mellette nem sokkal a jelzőkerítés húzódott. Ez a Vasfüggöny elektromos jelzőrendszerére hasonlított: ha valami (valaki) hozzáért, bejelzett a közeli őrhelyekre - mivel a kerítéseken véletlenül nem lehetett átjutni, az ilyen jelzést igen komolyan vették. Mellette a járőrutat, és a mindig kivilágított ellenőrzősávot láthatjuk. Kiskoromban nagymamám mesélt nekem a Falról, melynek felfoghatatlanságát azzal érzékeltette, hogy egy este a szállás ablakán kinézve azon töprengett, hogy "miért van annyira kivilágítva az az autópálya, ha senki nem is jár rajta?". Csak másnap jött rá, hogy a halálsávot látta...

Tolattyú-húzattyú, mindenféle karok és egy-két csap minden vasúti gépezet belsejébe kell - de néha ezeknél meglepőbb berendezésekkel is találkozni:

Az "acél acélon" maximum heavy metál klisének jó, de ha mondjuk esőben el kell indulni, vagy hirtelen meg kell állni, akkor nem annyira ideális felállás; a tapadás növelésére homokot szoktak a sín tetejére szórni. Bár már a favázas ezreseknél felbukkant a később alkalmazott megoldás, hogy (mechanikus) távirányítással lehet ezt megtenni, a kéttengelyesek egy részénél egészen selejtezésükig maradt a kézi módszer: egy kis tartályból kellett a kőzúzalékot egy tölcsérbe lapátolni. A Mukiknál pedig még mindig így van, úgyhogy aki hirtelen be akar vágni autójával egy ilyen szürke doboz elé, az úgy tegye, hogy a vészfékezéshez minimum polippá kell változnia a mozdonyvezetőnek: egy kézzel lekapcsolja a menetet, másikkal a légféket csapja át, a harmadikkal a légsípot nyomja, a negyedikkel pedig a homokot lapátolja. Igaz, ilyenkor még mindig marad négy keze arra, hogy azokat a figyelmetlen autós felé rázza :)

Mozdonyon dolgozni csak rendkívül kevéssé olyan, mint az irodai munka: ugyan a mozdonyvezető is sokat ül egy helyben, nagy különbség, hogy egy átlagos iroda eközben többnyire nem szokott több száz kilométert megtenni. Mozgó célpontra ráadásul pizzafutárt is nehéz hívni, ezért találunk egyes típusokon (a képen a BKV HÉV egyik Bobója) főzőlapokat: gőzmozdonyon állítólag könnyen meg lehetett az otthonról hozott ebédet melegíteni, de egy dízel- vagy villanygépen nincs más megoldás erre (na jó, dízelen biztos megoldották, és valami komolyan melegedő cuccot villanyon is találni, legfeljebb érintésvédelmileg gázos:).

A Severin híd után egy másik klasszikust szeretnék bemutatni, a kedvenc székesegyházam mögött álló Hohenzollerbrückét:

"Hohenzollernbrücke Köln" by Thomas Wolf (Der Wolf im Wald) - Own work. Licensed under CC BY-SA 3.0 via Wikimedia Commons

A Hohenzollern-házról elnevezett átkelő 1907 és 11 közt épült, a forgalmat már nem bíró Dóm-híd helyén. Eredetileg is három párhuzamos hídtestből állt, de nem a maival azonos geometriával: a parton épített, erődszerű hídfők közt feszülő háromszor három ív közül a délit közúti és villamosforgalom használta, csak a másik kettőn jártak vonatok.

„Bundesarchiv B 145 Bild-P008041, Köln, Hohenzollernbrücke nach Bombenangriff“ von Unbekannt - Lizenziert unter CC-BY-SA-3.0-de über Wikimedia Commons

1945 márciusában a visszavonuló német hadsereg a Rajnába robbantotta az átkelőhelyet, és bár a helyreállítás viszonylag hamar elkészült (eleinte provizórikus középső résszel), a déli harmadot nem építették vissza, tehát a híd innentől csak kétszer három ívből állt. A partokhoz közelebbi elemeken a mai napig látszik, hogy régebbi megoldásúak (több szegecs, finomabb andráskeresztek), a középsők pedig kevésbé díszesek. Ugyancsak elmaradtak a pillérek neoromán stílusú díszei.

„Hohenzollernbrücke Köln von oben - rechtes Rheinufer“ von Raymond - Raimond Spekking - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

A nyolcvanas években nekiláttak kialakítani a Köln környéki S-Bahn hálózatot, ennek forgalmát azonban nem lehetett volna a kétszer két vágányos hídra ráereszteni, így '85-től hozzáépítettek egy harmadik hidat - de nem a régi, közúti rész helyére, hanem a meglevő hidaktól északra! A fenti képen látható, hogy ezt hogyan kell érteni: az egykori közúti híd rámpáján még ma is láthatóak a villamossínek maradványai! Észrevehető az is, hogy ez a harmadik, új híd - bár távlati képében hasonló - valójában modernebb szerkezetű (hegesztett), mint a két régi.

Annyiszor szóba került már Kelet-Berlin egykori büszkesége - és ma is élő jelképe -, az Alexanderplatz melletti tévétorony, hogy úgy érzem, megérdemel egy saját bejegyzést - nem csak építészeti, hanem történelmi szerepe miatt is. Az építmény létrejötte nem volt egyszerű szülés; gyakorlatilag annak demonstrációjaként is felfogható, hogy miért nem működhetett hosszú távon az NDK-nak nevezett agyszülemény.

Az 1952. december 21-én, Sztálin születésnapján megindult kelet-német tévéműsor (ami nem az első berlini televízió volt, hiszen 1934-ben a világ első ilyen adója, a Fernsehsender Paul Nipkow is itt működött) folyamatosan lépéshátrányban volt. Egyrészt nem akartak nagyon lemaradni az NSZK mögött, ahol 1950-ben kezdte meg adását a hamburgi NWDR tévéadása, másrészt viszont kedvezőtlen frekvenciákat sikerült szerezniük a frekvenciák nemzetközi felosztásánál: vagy sok apró adót kellett volna építeniük, vagy kevés nagyot.

„Bundesarchiv Bild 183-17697-0002, Berlin, Fernsehkamera bei Aufnahme“ von Quaschinsky, Hans-Günter - Lizenziert unter CC-BY-SA-3.0-de über Wikimedia Commons

Természetesen hamar rástartoltak a második lehetőségre, 1954-ben el is kezdtek építeni egy tornyot a Müggelbergén - melynek építését egy évvel később le kellett állítani, mert rájöttek, hogy 130 méteres magasságával zavarná a schönefeldi reptér forgalmát. A csonk ma is megvan, jól látszik rajta, hogy egy régimódi, szögletes alaprajzú tömb lett volna, a tetején toronyantannával. Mikor aztán nekiláttak az újratervezésnek, már képesek voltak a nyugatiakhoz hasonló, modern tornyok építésére, úgyhogy csak a megfelelő helyszínt kellett megtalálni hozzá. Mérések, számítások, és a lehetőségek figyelembevételével ez Friedrichshain lett volna - ekkor azonban a Berlini Fal felépítése annyira kimerítette az ország anyagi lehetőségeit, hogy el kellett napolni a beruházást.

A torony építésének kezdete - aki a mai környezetét ismeri, meglepődhet, hogy egyátalán lát régi épületeket a képen... Forrás: „196608a Ostberlin“ von Roehrensee - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Amikor '64-ben megint nekivágtak, nem finomkodtak, és rögtön a keleti belváros közepébe helyezték át a leendő tornyot, többek közt annak fényét emelendő - a Karl-Marx-Allee sztálinbarokkja ekkor már kevés volt az emberek lenyűgözéshez. Reprezentálni akartak, ha már egyszer nem sikerült a szocialista állam nagyságát jelképező felhőkarcolót építeni a háború után lebontott királyi palota helyére. A szakma ugyan erősen meg volt osztva a helyszín miatt, de ez a vezetést nem zavarta - legalábbis a keletit, mert a nyugat-berlinit ugyan zavarta volna (hiszen csak pár kilométerre volt a tegeli és tempelhofi repülőterek megközelítési folyosójától), de az meg nem számított.

„Alexanderplatz Stadtmodell 1“ von Foto von User:Alter jakob - Eigenes Werk. Lizenziert unter Public domain über Wikimedia Commons

A Német Szocialista Egységpárt (SED) Központi Bizottsága nemes egyszerűséggel előírta a torony építését, úgyhogy annak ellenére nekiláttak a környező városszövet lebontásának, hogy még az NDK egyes szervei is aggályosnak találták a dolgot - nem is kapta meg időben az építési engedélyt! Mi több, a lakóházak bontását kísérő kártalanítások idő előtt kiürítették a büdzsét, ami miatt egy időre leállították az építkezést. Politikai ráhatásra persze hamar újraindították, de a számos gikszer miatt nem tartottak ünnepélyes alapkő-lerakást, az építkezés költségeit pedig megpróbálták szanaszéjjel könyvelni, hogy ne látszódjon, mennyire túllépték a tervezetet.

„Bundesarchiv Bild 183-F0818-0022-001, Berlin, Fernsehturm, Bau“ von Koard, Peter - Lizenziert unter CC-BY-SA-3.0-de über Wikimedia Commons

Az alapozás 1965 augusztusában kezdődött, '66 októberére elérték a 100 métert, '67 júniusára pedig a betonmag teljes magasságát - eközben viszont még mindig nem tudták pontosan, hogyan is fogják megépíteni a "toronykosár" gömb alakú testét. Végül a torony mellett a földön összeállították, majd darabokban emelték a helyére. 1969. október 3-án (később ez a dátum másról lett híres) át is adták az épületet, bár a kiegészítő részek (belső terek, bejárati pavilon szökőkúttal) ekkor még nem voltak készen.

Szegedet akkor is imádnám, ha nem lenne villamosa, de van - és nem is akármilyen!

Szegedi életképek 2014 augusztusából

Jószerencsém úgy hozta, hogy ismét eljutottam egyik kedvenc bajorországi városomba, Rothenburg ob der Tauberbe. Ez már a harmadik látogatásom volt itt, de még nem sikerült megunnom!

Ebben a helyben továbbra is az a csodálatos, hogy nem lehet egyetlen épületét vagy terét kiemelni, mert az ember akármerre megy a városfalon belül, minden régi - legfeljebb kicsit újabb, vagy nem annyira régies lehet valami. Ez itt fent például csak egy kifutó utca, ahova be lehet kocsival hajtani; gyakorlatilag külvárosnak mondható. Az persze elég hihetetlen látvány, ahogy az utat átvezették a Szent Jakab-templom alján - az ember nem gyakran sétál XIV-XV. századi gótikus dómok alatt!

A legtöbbször talán ezt a sarkot lehet képeken látni. Teljesen mesebeli látvány, állítólag a Disney rajzolói a Pinocchio készítésekor innen (is) vették az ihletet - bár szerintem a látvány eme anekdóta nélkül is érdekes. Ráadásul a szívemnek kedvesebb az a gondolat, hogy a világ legjobb játékának, a Monkey Islandnak vették innen az egyik helyszínét. Az meg nem kérdéses, hogy Ritchie Blackmore egyik lemezborítója egészen konkrétan innen jött :)

A város - akárcsak kicsit később Naumburg - annak köszönheti egységesnek megmaradt képét, hogy elég régen, még a harmincéves háború után elvesztette a jelentőségét. A nem-jelentős városokban ugyanis nem bontottak le egész negyedeket, hogy széles utakat építsenek a sok embert befogadó új épületekhez, nem cserélték a házakat ötvenévente újabbakra, ennek köszönhetően viszont már a XIX. században fontos bevételi forrás lett a turizmus. Utóbbinak köszönhető, hogy amikor az amerikai légierő lebombázta a várost, szóba se kerülhetett, hogy betonból építsék újra - mi több, az amerikaiak maguk is gyűjtést szerveztek a helyreállításért.

A komolyabb vasútfotósok által csak "spotterdombnak" csúfolt Kelenföldön a múltkor megint elég színes volt a felhozatal: jött angol és svájci-román dízel, Laminátka, a 20-as Nohab, és pár Taurus is. Azok számára pedig, akik nem értik, miért nem szoktam végigfilmezni a tehervonatokat (miért, miért - mert nem bírja a csuklóm:), egy teljes konténervonat is jutott a végére:

A Google Maps/Earth használata közben néha látni különböző időpontokban készült képek összeillesztésével létrejött furcsaságokat, de az egykori Nyugat-Berlin zöldebb részén tényleg van egy lakópark, melynek egyik utcája egy félbevágott kifutópályában végződik:

Az 1935-ben felavatott Gatow-i repteret előbb a Luftwaffe hadirepülő-akadémiája használta, majd - a háború után - az angol Királyi Légierő. A berlini légihíd során az angol gépek ide szállították a létfontosságú utánpótlást (legalábbis a hagyományosak, mert a hidroplánok a Wannsee-re), és egészen '94-ig itt is maradtak. A Berlini Fal leomlása után viszont már kevéssé lett volna megindokolható egy, a lakott területekhez ennyire közel fekvő repülőtér léte, úgyhogy bezárták - de nem bontottak le mindent. A két betonpálya nagy részét persze eltüntették, de a gurulóutakat, előtereket, és persze az épületeket meghagyták.

„DOUGLAS C47 OF THE ROYAL AUSTRALIAN AIR FORCE AT THE LUFTWAFFEN MUSEUM RAF GATOW BERLIN GERMANY JUNE 2013 (9107076297)“ von calflier001 - Uploaded by MainFrame. Lizenziert unter CC BY-SA 2.0 über Wikimedia Commons

Sőt, nem csak meghagyták, de használatba is vették: múzeumot csináltak belőlük. Helyből nincs hiány, talán csak a tető hiányzik a masinák fölül. Persze vannak hangárok, nem is kicsik, de nem fér el bennük minden.

Ami nagyon tetszett: Németország abban a különleges helyzetben van, hogy a hidegháború mindkét oldalának arzenálja megtalálható volt a területén. A fentebbi képen balra angol, francia és amerikai gyártmányokat láthatunk, melyekkel MiG-ek sora néz farkasszemet. Körülbelül mint a valóságban tették 1990-ig. Keletnémet MiG-23-asokat konkrétan láttam is alacsonyan járőrözni a part mentén '87-ben, szóval őket szinte ismerősként üdvözöltem.

Gyerekkorom kedvenc könyvei közé tartozott a Világ nevezetes hídjai a Kolibri sorozatból, illetve a Hidak a Műszaki Könyvkiadótól. Úgy gondoltam, nem létezhet klasszabb hivatás, mint a hidak tervezése - különösen a kábelhidaké. Az egyértelmű, hogy Budapest remek hely volt a hidakkal kapcsolatos rajongásom kiéléséhez, hisz volt (van) itt lánchíd, kábelhíd, Gerber-tartós, ívhíd, rácsos gerendahíd, tömör gerinclemezes gerendahíd, félállandó jellegű kettős K-híd, kerek híd, szögletes híd, hosszú híd, rövid híd... De nem volt ferdekábeles, amit - képek alapján - a legnagyobb királyságnak képzeltem. 

„Severinsbrücke bei Nacht“ von datort - http://www.piqs.de/fotos/34673.html. Lizenziert unter CC-BY-2.0-de über Wikimedia Commons

Az országban talán csak a győri gyalogoshíd volt ilyesmi, de az elég kicsi volt, úgyhogy nagyon tetszett, amikor '87-ben végre élőben is láthattam a pozsonyi Új hidat. Ehhez képest elég kiakasztó élmény volt, amikor '89-en rájöttem, hogy az NSZK-ban a tervezők már évtizedek óta szinte csak ilyeneket építettek, ha függőhíd kellett: láttam autópályahídként, láttam rögtön többet is Düsseldorfban, meg még ki tudja, hol. Amit ritkaságnak, érdekességnek gondoltam, az itt átlagosnak számított. Persze azért tetszettek - a legjobban pedig a kölni Severin-híd jött be.

Ez az átkelő Köln második világháború utáni feltámadását szimbolizálta, amikor már nem lerombolt dolgokat állítottak helyre, hanem teljesen új dolgokat emeltek: 1958-59-ben építették, olyan helyre, ahol előtte nem volt híd, olyan technológiával, amit előtte nem használtak (az egész pályatestet egyetlen "A" alakú pilon tartja).

A tavalyi nyár/kora ősz a dízelmozdonyok jegyében telt: számos alkalommal keltem hajnalban, csak hogy elcsíphessem valahol a csodálatos hangú Púpost, egész napokat töltöttem hőguta közeli állapotban, hogy lássam gyerekkorom kedvenc Nohabját, és míg az öreg gépekre vártunk hasonló érdeklődésű sorstársaimmal, számos más pöfögény is a lencse elé került. Ehhez képest idén összesen egy ilyen túrán vettem részt, és az is rövidebb volt a szokásosnál. Gyakorlatilag bele se melegedtem a témába, már vége is volt; csupa elbénázott képet készítettem, második alkalom meg nem volt...