HamPLÓ

A nemrég a sajtóban elterjedt, szerintem leginkább aranyozott elejű homokféregre hasonlító (elnézést kérek, de ez ugrott be elsőre) kisföldalatti rajzok kapcsán találgattuk ismerősökkel, vajon járműterv/gépészet is van-e a dizájn mögött. A budapesti kisföldalatti egy sok oldalról kompromisszumokkal terhelt járművet igényel, amilyet konkrétan nem gyártanak sehol; nem holmi ujjgyakorlat megtervezni, nem lehet csak úgy odarakni akármit egy formaterv alá - legalábbis, ha azt szeretnénk, hogy a végeredmény normálisan működjön. Valaki erre megkérdezte, hogy "és ha olyan lenne, mint az ULF?". Az ULF ebben az esetben nem német férfinév, hanem a Bécsben és Nagyváradon futó "Ultra Low Floor" villamosok nevének rövidítése. Érdekes gondolat, tegyük fel, hogy..!

De hogyan is működik az ULF? Annak idején egy főműhelyi látogatás során lefotóztam, mitől olyan alacsony a típus padlója, úgyhogy meg tudom mutatni - és hogy érdekesebb legyen, nem a sorozatjárművet használom demonstrációra:

Amit itt látunk, az persze még nem ULF, hanem egy c2-es pótkocsi egyik fele, ami...

... az ULF guruló próbapadjának hátulja volt. Az osztrák ipar két illusztris szereplője, az SGP és az ELIN még a kilencvenes évek legelején határozta el, hogy nem csupán alacsonypadlós villamost épít, hanem a legalacsonyabb padlójút. Az elképzelésük először egy hajtás nélküli középrészben valósult meg, amihez a két végén egy-egy fél (illetve inkább 2/3) pótkocsi csatlakozott, a vontatásról pedig egy kéttengelyes motorkocsi gondoskodott. Amikor a koncepcióról kiderült, hogy nem esik le a sínről, hajtással is ellátták, innentől a kéttengelyes csak vezérlőkocsiként funkcionált, hiszen a próbajárműnek még nem volt vezetőfülkéje.

1992-re annyira előrehaladtak a munkálatok, hogy elkészítettek egy orr-részt a Porsche Design által formatervezett kocsiszekrényből, és ráillesztették az elejére - innentől a fura jószág önmagában is mozoghatott.

Eközben a két gyártót felvásárolta a Siemens: az SGP-t a kilencvenes években, az ELIN-t kicsit később. Úgy tűnik, az új gazda nem igazán erőltette, hogy eladják a típust máshova: bár próbafutáson járt Münchenben, Berlinben és Grazban is, végül csak Nagyváradra került belőle, ahol hajlandóak voltak a többi típushoz képest magasabb árat megfizetni.

És akkor nézzük meg, hogy néz ki egy hajtott futómű ezen a járművön: nincs forgóváz, csak egyetlen kerék az egyik oldalon, és egy másik a másikon. Hagyományos vasúti tengely sincs a kettő közt, a hajtás pedig felülről, a függőlegesen elhelyezett motorból jön. Az egész egy fejreállított U alakú portálra van rögzítve, és erre a portálra vannak a kocsirészek is felfüggesztve, persze alaposan rugózva. Mint mondtam, a képen a pre-prototípust látjuk, manapság körülbelül így néz ki egy hajtott kerék.

A filmes időkben egyértelműen nem fotóztam trolibuszokat, és még a digitális gép megvétele után is spóroltam velük, hiszen többnapos túráknak kellett egyetlen 340 megás microdrive-ra ráférni - nem lehetett akármire akármennyit lőni. Innsbruckba viszont a jelek szerint körülbelül akkor juthattam el először, amikor vettem egy 512 megás solid-state CF kártyát, mert nem hogy nullánál, de még kettőnél is több csáposbuszt fotóztam :)

A képen látható jármű Innsbruck második troliüzemének első generációs járműve. Második troliüzem, mert az 1988-tól 2007-ig tartó időszakban közlekedett (konkrétan 2006-ig), nem az elsőben, ami 1944-től 1974-ig tartott. Ez a "megépítem, megszüntetem, újraépítem, majd megszüntetem azt is" csiki-csuki egyébként elég jellemző az innsbrucki tömegközlekedésre. Valami eszméletlen mennyiségű pénzből gazdálkodnak, és nem merném azt mondani, hogy takarékosan: új vonalakat terveznek, síneket fektetnek hozzá, majd nem használják őket, másutt jó állapotú síneket garantáltan újrafelhasználhatatlanul távolítanak el, föld alól induló "dizájner" siklót építenek a belvárosból, a meglehetősen lenyűgöző, műemlék jellegű régi szakaszt meg csak úgy ott hagyják, vagy éppen alpesi hegyoldalakon fekvő falvakon át alacsonypadlós tujákat közlekedtetnek. Egyébként utóbbiakból annyit rendeltek, hogy egy részüket évekre oda tudják adni más üzemeknek, mert otthon még nem tudják hol járatni őket. Remélem, nem sértem meg őket, de szerintem a "szórják a pénzt, mert van" megfogalmazás közelebb jár a valósághoz. Persze a végeredmény látványos és klassz, ráadásul ők meg is engedhetik maguknak a költekezést, de innen nézve elég nagyvonalúnak tűnik, amit csinálnak :)

Még egy kép 2003 júliusából, egy közös busz+troli+villamos megállóból. Ez már második generációs jármű, ami gyakorlatilag megegyezik a nemrég Budapestre került német trolikkal. És ennek már újabb (fehér alapon fekete) rendszáma van.

Annak idején sok kockafejhez hasonlóan nekem is volt C64-es "zenekazettám": kismagnó vagy mikrofon a számítógépre dugott tévé hangszórója előtt (de azért nem túl közel), és sok ki/bekapcsolás, felvétel, leállítás, visszahallgatás, újrafelvétel után máris volt mit hallgatni a walkmanben. Nemrég jöttem rá, hogy az ilyen kazettáim többsége még mindig megvan - sikeresen rávettem viszont arra az egyre, amire 1991 nyarán németországi cserediákkodás közben egy rakat zenét rögzítettem a házigazda Amigájáról. Ráadásul ott nem mikrofonnal kispályázás volt, hanem egy kisebb hifitorony volt a számítógépre dugva, tehát tökéletes minőségben, - és természetesen sztereóban - szólt minden. Nemrég megpróbáltam visszaemlékezni, mi mindennek a zenéjét vettem fel, de csak néhány játék ugrott be.

A legmaradandóbb élményt (már úgy értve, azon túl, hogy az Amiga mennyivel szebb képet, mennyivel tisztábban szóló zenét adott, mint a C64-ünk, vagy az akkoriban beszerzett 286-os) a North&South című opusz adta. Maga a játék is jó volt, de a zenéje még mindig ott zümmög néha a fejemben.

Azon a múltkor látott szürke napon nem csupán Nagyberekben kisvasutazni indultunk el Jazzcollal, hanem ki akartuk próbálni az ország egyik legfurcsább vicinálisát is. Nem, nem a Kisszénás - Kondoros zsákvasutat, azon akkor már túl voltunk, hanem a Somogyot átszelő Siófok - Tab - Kaposvár vonalat, amin közel négy óra volt száz kilométer megtétele. Igaz, dombvidéken haladva, de azért mégse a svájci Alpokban.

Hát, érdekes volt. Az ember lekanyarodik a Bézével a balatoni fővonalról, eltűnik a felsővezeték, aztán az első pár megálló során az utasok nagy része is. Az elején hangulatos volt, ahogy az egymást többnyire ismerő emberek beszélgettek, aztán leszállás után szétszéledtek; csak az állomások voltak elszomorító állapotban. Aztán egyre lassabban csattogtunk, és még lelombozóbbak - konkrétan sokszor romok - voltak a megállóhelyek.

Tabon hosszabb ideig várakoztunk, ami elsőre furcsának tűnhet, de ez a vonal nem arra szolgál (a jelek szerint), hogy Siófokról itt menjenek át az emberek Kaposvárra - Fonyódon át gyorsabb. Kisbárapátinál működik talán ma is az egyik utolsó olyan sorompó az országban, amit a vonat személyzete kezel: a szerelvény megáll, kalauz leszáll, sorompót leteker, vonat átmegy, sorompó fel, kalauz vissza. A tempó hiánya inkább csak vicces, mint zavaró, hiszen pár perc nem sokat számít ebben a nagy száguldásban - az igazi nagy kérdés az, hogy minek a sorompó, nem lenne-e egyszerűbb lassítani, tülkölni, és úgy áthaladni. Bár egy falu szélén járunk, akkora forgalom nincs itt (vasúti legalábbis biztosan), hogy hatalmas balesetveszélyt gyanítson az ember. Érdekes módon a sorompós megállás után nem videóztam többet a vonalon...

... fotózni viszont fotóztam, többek közt ilyen elhagyatott állomásépületeket. A képen látható Felsőmocsoládtól ma is indulnak Kaposvárra vonatok, tehát egyfajta elővárosi/térségi végállomás, 2009-ben ennek ellenére így nézett ki. Persze ha nincs szolgálat, akkor jogos, hogy üres az állomás, de akkor könyörgöm: adják oda valakinek, vagy bontsák le - semmi értelme romokat kerülgetni! Aki ezen a megjegyzésen felfortyan, gondolja végig, hogy egy ilyen épület önmagában nem érték, ha nem használják. A képen egy HÉV II. osztályú típusépületet látunk, ilyenből szó szerint tizenkettő egy tucat, hiszen több száz épült belőle a Kárpát-medencében (a környező országokban is maradtak). Persze jól sikerültek, harmonikus kinézetűek, ráadásul kicsit az országot jelképezi mindegyik, de funkció nélkül csak egy rakat tégláról beszélhetünk. Miért kell a vonatközlekedés ázsióját tovább rontani azzal, hogy gazdátlan romokkal szegélyezzük az útját? Amiket ráadásul nem csak az utas lát, hanem az is, aki busszal vagy autóval jár arra - a vasútnak csalogatnia kellene az utasokat, nem elijeszteni...

A konkrét útról még annyit, hogy épségben megérkeztünk Kaposvárra, megebédeltünk, és a másik balatoni vicinálison át visszatértünk a Magyar Tengerhez. Az a vonal is romos környékeken halad, de legalább halad, és utas is van rajta. Vajon van összefüggés a két dolog közt?

Annak idején az "elveszett sínek" témakörének feldolgozása közben más elveszett dolgok is útba estek - például mozik. Különösebb feneket nem akarok ennek a három képnek keríteni, mert a bezárt moziknak is megvannak a szakértői, akik biztosan többet tudnának mondani a témáról, de hátha másban is felidéznek néhány kellemes emlékeket:

A három bezárt hely közül a Bartók állt legközelebb hozzám, átvitt értelemben és szó szerint is: XI. kerületiként jártam itt nagyikkal, osztállyal, barátokkal, barátnőkkel. Nem volt olyan nagy vászna, mint a kerület másik fontos mozijának, az Olimpának (volt még a Haladás, de az sose volt "fontos", nem is jártam ott, legtöbben pedig nem is tudják, hogy eredetileg az volt a mai Karinthy Színház helyén... meg a Kelenvölgyi, de az meg túl messze volt), de jópofa előtere volt. Ma, ha jól láttam, autók parkolnak a nézőtér helyén.

A Tétényben sose jártam, de amikor a 43-as villamos útvonalát jártam be, csak rákattintottam egyet a bezárt épületre. Kicsit furcsa, hogy az erőltetett központosítás idején sok kis mozi volt szétszórva a városban, ma meg alig pár helyen van - igaz, sok - vetítőterem. Félreértés ne essék, a mai mozik jobbak, mint azok a kis filmszínházak volt, ahol gyerek- és ifjúkoromban annyi filmet néztem meg (általában sokadszorra), csak érdekes ez a fejlemény. Persze ma tulajdonképpen majdnem mindenkinek van otthon mozija kábeltévé, DVD vagy internet képében, ki járna mellettük egy dohos terembe, ahol mások is vannak?

A Tétény mellett legalább néha-néha elmentünk, de az újpesti Árpád úton gyerekkorom és a villamosos bejárások közt szerintem nem is jártam - és bár gyerekkoromban nem voltam akkora tujamániás, mint most, a nyolcvanas évek elejéről így is a villamosok maradtak meg, nem az Alkotmány filmszínház. Ezt az épületet azóta le is bontották, a másik kettő - amennyire tudom - még áll...

Egyébként nem kell kommentben figyelmeztetni, tudom ám, hogy ennél több mozi szűnt meg az utóbbi évtizedekben (kapásból fel tudnék egy tucatot sorolni), de most ezekről találtam képet :)

A múltkori képek és videófelvételek a jéghegy csúcsát képzik csak a képzavarban, amivel a témával töltött időmennyiséget lehetne leírni. Minden megörökítési lehetőségre jutott (némi helyezkedés után) 30-40-50 percnyi várakozás, ami néha még úgy is sok volt, hogy enyhe telünk volt. Úgyhogy videóztam. Mégiscsak a világ egyik legszebb helyével néztem farkasszemet! Tudom, más ezt diavetítéssel oldotta volna meg, de nekem tetszik, hogy nem teljesen statikusak a képek: gomolyog a köd, autók fényei villannak fel, hullik a hó...

A zenére (eltértem az eddigi sablonoktól: nem klasszikus, nem elektronikus) azért volt szükség, mert az ember legtöbbször nem egyedül gyönyörködik a látványban, és ez a tevékenység sokak számára csak zajosan lehetséges. A leghangosabbak a panorámába beleordibáló olasz turisták voltak - illetve a gyerekek. Egy kissrác egyszer például azt kérdezte a szüleitől, kiabálva, hogy fel lehet-e mászni "a Citadella nénihez" - én meg ne borítsam fel az állványt a nevetéstől :)

Jómúltkorjában mutattam a szűk utcában még szűkebben forduló friesenheimi villamosokat, most pedig két régebbi kép erejéig átugrunk Brémába, ahol szintén nem félnek a sínek és épületek egymáshoz közelségétől:

Ez itt a helyi piactér, balra a város jogait jelképező lovagszoborral, jobbra a városházával. Köztük sínek, körülöttük emberek. Ez pedig a helyi dóm, egy másik villamossal:

Jó, persze ezek az épületek nem olyan értékesek, mint a lakók panaszai miatt (is) villamostalanított Endresz György utcában állók, hiszen még bejáratósak: a szobor 1404 óta van ott, a városházát szintén a XV. században építették, a székesegyházat pedig a XI.-ben. Bár azóta át-átépítették őket az adott idők stílusában, erről a XVI. századi térképről gyakorlatilag csak a tuja hiányzik közülük:

Forrás: Wikimedia Commons, the free media repository

Namármost arról, hogy nálunk nem nagyon maradtak fenn ilyen régi épületek, nem tehetünk, a történelem hozta így. De hogy a villamosra csak mint valami távolra száműzendő, házremegtető dologra tudunk gondolni, az azért rajtunk is múlik (kezdetnek például jól megépített pályán normális járműveket kell járatni, a sínt meg karban kell tartani).

Már korábban is jeleztem itt a blogban, hogy meglepően megkedveltem a GySEV külföldről bérelt "új" nagydízeleit, most végre saját oldalt kaptak a hampage.hu-n:

Szovjet nagyasszony: Ludmilla a nyugati végeken

Bár a sztori kicsit hasonlít a bytomi 38-as villamoséra, most eltávolodunk a sűrűn lakott területektől, hogy pár pillantást vessünk a Balaton környékének - szerintem - legkevésbé "balatonos" attrakciójára, a balatonfenyvesi kisvasútra. Egy nagyon kis vasútra, ami a tónak hátat fordítva a Nagyberekbe szállítja az érdeklődőket, ahol... ahol megfordul és visszajön:

Ez a környék egykor a Balatontól túrzásokkal leválasztott lápos terület volt, amit hosszabb idő alatt csapoltak le. Az így kapott területen a mezőgazdasági termelés megindításához először lóvasút, majd a második világháború után 760 mm-es nyomtávú gépesített vasút épült. A hetvenes években csökkenő teherszállítás helyét a nyolcvanas évekre átvette a turistaforgalom, elsősorban a csisztapusztai termálfürdőé. Kompex turistaprogramok tömegeknek fürdővel, borospincékkel és folklórprogramokkal - volt gőzös is, meg minden.

Aztán 2002-ben a teherszállításra használt szárnyvonalak után a táskai és csisztapusztai vonalat is bezárták, maradt a somogyszentpáli szakasz. 2009-ben úgy tűnt, annak is annyi lesz, Jazzcoollal azért jöttünk ide. Tömegek helyett egy zötyögős utazást kaptunk, a hangulatról a vaskályha, és az üzem fénykoráról mesélő kalauz gondoskodott.

Gyerekkorunkat tévés főcímzenék kísérték végig, és némelyikre talán nem csak azért emlékszünk, mert sokat hallottuk őket, hanem mert tényleg különlegesek voltak. Szerintem ilyen volt Dick Raaymakers (a.k.a. Kid Baltan) és Tom Dissevelt Song of the Second Moon című nótája:

A fentebbi videó készítője gondoskodott arról, hogy akinek az első hangok után még nem esik le, az is hamar rájöjjön, miről van szó :) Ti elgondolkodtatok annak idején, mit hallotok? Én megpróbáltam, de hamar elakadtam. Talán egy-két lefutás volt, amiről azt sejtettem, hogy hegedű - gondoltam, hogy akkor a többi szintetizátor lesz. Jóval később derült ki, hogy valóban nem hagyományos hangszereket hallunk, hanem elektronikus zenét. Pikánsabbá teszi a dolgot, hogy a szám '57-ben került rögzítésre: nem volt szekvenszer, de még szintetizátor se nagyon, úgyhogy a dal létrehozásához olyan bűvészkedésre volt szükség, mint a Doctor Who néhány évvel későbbi főcímzenéje esetében. A youtube jóvoltából megnézhetjük az alkotókat, hogyan dolgoztak; hol, mivel hozták létre többek közt azt a dalt is, amit mi a Delta főcímeként ismerünk: