HamPLÓ

Egy 160 lakosú faluban sok mindenre számít az ember. Például kacsaúsztatóra, takaros házakra, pajta előtt álló traktorokra.

A Felső-Frankország dombjai közt megbúvó Treppendorf azonban nem átlagos falu, ahogy az a jobbra láthatóhoz hasonló vicces feliratokból, vagy ebből az irányjelző táblából is sejthető:

Itt működik ugyanis a Thomann Zeneház, mely internetes üzletágának köszönhetően ma már 1200 főt foglalkoztat. Amikor az ember behajt a faluba (ami igazából már nem is önálló falu, mert a közeli Burgebrachhoz tartozik), lát egy rakás nagy csarnokot, az a raktár és a logisztika. A túloldalon egy kisebb épület pedig a "service center". Aztán beljebb megyünk, és ha véletlenül jobbra kanyarodunk, ott van igazgatóság. Aztán rájövünk, hogy a táblákat kellene követni, és megérkezünk a tulajdonképpen hangszerbolthoz:

Bár tulajdonképpen a csomagküldő rész is érdekes lehet, én azért alapvetően a hangszerbolt miatt szerettem volna eljönni ide, még pontosabban a pincében működő gitárrészleg miatt:

Valószínűnek tartom, hogy egész Magyarországon nincs annyi eladás előtt álló vadonatúj hangszer, mint amennyit ezen a fotón láthatunk :) És ez csak egy része a boltnak, emellett van dob-részleg, billentyűs-részleg, DJ-szoba, satöbbi...

Ha nyernék a lottón, valószínűleg ezen a részen kezdeném a bevásárlást. Ezek egy átlagos budapesti hangszerbolt kínálatával ellentétben többnyire nem budget hangszerek: felül goldtop, tobacco burst, illetve egyéb Les Paulokat láthatunk, meg egy szintén eredeti Flying V-t. És ez csak a kezdet, mert az igazán drága modelleknek külön kuckója van :)

A Bécs felől Linz és Salzburg felé vezető A1-es autópályáról jól látható melki apátság messze nem a környék egyetlen látnivalója: akinek van pár órája, kanyarodjon le a Duna völgyébe egy kis kikapcsolódásra! A wachaui kultúrtáj legtöbbet fotózott részlete valószínűleg az aggsteini várrom, de várból speciel egyben lévő is van a folyó mentén:

A schönbüheli kastély egy Duna fölötti sziklán trónol, és alapvetően nem turistalátványosság: egy volt grófi család birtoka ma is. Viszont ha bemenni nem is lehet, ...

... azért le lehet táborozni a tövében szusszanásnyi időre, és elképzelni, hogy lovagi társaság mulatozik a kút körül :) A valóság persze kevésbé költöi, ...

Mivel villamosuk nincs, Ingolstadtban járva kénytelen voltam az Audi céges múzeumát megnézni, hogy ne maradjon túl sok üres hely a fényképezőgépem memóriakártyáján. A látogatás már önmagában is megérne egy bejegyzést, de az igazán klassz az volt, hogy a gumikerekű őrület már a parkolóban elkezdődött:

Ez a korai Opel Ascona márkailag ugyan nem illett a múzeumhoz, de elég jól nézett ki - harsány festésével messzire világlott az esős szürkeségben.

Eddig nem gondoltam sportos járműként az Asconára... és ez most se változott :) Ettől függetlenül egész vagányul nézett ki.

Alapvetően ez is Opel - közelebbről Corsa - volt, mielőtt az Irsai Olivér Irmscher hozzányúlt volna - talán valami márkaklub, esetleg rali rajongók látogattak csoportosan a múzeumba?

Hogy ez itt egy '76 utáni E12-es, vagy más, azt majd a tudorok megmondják, én csak annyit tudok hozzátenni, hogy a cápa BMW-k rohadt jól néztek ki!

Mára nem vagyok hajlandó rendes bejegyzést írni :P

Pécs családi ügy mifelénk: anyuék fiatal korukban nagyon megszerették a várost, és ez a rokonszenv a nyolcvanas évek közepén rám is átragadt. Szokatlan templomok, régi városfal, érdekes múzeumok, tévétorony... hát hogy lehetne nem szeretni egy ilyen helyet?

Utólag némi vita tárgya volt, hogy ezt a képet anyu vagy apu készítette a hetvenes években, mindenesetre a régi családi diák közt számos pécsi van - ezeket annak idején meg is osztottam itt a blogon. A Széchenyi téren járunk, ahol akkoriban a gépi erejű közlekedés uralta a flasztert. A háttérben balra sejthető újságos szerintem még a nyolcvanas években is megvolt, legalábbis nagyon úgy rémlik, hogy '84-ben valahol ott vették meg nekünk szüleink az első Bucó-Szetti-Tacsi képregényt :)

A gumikerekűek sokáig elfoglalták a tér nagy részét: a képen látható megállóban mi is még buszra szálltunk 2005/6 fordulóján, amikor a szilvesztert/újévet itt töltöttük.

Aztán jött a már réges-rég esedékes nagygenerál, és sétatér lett a  területből. Nekem tetszik így, kimondottan kellemes hangulata van. Érdekes látni, hogy a hetvenes években még sehol se voltak a fák, melyek árnyékára most bizony nagy szükség volt a kánikula miatt!

Elnézést kérek, hogy mostanában többször is csak ehhez hasonló "egyvideós" bejegyzésekre futotta, de néha mást is kell csinálni, mint blogot írni. Ilyenkor tessék a bejegyzések alatti ajánlókat, meg a linkeket kattingatni, nehogy berozsdásodjon a blogmotor! :)

Valamikor ezer éve (vagy esetleg hat hónapja se) összegyűjtöttem pár idétlen klipet a nyolcvanas évekből. Bár Gary Moore esetében - legyen szó akár rocker, akár blues korszakáról - általában a zenére szoktam koncentrálni, ennél a videoklipnél a látvány az, ami emlékezetes. Emlékezetesen bugyuta. Mondjuk a dalszöveg se egy filozófiai értekezés, de klippel együtt már érthető, hogy Gary a következő lemezén miért fordult inkább teljesen a blues felé: ez egyszerűen nem ő volt...

Ezzel együtt a zene szerintem nem rossz - sima rock'n'roll nyakon öntve rengeteg nyolcvanas évekbeli gitárhősködéssel. A gitárhangzás is üt, és ezt Gary szerencsére továbbvitte a Still got the Blues-ra. Tényleg, nemrég olvastam, hogy Kirk Hammett a Metallica "fekete lemezének" felvételei előtt három cd-t mutatott Bob Rock producernek, hogy milyen gitárhangzást szeretne a leendő albumon, és az egyik a Still got the Blues volt (a másik kettő egy Michael Schenkeres UFO és egy Santana). A világoskék "Flying V" is elég állat: meglepő módon nem eredeti Gibson, hanem egy custom Hamer Vector - abban persze nem vagyok biztos, hogy tényleg ezen lett feljátszva a szám, de a kliphez mindenképpen illik :)

Idén még nem szerepelt eleget a Li-2-es a blogban - remélem mindenki így gondolja, és örül, hogy most szépen visszaugrunk az idei Múzeumok Éjszakájára, ahol ez a gép volt a ferihegyi programok egyik sztárja.

A reptérlátogatások alapvetően az egész repteret bejárják, legalábbis amennyire be szabad. Ez a mostani túra annyiban volt más, hogy a repülőgépfotósoknak szólt, nem pedig azoknak, akik csak az általános érdekesség miatt jönnek ki. Tulajdonképpen persze szó volt arról, hogy mást is megnézünk, de az idő 70%-ban valahogy mégis inkább Ferihegy 1 épülete előtt dekkoltunk, a Li-2-est indulni látni, a Li-2-esre várva, a Li-2-est érkezni látni, a Li-2-es újabb indulására várni, stb. Itt például épp a 2012-ben (újra) bezárt régi terminállal szemben várakozunk a betonon. Azokat az erős reflektorokat jó lett volna lekapcsoltatni, de persze ...

A Beatles-t (ejtsd: "bitlisz":) nem tartom kedvenc együtteseim közt számon, de egyrészt gyerekkoromhoz annyira hozzátartoztak a szüleimen keresztül, hogy nem tudom utálni még a legbugyutább popszámaikat se, másrészt az idő előrehaladtával elég rendesen megtanultak zenélni, ezért még véletlenül se mernék olyat mondani, hogy nem jogosan vannak azon a csúcson, ahová ötvenvalahány éve értek fel. A 4+1 beatle közül valamiért már gyerekkoromban is George Harrison volt a legrokonszenvesebb, és ez az érzés az interneten járkálva csak egyre jobban erősödött. A jelek szerint zenészkollégái is csípték őt, soha nem tértek ki egy kis közös zenélés elől:

Többek közt országos cimborák voltak Eric Claptonnal, még azután is, hogy utóbbi gyakorlatilag elszerette a feleségét, Pattie Boydot (eközben olyan dalokat dedikálva neki, mint a Layla vagy a Wonderful tonight). Ezt a barátságot a persze zene is éltette: egyik kedvenc Beatles-számomban, a While my guitar gently weeps-ben például Clapton játszotta az elektromos gitár részeket, később pedig Harrison írt számot Claptonnal az éppen szétmenő Creamnek. A fentebb hallható Badge állítólag onnan kapta címét, hogy Clapton félreolvasta a "bridge" szót a dal vázlatán...

Harrison nem szeretett szóló előadóként turnézni, de mindig kapható volt egy kis gitározgatásra, úgy lemezeken, jótékonysági koncerteken, mint teljesen sima koncerteken. Itt például a Deep Purple-lel játszik egy Little Richard számot '84-ben.

Gary Moore-ral egy időben kvázi szomszédok voltak, alaposan össze is haverkodtak. Egyszer Harrison adott egy dalt Gary első blues lemezéhez*, máskor Gary játszott a Traveling Wilburys egyik számában, vagy ment fel a színpadra a korábban említett kedvenc Beatles-számomat eljátszani. Ez utóbbi nekem természetesen csemege, de Gary is biztos jól érezte magát, hiszen egyik tinédzserkori idolja Harrison volt, a másik pedig Clapton, aki az eredeti számban szólógitározott.

*Hogy érdekesebb legyen, eredetileg ez a szám is Eric Claptonnak íródott egy jótékonysági projekthez. Szomorúnak találom, hogy Eric és Gary útja soha nem keresztezte egymást szakmailag az utóbbi haláláig :(

És természetesen most is a végére tartogattam a legmeglepőbbet: