HamPLÓ

Itt egy kép arról, hogy milyen NEM volt a szombatom és vasárnapom. Folyatás... majd ha kipihentem ;)

A múltkori bécsi videón felbukkant egy böhöm nagy kék-bézs hasáb a kis piros villamosok közt, ami igazán megérdemel egy külön videót:

A "bádeni HÉV" 1927/28-ban 12 négytengelyes motorkocsit szerzett be. A járművek közel 16 méteres hosszukkal igencsak méretesek voltak, de erősek is: négy 90 kW-os motor hajtotta őket. Villamosos párhuzammal: akkorák, mint egy budapesti Tatra, csak pont kétszer erősebbek! Meglehetősen sokáig megmaradtak, egészen a nyolcvanas évekig futottak; a 224-es múzeumi kocsi 1970 körüli állapotban van. És ami még szokatlan (persze csak itt, a városban): pályacsengő helyett dudával ijesztgetik a gyanútlan villamosbarátokat :)

Őszintén szólva a legutóbbi nürnbergi bejegyzésem kisebb visszhangot keltett, mint reméltem, de persze lehet, hogy én becsültem túl a hidak vonzerejét :)

Mindezek ellenére ott folytatom, ahol abbahagytam: a Hóhér-hídnál, pontosabban az azzal átellenes Pegnitz-ág partján álló borraktárnál (Weinstadel), ami állítólag a legnagyobb favázas épület Németországban - bár a mérete csak a másik oldalról érzékelhető. A mellette álló víztorony 1320 környékén védműként épült, majd börtön lett - ma az egész komplexum kollégiumként üzemel.

Innen csak pár lépés az 1491-ben épített magtár. Ahogy az a képekről sejthető, a város háború után helyreállított műemlékei többnyire vagy favázasok, vagy a környékre jellemző sárga homokkőből épültek; a kettő váltakozása elég színes összképet ad ahhoz, hogy az ember ne a helyre nem állított homlokzatokat figyelje.

Persze helyenként ilyen egészen bohém látvány is a szemünk elé tárulhat. Nürnberg ma is nagyon szép, de a XX. század pusztításai előtt valószínűleg gyönyörű volt!

A Museumsbrücke 1700 körül készült el, egy korábbi, részben fa átkelő helyén. A második világháború után dupla szélességben építették újjá...

Idén - több évnyi kihagyás után - megint kiugrottam a bécsi villamosnapra. Amióta nálunk is van rendes nosztalgia üzem - meg Villamosnap - nem olyan világrengető élmény ez a rendezvény számomra, de azért persze jó volt fél napon keresztül egyik öreg csotrogányról a másikra szállni :)

A szervezéstől nem voltam annyira oda: a tuják útvonala kevéssé volt látványos (körülbelül mintha nálunk a Liget térről lenne nosztalgia járat a Fehér útra), a típusfelhozatal a lehetőségekhez képest unalmas volt, a főműhelyi program elég semmilyen, a buszokra pedig nem lehetett felférni; de azért persze meglehetősen élveztem az egészet. Különösen a buszokat - nem bírtam nem arra gondolni, hogy nálunk Budapesten egyszerűen semmi se mutatható be az Ikarus 620-asok előttről - és az is viszonylag friss fejlemény, hogy legalább olyanunk van. Igaz, a tény, hogy azok is a "semmiből" jelentek meg, lehet, hogy arra utal, hogy egyszer nálunk is lesznek hosszú orrú nosztalgia gumikerekűek, Harcsák, trambuszok, vagy legalább Tr 5-ös...

Biztos van, akinek feltűnt, hogy pár héttel ezelőttig majd' minden nap volt bejegyzés, most pedig jó, ha 3-4 naponta írok egyet. Ez részben a szokásos késő őszi depinek tudható be, részben annak, hogy kicsit ráuntam a villamosokra, részben pedig annak, hogy nagyon rákattantam az OpenMPT nevű trackerre.

Már írtam arról, hogy ifjabb koromban mennyire szerettem a Commodore Amiga zenéket, és arról is, hogy a kilencvenes évek első felében magam is próbálkoztam ilyeneket barkácsolni; legutóbb pedig említettem, hogy belémragadt a gondolat, miszerint újra kéne alkotni az akkori műveimet. Nna, pontosan ezt kezdtem el esténként csinálni, az első el is készült tegnap. Hosszú utat tett meg ez a zene(szerűség) 1994 júliusa óta, és igazából magam is meglepődtem, hogy milyen jól szól:

Érdekes, hogy bár ez a formátum (négysávos Scream Tracker helyett nyolcsávos Impulse Tracker) jobb hangminőséget tesz lehetővé, mint a régi, azért be kellett csempésznem némi klasszikusan búgó négyszögjelet, meg néhány Amigán megszokott mintát is. Viszont ellentétben azokkal az időkkel, amikor a párhuzamos portra dugott ellenálláslétrára dugott monó kazettásmagón hallottam, mit csinálok éppen, most a térhatással is megpróbálhattam valamit kezdeni. Ugyan surroundban nem tudtam meghallgatni, csak fejhallgatón, de majdnem olyan lelkes lettem tőle, mint tizenkilenc évesen voltam. A legnagyobb kedvencem a "fzzzzzzzZZZZZZSSSSSSSUUUuuuuuuuuUUUUUUUMMMMMmmmmm" nevű hangmintha, kíváncsi vagyok, megtalálátok-e... mind a hatvanezer alkalmat, amikor elsütöttem ;)

A múltkor láthattuk, hol és hogyan sétáltuk körbe Rothenburg ob der Taubert, de még mindig maradt mutogatnivaló képem. Persze igazából az itt láthatónál is jóval többet fotóztam - ezen a helyen az ember könnyen telekattogtatja a memóriakártyáit :)

Eddig volt bejárható a várfal, innentől kezdve a földszinten kellett folytatni: a Klingentor tornya, ami egyszerre tartozott az említett kapuhoz, és a mellé épült Wolfgang-templomhoz - plusz a XVI. századtól kezdve víztoronyként is használták.

Az antennák mutatják, hogy nem egy történelmi bábfilm díszleteit látjuk, hanem élő várost. A háttérben látható felhők ekkor már túl voltak azon, hogy eláztassanak, és pusztán díszítőelemként maradtak a közelben :)

Favázas "teherlift", háttérben a felemás tornyú Szent Jakab-templommal, és néhány ugyancsak raktárnak használt dupla-tripla padlással. Mint sok száz évvel később Manhattenben, az alapterület szűkössége miatt kizárásos alapon itt is felfelé terjeszkedtek.

Nem akarom harminckilenc évesen eljátszani a hosszú szakállú öregapót, aki két "az én gyerekkoromban még..." felütésű mondat közt levegőt is alig vesz, de van pár dolog, ami nagyon jellemző volt a gyerekkorunkra, aztán teljesen eltűnt. És nem csak a hétfői adásszünet, meg a suli menzájának gyerekkávéja (asszem, nem is akarom tudni, mi volt benne) tartozik ezek közé, hanem olyan dolgok is, melyeket - az előbbiekkel ellentétben - szerettünk. Például a kvarcórák, melyekről - körülbelül mindenki mással ellentétben - tudtuk, hogy nem a folyadékkristályos kijelző miatt hívják őket így (műszakilag felvilágosult gyerekek voltunk: nem véletlenül neveztük át az őrsünket kicsivel később Vidráról Commodore-ra), és melyeket imádtunk.

Nekem - valószínűleg pedagógiai okokból: tanuljam meg használni! - sokáig csak felhúzós-mutatós időmérőm lehetett (talán már mondtam, nehéz gyermekkorom volt;), és később is csak egy egy vagy két gombosat hoztak apuék Bécsből, miközben néhány iskolatársnak négy gomb díszelgett az óráján. És azok nem csak dísznek voltak ott: az ilyen kézikészülékekben stopper, naptár, meg ki tudja, mi minden volt. Ja, és hét zene. A pontos típusokra nem emlékszem, biztos voltak Casiók, de inkább a Kessel, Montana, Levis volt a jellemző, mint például ez itt:

Pár napja - fogalmam sincs, miért - felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mik lehettek azok a zenék. Az egyes típusok, modellek nem ugyanazokat játszották, de ami itt fentebb hallható, az egy az egyben megvan az emlékeimben (voltak még több zenés órák is, de valahogy a "hétzenés" volt a legmaradandóbb). Megpróbáltam megkeresni a dalok eredeti(bb) változatait; volt, ahol gondolkodni se kellett, és voltak, amiket csak hosszabb keresgélés után találtam meg. És persze volt, amire nem bírok rájönni, mi lehet, pedig piszok ismerős - innen jött a bejegyzés címének eleje. Aki nem tudja, miről van szó, az szégyellj... kattintson ide!

A sok pittyegéstől a végére kicsit elmúlt a hallásom, ezért ha rossz sorrendben teszem be a linkeket, esetleg rossz dalt írok, nézzétek el - és szóljatok! Ráadásul a több órányi zenehallgatás semlegesítette a fogalmazásgátlóm hatását is, úgyhogy még a sokadik átírás után is maradtak barokkos körmondatok, furán hosszú záró- és kötőjeles szerkezetek a szövegben :)

Daniel Decatur Emmett "Dixie" című száma (az első videón 1:00-tól) valószínűsíthetően 1859 körül keletkezett. Bár a mi túlmodernkori képzeletünkben (na meg az amerikai folklórban) déli dalnak számít, állítólag egy New York állambeli farmról szól. De lehet, hogy nem - rejtélyes hely az az Amerika :) Mindenesetre ezt játszotta a Hazárd megye lordjaiban a Lee tábornok kürtje, tehát ismertük. A következő (1:07-től) is nagyon ismerős, de nem bírom felismerni/véletlenül megtalálni. Valaki tudja?

1:14 és féltől F.W. Meacham 1885-ös "American Patrol"-ját halljuk. A sznobok igényesebbek Glenn Millertől is meghallgathatják.

1:19-től az "Anchors Aweigh"-t, az USA Haditengerészeti Akadémiájának indulóját halljuk, melynek zenéjét Charles A. Zimmermann szerezte 1906-ban. Vajon a vonalasabb illetékeseket anno nem zavarta (volna, ha tudták volna), hogy a nemdolgozó ifjúság legszívesebben naphosszat az amerikai hadigépezet propagandanótáját hallgatta volna az órájából? :)

Nem olyan nagyon régen Frankfurt am Mainon átutazva picit megdöbbentem, amikor egy ismerős épületet véltem felfedezni:

„Grossmarkthalle Frankfurt Panorama 1“ von Eva K. - Eva K.. Lizenziert unter GFDL 1.2 über Wikimedia Commons

Ez itt a frankfurti Grossmarkthalle, azaz Nagyvásárcsarnok - ottjártamkor nem teljesen így nézett ki, de azért hasonló volt a látvány, mint a wikipedia képén. Elvileg lehetett volna azért ismerős, mert már többször elmentem előtte (legalább kétszer 22 év alatt:), de valójában nem ezért volt déjà vu érzésem, hanem mert itthon is áll egy hasonló:

... a budapesti Nagyvásártelep. Ha annak idején olvastam volna a fovarosi.blog.hu vonatkozó bejegyzését, nem lepődtem volna meg, de mivel valahogy kimaradt, magamtól kellett rájönnöm, hogy már akkor is német minta alapján építkeztünk. Igaz, nem először történt így... A frankfurti vásárcsarnok 1926 és 28 közt létesült, budapesti pandantja 1930-32 közt készült el. Gyakorlatilag azonos céllal épült, ugyanazzal a Zeiss-Dywidag-rendszerű tetőzettel, és a hozzá tartozó irodaépületet is ugyanúgy téglával borították (ami számomra rendkívül rokonszenves megoldás)...

A Fővárosi Blog imént belinkelt remek írása szerint a véletlennek tulajdoníthatónál komolyabb hasonlóság már a korabeli építészeti közbeszédnek is tárgya volt; ma már inkább azt mondhatnánk, hogy akkori középületeink teljesen megfeleltek a kontinens élbolyában megtalálhatóknak. Persze komoly különbség volt a két épület közt, hogy a pestihez Beszkárt-villamos járt ki :) Egyébként nem lebecsülendő dolog, hogy egy ekkora létesítményhez automatikusan kiépült a kötöttpályás tömegközlekedés - bárcsak az elmúlt évtizedekben is mindig így lett volna ez!

Miközben képet kerestem a frankfurti csarnokról, egy másik ottani épület fotója is felbukkant a képernyőn. A hasonlóság felemlegetése részemről itt persze már inkább csak vicc, de amikor megláttam ezt:

Azt hiszem, még sose láttam a Szentháromság teret és a Tárnok utcát üresen: az utolsó előtti buszról (az utolsó kicsit később ment el mellettem) leszálló utasok sietősen szétszéledtek, illetve szerencsére ugyanazzal a csodaszarvassal elmentek a formatervezett luxusgettóblaszterjükből valami igénytelen vackot bömböltető helyközi menő csávók (ha helyiek lettek volna, akkor maradtak volna) is, és végre megint lehetett hosszúakat exponálni.

Lassan megpróbáltam leszakadni a Mátyás-templomról és a Halászbástyáról, de ez - szerintem érthető okokból kifolyólag - nem ment egyszerűen: szabályszerűen megbabonázott a látvány, illetve az, hogy egy ekkora városnak ennyire a közepén érzésre tökegyedül voltam.

A köd valahol a Várnegyed magasságában sűrűsödött be igazán: a Tóth Árpád sétányról lefelelé nézve viszonylag jól lehetett látni, de a Krisztina téri templom tetején a keresztet inkább csak sejteni lehetett, pedig az körülbelül egy magasságban lehetett velem.

Nemrég megemlékeztem az októberben megnyitott bécsi főplázáról, de a vonatokat csak szegről-végről érintettem. Pedig volt járműkiállítás, még ha nem is pont olyan, mint amilyenre egy ilyen fontos esemény kapcsán számítottam volna.

Legalábbis én azt gondoltam, különböző típusok vonulnak fel, esetleg gőzmozdony sípja veri fel a csendet, de nem: az aktuális menüről válogattak, jelen volt például egy reklámfestésű Railjet.

A nagysebességű ingavonat mellett az Osztrák Szövetségi Vasutak fő igáslova, a Taurus három szóló mozdonnyal is képviseltette magát. Hogy érdekesebb legyen, ezek szintén speciális festésű (ragasztású) példányok voltak: ez például az osztrák belügyminisztérium különleges egységét, a Cobrát "reklámozta"...

... ez pedig a típus gyártóját - a világos folt az oldalán nem tükröződés, hanem dizájn. Erre a mozdonyra ráadásul fel is lehetett menni!

Ahhoz képest, hogy az 1116-os gyártását már 8 éve befejezték, még mindig izgalmasnak találom a technológiát. A vezetőfülke ugyan - tipikus osztrák módon - kimondottan puritán...

... a géptérről viszont még mindig az jut eszembe, hogy ez egy tengeralattjáró gépháza. Ez a konkrét példány már 11 éves, tehát a bejáratáson már túl van, de azért elavultnak se merném mondani. Nem bemutatómozdonyról van szó, tehát nincs csilli-villi állapotra polírozva - de olajsarat és tenyérnyi foltokban hulló festést se találunk.