HamPLÓ

Bár a kézügyességemet ismerve elég reménytelen ötletnek tűnik, de egy időben elég komolyan próbálkoztam repülőgép makettek összerakásával. Ez úgy 5-6 évig tarthatott, ami alatt körülbelül 30-35 műanyag csodát raktam össze - de egyszerre sose volt 10-12 darabnál többem, mert a nagytakarítások végére valahogy mindig megfogyatkoztak az eltörött/elveszett futószárak és légcsavarok, tehát nagy volt a fluktuáció. De most nem arról akarok beszélni, hogy milyen érzés a padlón, hátára bukva megtalálni egy 1:72-es méretarányú P-38-ast, ami eredetileg három polc magasságban parkolt, vagy hogy mennyire nem boldogító látvány az Avia B-534 egy ráesett könyv súlya alatt egymásra hajtogatódott két szárnya... hanem hogy milyen volt, amikor egy osztálytársam nekem adta életem első Hasegawa katalógusát.

Úgy rémlik, az itt jobb oldalt látható volt az - de az is lehet, hogy ezt csak később szereztem meg. Aki nem látott még ilyen katalógust, annak röviden: meglepően jó minőségű papíron csodásnál csodásabb makettekról készített csodásnál csodásabb képek sorakoztak a lapokon. Az itthoni színes újságok mind (messze) rosszabb minőségben készültek ezeknél az ingyenes kiadványoknál; a témába vágó Repülés és Haditechnika című lapok pedig egyenesen fekete-fehérben. Persze voltak vicces oldalak is ezekben a katalógusokban, de azok direkt készültek annak - ellentétben az akkoriban itthon kapható szakirodalommal, amiben néha teljesen fantázia alapon készült rajzok szerepeltek a típusokról.

Ennek persze oka volt, de most inkább arról írnék, hogy milyen furcsa volt, amikor olyan típusokat találtam a Hasegawa katalógusban, azaz egy szórakoztató jellegű kereskedelmi kiadványban, amikről ott és akkor hallottam először - pedig én aztán mindent kiolvastam a kerületi könyvtárban a témában, és mindent megvettem az újságosnál! Persze azóta az információhoz jutásunk minősége teljesen megváltozott (legfeljebb azt kell szűrni, hogy mi valós, és mi kitalált), ezért nehéz elképzelni az érzést, de valami olyasmi volt, mint jó néhány évvel később az internet: folyamatos döbbenet, hogy jé, ilyen is van? Meg ilyen is? Ez meg így néz ki?

Most pár ilyen gépet szeretnék mutatni. Semmi tanulság, és semmi ismeretterjesztés - régebben magam mögött hagytam ezt a hobbit annál, mintsem hogy a wikipediánál többet tudjak mondani róluk :)

"RA-5C Vigilante RVAH-7 1979" by Service Depicted: Navy - ID:DNSC0409230. Licensed under Public Domain via Wikimedia Commons

Wuppertal igazán nincs messze Kölntől, de valamiért soha nem látogattunk át oda - idén pótoltam ezt a hiányosságot. Két dolog lepett meg a függővasúttal kapcsolatban: az egyik, hogy bár száztizenvalahány éves, elég dinamikusan halad, nem műemlékhez méltóan; a másik, hogy ívek után mennyire beleng a jármű - ez utóbbi a videón is többször látható. További highlight: 2:15-nél a váltó. De inkább nem emelnék ki részleteket, tessék végignézni az egészet! :)

Itt egy kép arról, hogy milyen NEM volt a szombatom és vasárnapom. Folyatás... majd ha kipihentem ;)

A múltkori bécsi videón felbukkant egy böhöm nagy kék-bézs hasáb a kis piros villamosok közt, ami igazán megérdemel egy külön videót:

A "bádeni HÉV" 1927/28-ban 12 négytengelyes motorkocsit szerzett be. A járművek közel 16 méteres hosszukkal igencsak méretesek voltak, de erősek is: négy 90 kW-os motor hajtotta őket. Villamosos párhuzammal: akkorák, mint egy budapesti Tatra, csak pont kétszer erősebbek! Meglehetősen sokáig megmaradtak, egészen a nyolcvanas évekig futottak; a 224-es múzeumi kocsi 1970 körüli állapotban van. És ami még szokatlan (persze csak itt, a városban): pályacsengő helyett dudával ijesztgetik a gyanútlan villamosbarátokat :)

Őszintén szólva a legutóbbi nürnbergi bejegyzésem kisebb visszhangot keltett, mint reméltem, de persze lehet, hogy én becsültem túl a hidak vonzerejét :)

Mindezek ellenére ott folytatom, ahol abbahagytam: a Hóhér-hídnál, pontosabban az azzal átellenes Pegnitz-ág partján álló borraktárnál (Weinstadel), ami állítólag a legnagyobb favázas épület Németországban - bár a mérete csak a másik oldalról érzékelhető. A mellette álló víztorony 1320 környékén védműként épült, majd börtön lett - ma az egész komplexum kollégiumként üzemel.

Innen csak pár lépés az 1491-ben épített magtár. Ahogy az a képekről sejthető, a város háború után helyreállított műemlékei többnyire vagy favázasok, vagy a környékre jellemző sárga homokkőből épültek; a kettő váltakozása elég színes összképet ad ahhoz, hogy az ember ne a helyre nem állított homlokzatokat figyelje.

Persze helyenként ilyen egészen bohém látvány is a szemünk elé tárulhat. Nürnberg ma is nagyon szép, de a XX. század pusztításai előtt valószínűleg gyönyörű volt!

A Museumsbrücke 1700 körül készült el, egy korábbi, részben fa átkelő helyén. A második világháború után dupla szélességben építették újjá...

Idén - több évnyi kihagyás után - megint kiugrottam a bécsi villamosnapra. Amióta nálunk is van rendes nosztalgia üzem - meg Villamosnap - nem olyan világrengető élmény ez a rendezvény számomra, de azért persze jó volt fél napon keresztül egyik öreg csotrogányról a másikra szállni :)

A szervezéstől nem voltam annyira oda: a tuják útvonala kevéssé volt látványos (körülbelül mintha nálunk a Liget térről lenne nosztalgia járat a Fehér útra), a típusfelhozatal a lehetőségekhez képest unalmas volt, a főműhelyi program elég semmilyen, a buszokra pedig nem lehetett felférni; de azért persze meglehetősen élveztem az egészet. Különösen a buszokat - nem bírtam nem arra gondolni, hogy nálunk Budapesten egyszerűen semmi se mutatható be az Ikarus 620-asok előttről - és az is viszonylag friss fejlemény, hogy legalább olyanunk van. Igaz, a tény, hogy azok is a "semmiből" jelentek meg, lehet, hogy arra utal, hogy egyszer nálunk is lesznek hosszú orrú nosztalgia gumikerekűek, Harcsák, trambuszok, vagy legalább Tr 5-ös...

Biztos van, akinek feltűnt, hogy pár héttel ezelőttig majd' minden nap volt bejegyzés, most pedig jó, ha 3-4 naponta írok egyet. Ez részben a szokásos késő őszi depinek tudható be, részben annak, hogy kicsit ráuntam a villamosokra, részben pedig annak, hogy nagyon rákattantam az OpenMPT nevű trackerre.

Már írtam arról, hogy ifjabb koromban mennyire szerettem a Commodore Amiga zenéket, és arról is, hogy a kilencvenes évek első felében magam is próbálkoztam ilyeneket barkácsolni; legutóbb pedig említettem, hogy belémragadt a gondolat, miszerint újra kéne alkotni az akkori műveimet. Nna, pontosan ezt kezdtem el esténként csinálni, az első el is készült tegnap. Hosszú utat tett meg ez a zene(szerűség) 1994 júliusa óta, és igazából magam is meglepődtem, hogy milyen jól szól:

Érdekes, hogy bár ez a formátum (négysávos Scream Tracker helyett nyolcsávos Impulse Tracker) jobb hangminőséget tesz lehetővé, mint a régi, azért be kellett csempésznem némi klasszikusan búgó négyszögjelet, meg néhány Amigán megszokott mintát is. Viszont ellentétben azokkal az időkkel, amikor a párhuzamos portra dugott ellenálláslétrára dugott monó kazettásmagón hallottam, mit csinálok éppen, most a térhatással is megpróbálhattam valamit kezdeni. Ugyan surroundban nem tudtam meghallgatni, csak fejhallgatón, de majdnem olyan lelkes lettem tőle, mint tizenkilenc évesen voltam. A legnagyobb kedvencem a "fzzzzzzzZZZZZZSSSSSSSUUUuuuuuuuuUUUUUUUMMMMMmmmmm" nevű hangmintha, kíváncsi vagyok, megtalálátok-e... mind a hatvanezer alkalmat, amikor elsütöttem ;)

A múltkor láthattuk, hol és hogyan sétáltuk körbe Rothenburg ob der Taubert, de még mindig maradt mutogatnivaló képem. Persze igazából az itt láthatónál is jóval többet fotóztam - ezen a helyen az ember könnyen telekattogtatja a memóriakártyáit :)

Eddig volt bejárható a várfal, innentől kezdve a földszinten kellett folytatni: a Klingentor tornya, ami egyszerre tartozott az említett kapuhoz, és a mellé épült Wolfgang-templomhoz - plusz a XVI. századtól kezdve víztoronyként is használták.

Az antennák mutatják, hogy nem egy történelmi bábfilm díszleteit látjuk, hanem élő várost. A háttérben látható felhők ekkor már túl voltak azon, hogy eláztassanak, és pusztán díszítőelemként maradtak a közelben :)

Favázas "teherlift", háttérben a felemás tornyú Szent Jakab-templommal, és néhány ugyancsak raktárnak használt dupla-tripla padlással. Mint sok száz évvel később Manhattenben, az alapterület szűkössége miatt kizárásos alapon itt is felfelé terjeszkedtek.

Nem akarom harminckilenc évesen eljátszani a hosszú szakállú öregapót, aki két "az én gyerekkoromban még..." felütésű mondat közt levegőt is alig vesz, de van pár dolog, ami nagyon jellemző volt a gyerekkorunkra, aztán teljesen eltűnt. És nem csak a hétfői adásszünet, meg a suli menzájának gyerekkávéja (asszem, nem is akarom tudni, mi volt benne) tartozik ezek közé, hanem olyan dolgok is, melyeket - az előbbiekkel ellentétben - szerettünk. Például a kvarcórák, melyekről - körülbelül mindenki mással ellentétben - tudtuk, hogy nem a folyadékkristályos kijelző miatt hívják őket így (műszakilag felvilágosult gyerekek voltunk: nem véletlenül neveztük át az őrsünket kicsivel később Vidráról Commodore-ra), és melyeket imádtunk.

Nekem - valószínűleg pedagógiai okokból: tanuljam meg használni! - sokáig csak felhúzós-mutatós időmérőm lehetett (talán már mondtam, nehéz gyermekkorom volt;), és később is csak egy egy vagy két gombosat hoztak apuék Bécsből, miközben néhány iskolatársnak négy gomb díszelgett az óráján. És azok nem csak dísznek voltak ott: az ilyen kézikészülékekben stopper, naptár, meg ki tudja, mi minden volt. Ja, és hét zene. A pontos típusokra nem emlékszem, biztos voltak Casiók, de inkább a Kessel, Montana, Levis volt a jellemző, mint például ez itt:

Pár napja - fogalmam sincs, miért - felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mik lehettek azok a zenék. Az egyes típusok, modellek nem ugyanazokat játszották, de ami itt fentebb hallható, az egy az egyben megvan az emlékeimben (voltak még több zenés órák is, de valahogy a "hétzenés" volt a legmaradandóbb). Megpróbáltam megkeresni a dalok eredeti(bb) változatait; volt, ahol gondolkodni se kellett, és voltak, amiket csak hosszabb keresgélés után találtam meg. És persze volt, amire nem bírok rájönni, mi lehet, pedig piszok ismerős - innen jött a bejegyzés címének eleje. Aki nem tudja, miről van szó, az szégyellj... kattintson ide!

A sok pittyegéstől a végére kicsit elmúlt a hallásom, ezért ha rossz sorrendben teszem be a linkeket, esetleg rossz dalt írok, nézzétek el - és szóljatok! Ráadásul a több órányi zenehallgatás semlegesítette a fogalmazásgátlóm hatását is, úgyhogy még a sokadik átírás után is maradtak barokkos körmondatok, furán hosszú záró- és kötőjeles szerkezetek a szövegben :)

Daniel Decatur Emmett "Dixie" című száma (az első videón 1:00-tól) valószínűsíthetően 1859 körül keletkezett. Bár a mi túlmodernkori képzeletünkben (na meg az amerikai folklórban) déli dalnak számít, állítólag egy New York állambeli farmról szól. De lehet, hogy nem - rejtélyes hely az az Amerika :) Mindenesetre ezt játszotta a Hazárd megye lordjaiban a Lee tábornok kürtje, tehát ismertük. A következő (1:07-től) is nagyon ismerős, de nem bírom felismerni/véletlenül megtalálni. Valaki tudja?

1:14 és féltől F.W. Meacham 1885-ös "American Patrol"-ját halljuk. A sznobok igényesebbek Glenn Millertől is meghallgathatják.

1:19-től az "Anchors Aweigh"-t, az USA Haditengerészeti Akadémiájának indulóját halljuk, melynek zenéjét Charles A. Zimmermann szerezte 1906-ban. Vajon a vonalasabb illetékeseket anno nem zavarta (volna, ha tudták volna), hogy a nemdolgozó ifjúság legszívesebben naphosszat az amerikai hadigépezet propagandanótáját hallgatta volna az órájából? :)

Nem olyan nagyon régen Frankfurt am Mainon átutazva picit megdöbbentem, amikor egy ismerős épületet véltem felfedezni:

„Grossmarkthalle Frankfurt Panorama 1“ von Eva K. - Eva K.. Lizenziert unter GFDL 1.2 über Wikimedia Commons

Ez itt a frankfurti Grossmarkthalle, azaz Nagyvásárcsarnok - ottjártamkor nem teljesen így nézett ki, de azért hasonló volt a látvány, mint a wikipedia képén. Elvileg lehetett volna azért ismerős, mert már többször elmentem előtte (legalább kétszer 22 év alatt:), de valójában nem ezért volt déjà vu érzésem, hanem mert itthon is áll egy hasonló:

... a budapesti Nagyvásártelep. Ha annak idején olvastam volna a fovarosi.blog.hu vonatkozó bejegyzését, nem lepődtem volna meg, de mivel valahogy kimaradt, magamtól kellett rájönnöm, hogy már akkor is német minta alapján építkeztünk. Igaz, nem először történt így... A frankfurti vásárcsarnok 1926 és 28 közt létesült, budapesti pandantja 1930-32 közt készült el. Gyakorlatilag azonos céllal épült, ugyanazzal a Zeiss-Dywidag-rendszerű tetőzettel, és a hozzá tartozó irodaépületet is ugyanúgy téglával borították (ami számomra rendkívül rokonszenves megoldás)...

A Fővárosi Blog imént belinkelt remek írása szerint a véletlennek tulajdoníthatónál komolyabb hasonlóság már a korabeli építészeti közbeszédnek is tárgya volt; ma már inkább azt mondhatnánk, hogy akkori középületeink teljesen megfeleltek a kontinens élbolyában megtalálhatóknak. Persze komoly különbség volt a két épület közt, hogy a pestihez Beszkárt-villamos járt ki :) Egyébként nem lebecsülendő dolog, hogy egy ekkora létesítményhez automatikusan kiépült a kötöttpályás tömegközlekedés - bárcsak az elmúlt évtizedekben is mindig így lett volna ez!

Miközben képet kerestem a frankfurti csarnokról, egy másik ottani épület fotója is felbukkant a képernyőn. A hasonlóság felemlegetése részemről itt persze már inkább csak vicc, de amikor megláttam ezt: