Január elsején, 84 éves korában meghalt Johannes Mario Simmel. Egy osztrák író, aki Németországban lett sikeres, meghalt Svájcban.

Nem ismerem az életművét, csak néhány könyvét olvastam, jobbára németül. Az első természetesen az a darab volt, amit az azonos című filmsorozatnak köszönhetően a magyarok 90%-a valószínűleg ismer: a Nem kell mindig kaviár. Magára a sorozatra már tulajdonképpen nem is emlékszem, a könyv viszont nagyon magával ragadott: egyrészt a szellemes történetvezetés, másrészt pedig az, hogy amikor a főhős a sztori szerint főzni kezd, a recept is szépen le van írva, mint egy szakácskönyvben. Hatalmas poén - és nem az egyetlen a kötetben!

A második könyv az Az álmok alapanyaga (Der Stoff aus dem die Träume sind) volt, amit nem igazán csíptem. Nem olvastatta magát. Annál inkább a harmadik, a Hurra, wir leben noch (fogalmam sincs, mi a magyar címe, ha ugyan lefordították). Na, az a "Kaviár"-hoz hasonlóan lebilicselő történet: a második világháború utáni Európa szokatlan szemszögből való bemutatása, sok fordulattal. Utána még az "Álmok"-at is el tudtam olvasni, bár továbbra sem fenyegetett a veszély, hogy kedvencem legyen.

A negyedik Simmel-könyvem az Auch wenn ich lache, muss ich weinen volt. Ez már az európai rendszerváltások után játszódik, és inkább megrázó, mint szórakoztató - de azért örülök, hogy elolvastam.

Most olvasom a nekrológokat, bennük pedig azt, hogy a kritikusok mennyire nem szerették őket. Valószínűleg azért, mert érezték, hogy ezek a könyvek nem nekik íródtak. Viszont ahhoz képest, hogy bestsellerekről beszélünk, szerintem történelemkönyvnek sem utolsók. "Ilyenek voltunk" jeligére. Vagy inkább "Ilyenek voltunk - és félő, hogy ilyenek is maradunk. Aláírás: az emberiség"...