HamPLÓ

A napokban örömmel tapasztaltuk Riannával, hogy a PontFM frekvenciáján a megszüntetés híre ellenére továbbra is szólnak a mindenféle rockmuzsikák. Jobbára műsorvezető nélkül, máskor régebbi műsorok ismétléseivel - ami azzal a kellemetes mellékhatással bír, hogy reggel is ki lehet bírni az adót, nem kell Fialát és a borzasztó kedvenc zenéit hallgatni :) Remélem, hamar kialakul, hogy mi lesz az adóval - talán egyszer még reggeli rockműsor is lesz? Bár egyelőre azt írják, csak tizenötödikéig van haladék...

Amíg eldől az egyetlen budapesti rockrádió sorsa, itt egy kis progresszív élőzene - az IQ "Leap of Faith" című száma:

Csak én vagyok (megint) úgy ezzel a téllel, hogy nem tudok mit kezdeni vele? Mi értelme van a mínuszoknak, ha nincs hó? Persze autóval közlekedő ismerőseim már a hó említésére lábrázást kapnak, de komoly, hogy ezentúl csak a sípályákon lesz (mű)hó? Csak az én emlékeim csalnak, miszerint gyerekkoromban még nem ment csodaszámba, ha télen heteken át hó volt? Mert most esik két napot, és ha meg is marad, egy hét múlva maximum foltok maradnak, aztán hónapszámra semmi, csak szürkeség. Hol marad az élmény, amikor az ember frissen ropogó hóban sétál reggelszámra? Hol marad a szikrázó fehérség, ami képes széppé (és csendessé) tenni egy koszos nagyvárost?

Persze Budapesttel eleve van valami az utóbbi években: ha mindenütt havazik, és az országot felhők borítják, Pest felett akkor is lyuk van. Ez a környezetszennyezés eredménye, vagy az auránkban van valami, ami elpárologtatja a hófelhőket? És ha igen, akkor az esőfelhőt miért nem? Amikor 2-3 fok volt, miért bírt napokon át folyamatosan esni? Hát csoda, hogy depressziósak vagyunk, úgy en bloc? Szerintem a hóval takart táj, a hulló fehér pelyhek látványa, vagy éppen az esti havazáshoz tartozó zöldes színű égbolt mind jótékony hatással van az ember lelkivilágára. Hol marad ez?

Na mindegy. Tudom, ennek a bejegyzésnek semmi értelme, hisz az ember ne idegelje magát olyasmin, amin úgyse tud változtatni (havazást még népszavazással sem lehetne fakasztani), de egy naplóban talán elfér az ilyesmi. Morr, morr.

Január elsején, 84 éves korában meghalt Johannes Mario Simmel. Egy osztrák író, aki Németországban lett sikeres, meghalt Svájcban.

Nem ismerem az életművét, csak néhány könyvét olvastam, jobbára németül. Az első természetesen az a darab volt, amit az azonos című filmsorozatnak köszönhetően a magyarok 90%-a valószínűleg ismer: a Nem kell mindig kaviár. Magára a sorozatra már tulajdonképpen nem is emlékszem, a könyv viszont nagyon magával ragadott: egyrészt a szellemes történetvezetés, másrészt pedig az, hogy amikor a főhős a sztori szerint főzni kezd, a recept is szépen le van írva, mint egy szakácskönyvben. Hatalmas poén - és nem az egyetlen a kötetben!

A második könyv az Az álmok alapanyaga (Der Stoff aus dem die Träume sind) volt, amit nem igazán csíptem. Nem olvastatta magát. Annál inkább a harmadik, a Hurra, wir leben noch (fogalmam sincs, mi a magyar címe, ha ugyan lefordították). Na, az a "Kaviár"-hoz hasonlóan lebilicselő történet: a második világháború utáni Európa szokatlan szemszögből való bemutatása, sok fordulattal. Utána még az "Álmok"-at is el tudtam olvasni, bár továbbra sem fenyegetett a veszély, hogy kedvencem legyen.

A negyedik Simmel-könyvem az Auch wenn ich lache, muss ich weinen volt. Ez már az európai rendszerváltások után játszódik, és inkább megrázó, mint szórakoztató - de azért örülök, hogy elolvastam.

Most olvasom a nekrológokat, bennük pedig azt, hogy a kritikusok mennyire nem szerették őket. Valószínűleg azért, mert érezték, hogy ezek a könyvek nem nekik íródtak. Viszont ahhoz képest, hogy bestsellerekről beszélünk, szerintem történelemkönyvnek sem utolsók. "Ilyenek voltunk" jeligére. Vagy inkább "Ilyenek voltunk - és félő, hogy ilyenek is maradunk. Aláírás: az emberiség"...

No, a tegnapi Midge Ure bejegyzés kommentjeinek hatására adjunk még egy kicsit a kultúrának - induljunk (You)Tube-szörfölni, a címben szereplő dal feldolgozásai után kutatva!

Vessetek a mókusok elé, de nekem az eredeti változat jobban tetszik, pedig amúgy meglehetőst bírom az Avantasiát, meg az epikus metált! Persze lehet, hogy a nosztalgia miatt... Akkoriban sok hasonló popzene bejött, a Cars-tól kezdve a Human League-on át az Alphaville-ig.

Itt van egy sörmetálba hajló verzió is, ez se jobb (csak nekem hangzik úgy, mintha a Pink Cream 69/Helloween-es Andi Deris énekelne?:):

Szinte látom az idetévedő zeneismerőket homlokot ráncolni: Midge Ure? Hogy kicsoda? És egyátalán hogyan kell ez a nevet kiejteni? Pedig olyan zenészről van szó, akinek számai napi rendszerességgel felbukkannak a populárisabb rádióadókon. Is.

A lentebbi darabot a nyolcvanas évek közepén kedveltem meg. Tipikus akkori popzene, de a - talán a Zenebutikban látott - klipben fura volt számomra a gitárnak a hangszereléshez képest ennyire prominens szerepeltetése: