HamPLÓ

Már hónapok óta írni akartam tavaszi drezdai kirándulásunk nem-villamosos élményeiről, de hol szimplán lusta voltam, hol pedig a Táj-Kert írt a témáról - ráadásul a cikkhez Aesculus elkérte a címötletemet is :) Mivel az ő bejegyzése avatottabban körbejárta a történetet, mint én valaha is tudnám, inkább csak benyomásokról fogok írni. Legalábbis az első bejegyzésben, mert továbbiakat is tervezek.

1987-ben az éppen felújítani kezdett Arany Prágából érkeztünk Drezdába. Az "éppen felújítani kezdett" azt jelenti, hogy ott éppen akkor kezdték el azt az átfogó renovációs programot, ami Budapesten azóta is elmaradt: gyakorlatilag minden fel volt állványozva, alig láttunk valamit abból, amire a képeslapok alapján számítottunk. Ennek ellenére szép volt. Drezda ehhez képest kultúrsokkal fogadott (a kép innen származik):

Oké, a gömbölyű Wartburg helyett valószínűleg szögletesek álltak körülötte, de alapjában véve azt láttuk a Residenzschloss-ból, amit az angolszász légierők meghagytak belőle. "Mementó" - ezt a szót használtuk a jelenségre, amivel az elkövetkező hetek során még többször találkoztunk az NDK-ban. Mivel a romok környezete nem volt elhanyagolva (tessék megnézni az előtérben azt a színes díszkövezetet például), pár száz méterre pedig a kincstárban olyan műkincs-csodákat láttunk, hogy ihajj, elsősorban nem a pénzhiányt sejtettük a "leromboltan meghagyás" mögött, hanem a nevelést-emlékeztetést. 2010-ben aztán rájöttem, tulajdonképpen jól döntöttek, hogy nem állították korábban félig-meddig helyre a palotát, hanem inkább megvárták, amíg normálisan megcsinálhatják (főleg belülről, értelemszerűen):

Alkalmi tériszonyos vagyok. Nem félek repülőgépen, nem félek sziklacsúcson, sem épületen belül, és amióta a hetediken lakom, azóta erkélyen se. A szédülés ugyanis főként megszokás kérdése: amíg a hetediken laktunk a családdal, fel mertem menni a sás-tói kilátóra. Amikor a másodikon laktunk, már nem. Amikor a kilencediken levő albérlet erkélyére először kimentem, nem mertem nekidőlni a korlátnak. Amikor továbbköltöztünk onnan, már nem volt ilyen gondom. Persze állványokon szaladgáló, felhőkarcolókat építő indián sose lesz belőlem, és az ipari alpinistaság is hiányzik karrierterveim közül, de a legtöbb budapesti bérházat kibírom. 

Legszebb ellenpélda valószínűleg az a bérház lenne, ahol régen a "pesti Dédi" lakott. Ilyen - szó szerinti! - függőfolyosót sehol sem láttam addig, és igazából azóta se:

Ugyan mindössze 5-6 méter lehet az udvar, amit alátámasztás nélkül hidal át az a méter széles betoncsík odafent, mégis minden egyes alkalommal bátorságpróbaként gondoltam rá, amikor ott mentem be Dédihez. Volt ugyanis egy másik bejárat is, a cselédlépcső felől - apai nagymamám mindig ott jött be -, de ha ott jöttem volna, akkor gyávának éreztem volna magam :)

Ha jól tévedek, Dédi a másodikon lakott, ami három "régiházas" emeletnyi mélységet jelentett - ugyanis az első szint emlékeim szerint a magasföldszint volt, ott nem volt ilyen átjáró -, efelett volt még egy "híd", a harmadik emeleti. Azt sose próbáltuk ki tesómmal, annyira bátrak nem akartunk lenni :) Amúgy akkor mintha még nem lettek volna azok a gerendák a folyosók alatt, legalábbis nekem úgy rémlik, hogy baromi vékonynak tűnt a szerkezet, és főleg attól féltem, hogy leszakad. Lentről nem is tűnt vészesnek a magasság, aztán ott fent mégis. Ki érti? Azóta is foglalkoztat a kérdés: tériszonyos az, akinek egy ilyen függőfolyosó kapcsán gombóc generálódik a torkában, vagy csak egészséges veszélyérzete van? Főleg azt meggondolva, hogy akkoriban az IKV tartotta karban az épületet ;)

Ma délután elmentem megnézni a Margit hidat; egyrészt érdekelt, hogy áll az új villamospálya építése (az új oszlopok egy része már a helyén van - túl csicsásak az ízlésemnek), másrészt kúszóváltót nézegetni (mindkét hídfőnél ilyenen fordulnak a tujákok). A legjobb az, hogy végre van villamosmegálló a Vígszínház előtt - kár hogy nem marad így :) Utóbbi helyen aztán hirtelen úgy éreztem, figyelnek. És valóban, fentről árgus szemek néztek rám. Rögtön három is:

Biztos nem földi teremtményről van szó - ha nem ilyen hideg hüllőszemei lennének, azt mondanám, a Toy Story kis, zöld, kampó-mániás ufóinak ("úúúÚÚÚÚ") kockafejű tesójáról van szó :)

Csináltam a szokásos életképes oldalt, és közben rájöttem, hogy most van tizedik éve, hogy néha ezzel múlatom az időt. Ez most a negyvenkettedik rész, ami azért jó sok :) Szerintem érdemes a linkeken végigfutni, mi minden történt a tíz év alatt - meg persze a képeken, hogy mi minden történt július vége óta:

 
 
Budapesti tömköz életképek 42/I-II.
Combino a 2-esen, TW6000 a Lánchíd alatt és a Deák téren, Dallamos UV, Kis- és Nagykörúti vágányzárak, városnéző kocsiszíni menetek, kicsi HÉV, sok villamos...

Az első rész után (stílszerűen) továbbtekerünk a papírforma szerint "nyugati" hanghordozók irányába. A képek nagy része szüleim kazettáit ábrázolja, melyeket pár éve nosztalgikus hangulatban kunyiztam el tőlük. Attól tartok, azóta már elfeledkeztek róluk, de ha most meglátják, vissza fogják kérni őket :) 

Furcsa, hogy míg sok gyártó a primitív borítóktól jutott el a látványos, de legalábbis karakteres dizájnokig, addig korai kedvencem, az AGFA mintha fordított utat járt volna be. Igaz, a baloldali, domború ezüst mintás fekete borító igazán jól orsós magnók szalagján nézett ki jól, de azért így kicsiben is prémium jelleget sugallt:

Ehhez képest a jobboldali képen levő - a maga poszt-Tron-i mivoltában - már sima konzumdizájn, előkelősködés nélkül.

Ha magukat a kazettákat nézzük, nem találkozunk nagy változással - főleg azért, mert a "prémium borítós" (fent) is elég egyszerű volt. Az újabb verzión valószínűleg csak a matrica változott:

Mondjuk a az enyhe dombornyomású (sőt: homornyomású) ezüst betűk és számok azért el tudtak bűvölni 8-9 éves koromban :) Az pedig enyhe nosztalgiával tölt el, hogy akkoriban a szabványokat jelző számsorok előtt még a "DIN" karaktersorozat állt, nem pedig az "ISO". Hiába, még épp a globalizáció előtt álltunk: német kazin német szabványra hivatkoztak...

Vegyesfelvágott vasúti képekből - Budapesttől Drezdáig, Bécstől Katowicéig, Poprádtól a Balatonig, mindenféle méretű és korszerűségű síndöcögényekkel és sínszáguldmányokkal :)

 
 
Jártamban-keltemben fotók 8.
Nemzetköz(el)i válogatás

Tegnapi sétáltunk egyet Riannámmal a városban, akkor fotóztam ezt a házat a József nádor téren. A József Attila utcában áll, de igazából csak a térről lehet látni, hogy ez nem ház, hanem egy bazi nagy bagoly:

Aligha véletlen a hasonlóság - valaki nem tudja, hivatalosan is utal valami a homlokzat kialakítására a nevében? Itt egy távolabbi kép, ha valakinek nem jött volna össze az azonosítás:

Összehasonlításként itt egy hóbagoly (mém-idiótáknak: "O RLY madár"; Adrian Pingstone felvétele):

Update: "Lafal" szerint méhecske lehet, mivel az épület a Magyar Általános Takarékpénztár számára épült. Az tény, hogy a homlokzaton ott van egy kaptáros címer, de méhet sehogyse sikerült belelátnom a fura homlokzatkialakításba. A méhkasoknak meg szerintem nem szokott két gülü szeme és csőre lenni :)

A minap olvastam, hogy az európai posták szervezetének idei versenyén, melynek témája a gyerekkönyvek voltak (Zsadon Béla legyek, ha meg tudom mondani, jól egyeztettem-e az előbbi félmondatot), magyar bélyeg lett az első. Ismerős volt, úgyhogy gyorsan megnéztem, milyen bélyeg volt az, amit a közelmúltban levagdostam egy borítékról, és igen, ugyanarról volt szó. A loncsos-lompos-bozontos, piszén-pisze kölyökmackósról:

Szerintem nem a bélyeg volt különleges, hanem az, hogy mackó volt rajta (Kormos István Vackora, Reich Károly által megrajzolva - sajnos Márkus László narrációja nincs rajta a bélyegen). Végre valami, amit nem nővel adnak el! Több medvét a bélyegekre!!! :)

Egyébként ez a "levágom a borítékról" egy rég elmúlt reflex nálam: általánosban nagy bélyeggyűjtő voltam. Szerintem nagyon jó hobbi gyerekeknek: egyrészt fejleszti az esztétikai érzéket (a magyar bélyegek többnyire szépek), másrészt rengeteget tanul az ember - messzi tájakról, városokról, építményekről, és persze a történelemről. A Magyar Királyi Posta régi sorai, a hadvezérek, nagyasszonyok például kész arcképcsarnok volt, és akkor ott voltak a felülbélyegzések is, melyek általában - és rövid ideig tartó - nagy történelmi változásokról szóltak, melyek egyébként elég szürke fejezetek voltak a töriórákon. Az egyébként érdekes, hogy a nyolcvanas években már senkit nem zavart, ha gyerekek Horthy Miklós Repülőalapos, Turulos és Szent Koronás bélyegekre cserélték fél jelenkori gyűjteményüket :)

Bár még 1989 körül kinőttem a bélyeggyűjtést (szerintem elsősorban azért, mert akkor már nem kis papírdarabokra akartam költeni a pénzt:), néha előtör belőlem, hogy ezt vagy azt elraknék a borítékokról. A Vackoros bélyeg mellett egy másikat is kivágtam mostanában, bár nem tudom, mit is akarok vele csinálni:

A királynői profil ugye alapvető bélyegforma Nagy-Britanniában és a Nemzetközösség országaiban: annak idején volt fél kiló ilyenem az Egyesült Királyságból, Ausztráliából, és.. talán Kanadából. Nem nagy öröm ezeket szortírozni, de még rájuk nézni sem,  mert jobbára csak a háttérszín változik a névérték mellett. Viszont azt megfigyeltem, hogy nagyon kevés valódi bélyeget használnak mostanában a világ fejlettebb felén: céges levelek esetén számítógépes bélyegzés pótolja, a postán pedig fogazatlan matricákat árulnak a levél feladásához. Ehhez képest ez olyan, mint egy alaposan megnőtt valódi bélyeg! Szigorúan nézve persze ez se az, de fogazása van, tehát a részemről mégis :)

Az IDDQD közelmúltbeli kazettás cikke rég leporolatlan húrokat pengetett meg szívemben, vagy hogy is van ez a közhely. Ezután kisvártatva Ali barátommal is leveleztem arról, hogy milyen csoda volt a a kazettás magnó gyerekkorunkban, ez pedig kedvet csinált ahhoz, hogy feltúrjam a dobozaimat, találok-e még a régi kazettákból ott. Persze találtam, és bár Alival elsősorban a zenékről társalogtunk, először mégis a C64-gyel és az egyéb low-end hangrögzítéssel kapcsolatos kazijaimat mutatnám meg.

A legrégebbi kazetta, amit megtaláltam, egyúttal a legegzotikusabb is: egy echte Original Wolfen (na, hányan tudták, hogy innen jön az ORWO márkanév?) jószág:

Ez a kazi már hozzánk is használtan került (szerintem amikor gyártották, nekünk még csak orsós magnónk volt), anyunak valami nyelvleckéje volt rajta eredetileg. Az ORWO nem éppen jó minőségéről volt híres, talán ez az oka annak, hogy adattárolás helyett egy idő után C64 zenék lettek felvéve rá, a klasszikus "odarakom a mikrofonbementbe dugott fejhallgatót az Orion Viking tévé hangszórója elé" technológiával. Gáz ez a felszerelés? Akkor tegyük hozzá, hogy a C64 is csak kölcsönben volt nálunk :)

No, ez viszont már a másik véglet. Ilyen kazettát maximum karácsonyra kaptunk, ezért kicsit meglepő, hogy képes voltam játékokat tárolni rajta. És az a javítófestékkel felülpamacsolt cimke rajta, gyááász :) Sajnos ma már nem az azon jelzett tartalom van rajta, valamikor kabaré került rá.

Nem szoktam pár óránként új posztokat kirakni, de most mégis ez lesz, mert a Youtube-on tévelyegve rátaláltam egy olyan Gary Moore számra, ami teljesen nem az, ami miatt megszerettem őt, de mégis szórakoztató, úgyhogy mindenkinek a figyelmébe ajánlanám.

Persze nem csoda, hogy más ez a zene, mint amivel híres lett, hiszen ez egy 1973-as lemez címadó nótája, azaz Gary még csak 21 éves volt a felvételkor (ennek ellenére ez már a harmadik lemez volt, amin szerepelt - nem aprózta el!). Gondolom a srác a fellegekben járt, hogy szerződést kapott a lemezre, és csak egyet akart: jól érezni magát. Ennek megfelelően messze nem ez a leggyakrabban hallgatott Gary Moore lemezem, ahhoz túl ekletikus, sőt: szétfolyó. Ebben a számban is hallok sok Cream-et, esetleg Santanát, és biztos hallhatnék még csomó mindent, ha többet hallgattam volna ennek az időszaknak az ilyen jellegű zenéit :) Ez pontosan az a fajta "zenészek szórakoznak a stúdióban valami egyszerű alapra, aztán elvarázsolódnak,  a gitáros meg elindul végig az effektpedáljain" zene, amit igazából nem is szeretek, mert túl fegyelmezetlen, nincs számomra érthető célja. Lehet, hogy Gary is érezte ezt, mert a felvétel után beállt Phil Lynott bandájába, a Thin Lizzy-be, onnan meg gyorsan lelépett a Colosseum II nevű heavy-fusion (ezt a meghatározás nem igazán közkeletű, főleg annak köszönhetően, hogy 3,2 másodperce találtam ki) formációba. Na mindegy, itt a szám, szerintem éjjeli munkához kifejezetten illik is :)