A tavaly még zöld, de idén már fehér Jókai motoros az őszi szezon végén szárazra került, konkrétabban a siófoki sólyára:
A hajó tavaly év végi megvásárlása után csak kisebb változtatásokra volt lehetőség, azaz majdnem úgy közlekedett, ahogy előtte. Most viszont több idő van rá, úgyhogy komolyabban felújítják.
A belső terek feljavításán túl a segédüzemhez és a kormányrendszerhez is hozzányúlnak, utóbbi részeként orrsugárkormányt is beépítenek. Ezen az októberi képen ez utóbbi még nincs ott, ...
Tavaly statisztikát csináltam balatoni utazásaimról, és idén se szeretném megfosztani a világot ezektől a létfontosságú számoktól. Nem venném a lelkemre, ha a blog rendszeres olvasói nem tudnának aludni a bizonytalanságtól, hogy vajon a Helka nosztalgiahajóval vagy a Lelle motorossal mentem többet!
Ahogy az erre rendszeresített Excel-tábláimat nézem, a Bahart idei utasszám-rekordjának létrejöttéből rendesen kivettem a részem :)
Március 28. és november 4. közt:
És térjünk a fő műsorszámra! Egy régi mahartos táblázat alapján:
A Bahart rendszeres személyforgalmat bonyolító hajói közül idén nem utaztam a Csongor nosztalgiával, illetve a Kisfaludy Sándor és Baross Gábor kompokkal, viszont kétszer is mentem a nem-bahartos Arács vízibusszal. Bónusz volt, hogy mentem a menetrend szerinti forgalomban normál esetben már nem járó Hévizzel is.
A legszebb egy Füred - Siófok hajóút volt az utolsó üzemnapon a naplemente utáni ég színei miatt, második helyezett egy naplementézés a Kelénnel. Harmadik helyezés megosztva több viharos szélben utazás közt; tavaly csak egy olyan volt, idén több is (a legdurvább a szezonnyitó nap volt). Top 10 listás még egy lellei naplementézés , egy "éjszakai" út a Jókai nosztalgiahajóval, a Kékszalag élbolyának elcsípése Siófoknál, és a Keszthely vízibusz utolsó idei menete. A kedvenc útközbeni fotóm pedig fentebb látható.
A három hajó, amivel a legtöbbet utaztam:
Lelle: 98,5 km - valami állandóan nyikorgott rajta, néha kimondottan kellemetlenül
Siófok: 68 km - sokan nem szeretik, de minden irányba fényképezgető utasként ez a legpraktikusabb gép
Helka: 63,5 km - ez egy álomhajó 1891-ből!
Legtöbbször a Lellével mentem (4 alkalom), legkevesebbszer a Helkával, a Hévizzel és a Tihany nevű új komppal. Utóbbi ezzel a "legkevesebb kilométert mentem vele" címet is megnyerte, hiszen egy Tihanyrév - Szántódrév út csak 1 kilométer(nek számítódik).
A biztonság kedvéért le kell írnom, hogy a látszat ellenére nem csak közlekedni jártam le a Balatonra: voltunk borozni Badacsonyban, jártunk a tihanyi apátságban, a szigligeti süllőfesztiválón és várban, futottunk bele váratlan koncertbe, ücsörögtünk parkokban és tóparti padokon, illetve többször jókat ettünk itt meg ott. Így kerek az élmény, ezek közül viszont nem tudnám megmondani, melyik volt a legjobb, mert mindet élveztem :)
Bónuszként itt egy rövid videó az imént említett legszebb utazásról:
Egyébként mondtam már, hogy imádom a Balatont és a balatoni hajókat? :)
A soroksárival ellentétben a Nagymaros - Visegrád kompra aligha mondhatjuk, hogy el van rejtve az átlagember elől, hiszen az ország turisztikailag egyik legismertebb helyén, a Dunakanyarban közlekedik.
Nagymarosnak van egy, a város legszélén fekvő vasútállomása, plusz egy nagyon kellemes, a Rajna völgyében levőkre hasonlító elhelyezkedésű megállóhelye. Utóbbi a Nagymaros-Visegrád névre hallgat, amit mindig furcsának találtam, hiszen utóbbi település a Duna túlpartján van. Viszont van ez a komp, amivel reggel hat és este nyolc közt át lehet menni oda, tehát nem annyira csalóka a megnevezés, mint az ország északkeleti részén Jósvafő-Aggtelek megállóhelyé, ami tizenkét illetve tizennyolc kilométerre van a névadó településektől.
Ez a komp nem olyan komoly szerkezet, mint a balatoniak. Igazából két járműről van szó: van egyszer a hajtás nélküli platform, amire az utasok és járművek felállnak, és van a Sződ motoros, ami a platformot mozgatja. A hetvenes években Horányban épült hajónak ugyan van utastere, de nem lehetett használni, legalábbis én nem láttam lehetőséget az oda beszállásra. Lehet, hogy csak azért, mert jó idő volt?
A hajó nem simán maga mellé véve mozgatja a platformot, hanem csuklószerűen elfordulva néha oldalra tolja az áramlással szemben. A nagymarosi oldalon ránk merőlegesen állt, a visegrádin pedig...
Tavaly óta kimondottan keresem a lehetőségeket arra, hogy utazhassak a klasszikus váci alumínium vízibuszok még üzemelő példányaival. Sikerült is elkapnom az utolsó balatonit, utána egyet a Tiszán, és egyet Pesten. Aztán egy kékórás este során feltűnt, hogy az addig mindig az Erzsébet híd pesti hídfőjénél állva látott Margitsziget utasokkal közlekedik. Aztán egy héttel később megint láttam. Aztán megint. De csak este, amikor már nehéz volt menet közben fotózni. Az indulásait kifigyelve Sherlock Holmes-i magasságokba emelkedve kikövetkeztettem, hogy ki közlekedteti, és hol lehet rá jegyet venni (nem az Erzsébet hídnál), úgyhogy egy hűvös őszi estén ott vártam rá a Batthyány téren a turisták tömegében:
Az 1966-os gyártású hajó a BKV-nál kezdte pályafutását, és bár a kétezres évek második felében kapott egy kilátóteraszt a hátára, az eredeti felépítmény alapvetően megmaradt, ...
... azaz a hátsó fedélzet még mindig nyitott oldalról, nem lett beüvegezve. A vízibuszokban kimondottan szeretem, hogy az utastér alacsonyan van, közel a vízhez: van egyfajta "csak úszkálok itt a folyó közepén 18 km/h-val" hangulata :)
A nyolcvanas években gyerekként többször vártam vonatra Agárdon, ahol nem állt meg szinte semmi, viszont kimondottan ijesztőnek tűnt, ahogy elszáguldott a szűk peron mellett a balatoni gyors (vagy egy Szergejes tehervonat). Az akkori száguldást persze idézőjelbe kell tenni, mert ma gyorsabban mennek itt a vonatok, le is kellett keskenyíteni az épületet, hogy meglegyen a megfelelő elsodrási védőtávolság. Ennek ellenére most is rendesen felkavar mindent, amikor átszáguld egy hosszabb szerelvény, mint például a videó elején látható tizenkét kocsis zágrábi IC. A videóhoz magyarázó feliratok is vannak, a "CC" gombbal lehet bekapcsolni őket - már ha nincsenek eleve bekapcsolva:
A kilencvenes évek közepén láttam valahol egy képet egy, a mienknél jóval szűkebb Duna-kanyarról. Bár már akkor is interneteztem (konkrétan mostanában van a harmincadik évfordulója annak, hogy rákapcsolódtam az "információs szupersztrádára", ahogy akkoriban a sajtó hívta), nem volt hol rákeresni arra, hogy ez hol is van pontosan. Egy osztrák autóatlaszt nézegetve találtam ki, hogy merre lehet, és végül Salzburgból Bécs felé tartva, az autópályáról letérve oda is jutottunk, csak olyan helyet nem találtunk, ahonnan az egészet át lehetett volna látni (pedig van).
Idén aztán eljött az ideje annak, hogy rendesen megnézzem ezt a helyet, és végre a nevét is meg sikerült jegyeznem: Schlögen. Nehéz lentről befogni a kanyonszerű formációt, de alapvetően egy hatszáz méter sugarú hajtűkanyart csinál itt a Duna, lásd a térkép bal szélét:
De a folyó ezután következő része is minden, csak nem egyenes - viszont roppant rendezett. És ez nem azért van, mert Ausztriában még a folyópart is zöldebb, hanem mert a Duna itt vagy negyven kilométer hosszan fel van duzzasztva 15 méteres vízszintig az aschachi vízierőmű által.
Ez azt jelenti, hogy a víz majdnem az egyik hegyoldaltól a másik hegyoldalig tart, és tökéletesen hajózható, ami a duzzasztómű felépítése előtt állítólag nagyon nem így volt.
Szeptember közepén azt terveztük, hogy a Twin City Liner nevű csodahajójárattal felmegyünk Pozsonyból Bécsbe, majd onnan hazavonatozunk, de a Duna nem bírt megmaradni normális medrében, ami miatt az osztrák vasút mindenkitől azt kérte, hogy felejtse el a vonatozást, ti. aki nem megy oda, az nem ragad ott. A csodahajósok viszont nem mondták vissza a jegyet, amit ekkor visszaváltani már nem lehetett volna. A szlovák vasút szintén nem jelezte, hogy ellenjavallaná a Pozsonyba utazást, úgyhogy kicsit bizonytalanok voltunk, mi legyen. A szitilájneresek még előző nap reggel is azt írták, hogy nem tudják, mi lesz, majd pár órával később lemondták az utat, és visszautalták a pénzt. Mi Jazzcoollal viszont nem akartunk hajózás nélkül maradni, úgyhogy lementünk a Balatonra.
Az időjárás itthon is elég hulladék volt, úgyhogy nem voltunk biztosak abban, hogy minden hajó elindul a tavon, de simán átjutottunk Siófokról Tihanyba. Pontosabban az út minden volt, csak sima nem, de én ugye pont szeretem a balatoni hullámvasutazást :) Tihanyról átbuszoztunk Tihanyrévre, ahol aztán csodálatos háttér előtt fotózhattuk a kompokat, lásd a fentebbi képet.
Persze menni is kellett egy oda-visszát! A szél elfújta a párát és port a levegőből, úgyhogy tiszta volta a levegő: csodálatosan kirajzolódott a távolban a Badacsony, no meg a fonyódi hegyek. És azok a felhők... gyönyörű volt!
Az ég folyamatosan úgy nézett ki, mintha két perc múlva kitörne a vihar, de csak szél volt, meg hullámok, nem áztunk meg. Két komp dolgozott: a két új közül az egyik, és egy régi, a Kossuth Lajos nevű; a másik új komp tartalékként pihent Szántódréven.
A máskor látottnál - nem meglepő módon - kevesebb gyalogos és biciklis utas volt, úgyhogy kényelmesen lehetett videózgatni. Hullámok azért itt is voltak: szerintem még soha nem billegtem ezekkel a kompokkal ennyire. És volt egy ilyen üldözéses jelentünk is Tihanyrév felé:
És nem csak ez az egyetlen sirály követett bennünket, hanem még több tucat másik is, Hitchcocknak tetszett volna:
Október második vasárnapján ismét kidugta az orrát a kocsiszínből a Fővárosi Villamosvasút egykori büszkesége, az egyirányú Bengálik prototípusa:
Ahogy a múltkor valahol megjegyeztem, valamiért a Bengálik lettek a budapesti nosztalgiaüzem sztárjai, gyakorlatilag mindig tele vannak, amikor közlekednek. Ez valószínűleg a gömbölyded formák igézete lehet, és ne gondoljon senki semmi rosszra, mert a cicák, plüssmackók és a bogárhátú Volkswagen népszerűségére gondolok :)
A jó járműnek semmiképp nem nevezhető csuklósok pályafutása rövid volt Budapesten: az egyirányúak 1961 és 1980, a kétirányúak 1963 és 1983 közt koptatták a fővárosi síneket. Ez azt jelenti, hogy elvileg még találkozhattak az 1980-ban érkező 4066-os pályaszámú Tatrával, de valószínűleg nem a kép készítésének helyszínén, a Bartók Béla úton.
Valahogy (megint) úgy esett, hogy többször is a Gárdonyi téren kaptam el az öreg sínrombolót, úgyhogy mindkét irányba tartva le tudtam fotózni. Ez a járat azért lehetséges, mert a Szent János kórháznál hurokvágányon, Kelenföld kocsiszínnél pedig deltában meg tud fordulni a kocsi - egyébként nem triviális egyirányú járművet közlekedtetni a budapesti hálózaton. És ez nem az utóbbi 20-30 év fejleménye, mert a budapesti hálózat soha nem volt egyoldali ajtós/egyirányú járművekre szabva. Próbálkoztak vele, de soha nem jött be. Ez a típus is múló epizód volt a villamostörténelemben: számos egyirányú Bengálit néhány éven belül eladták, egy részüket pedig eleve vidékre szállították le.
Régen szilárd talajról fotóztam-videóztam díszkivilágított budapesti épületeket, mostanában a vízről teszem ugyanezt. Kicsit nagyobb a huzat, meg nincs ingyen, de ugyanúgy kikapcsol egy fárasztó nap után.
Bár biztos van néhány törzsolvasó, akinek az elmúlt másfél évben az agyára ment a hajómániám, de ezen a képen kivételesen nem azt kell nézni, hogy az a személyhajó ott középen mikor épült és hány lóerős, hanem hogy mennyire szép ez a panoráma. Pedig még csak nem is a várnegyed érdekesebbik végét látjuk.
A vízről jobban látszanak a hidak is, melyeknek köszönhetően Budapest létrejöhetett. Ezt itt például még akkor kezdték tervezni, amikor Buda, Pest és Óbuda még külön városok voltak, de már az egyesült fővárosban fejezték be. Fejben persze még akkor se nőtt össze teljesen a város, mert a bal- és a jobbparti "közúti vaspálya társaság" évekig veszekedett a hídon létesítendő lóvasúton (mindkettő használni akarta, de egyik se akart fizetni érte), míg a pesti fel nem húzta magát, és meg nem vette a budait. Utána már minden sokkal egyszerűbb volt.
Kék óra sárga házzal. Lassan az olyan használtan vett hajók is, mint ez itt a képen, a városkép részei lesznek, bár nekem továbbra is hiányzik egy-két gőzös.
Ez megy most