HamPLÓ

Mániám, hogy Budapest abban (is) különbözik a legtöbb nagyvárostól, hogy olyan panorámája van, amivel talán csak Rio de Janeiro és pár egyéb egzotikus hely versenyezhet. Ezt valamikor korábban kommentekben elemezgettük is itt a blogon, hogy pl. Bécsben csodálatos utcák és paloták vannak, de nincs "össz-látképe". Értem ez alatt, hogy egy nagy város-lepényt lehet látni bármilyen magas helyről, nem konkrét attrakciót. Ugyanígy London a világ egyik közepe, de neki sincs egységes látképe. Prágának van (a Hradzsin a Károly-híd tövéből, vagy vice versa), Berlinnek nincs. Budapestnek több  is van: egész mást lát az ember a pesti Duna-korzóról a Várra nézve, onnan visszafelé, vagy éppen a Gellért-hegyről

És van még egy hely, ami a legtöbb turista állkapcsát a padlóig süllyedésre késztetné - ha nem lenne eldugva. Jobban mondva nincs eldugva, hiszen egy akkora bazi nagy hegyet, mint a Hármashatár-hegy, nem lehet eldugni: a város majd' minden részéről látszik. De feljutni csak a helybeliek tudnak, akik ismerik a keskeny, kanyargós aszfaltösvényt, ahol fel lehet kerekezni vagy kocsikázni. Odafent aztán nagyjából semmi sincsen, sőt, újabban a megnőtt fák miatt már a kilátást is keresni kell. Pedig hát azért ilyen panoráma nem nő minden bokorban:

Az embernek szinte kedve támad nekifutni, és a város fölé repülni :) Hozzáteszem, nagyjából a hatvanas évekig volt is erre lehetőség, mert itt, a hegytetőn is volt egy reptér, nem csak lent a völgyben (igaz, nem ebbe az irányba lőtték ki a vitorlázógépeket).

Persze igaza van annak, aki azt mondja, hogy ez a fotó nem igazán jó: szürkületben készült, ráadásul párás időben. De mindegy is, mert az igazi csoda akkor kezdődik, amikor besötétedik, és kigyulladnak a város fényei:

Az élményből némileg (igazából elég sokat) levont, hogy töksötétben kellett egy kavicsos-köves ösvényen csúszkálni, mire találtunk egy kiemelkedő pontot, ahonnan az állvánnyal rendesen (takarás nélkül) ráláttunk a városra a fák-bokrok közül. Abban a funkcióit részben elvesztett adótoronyban ott jobboldalt nem lehetne egy kávézó-kilátót kialakítani? Tudom, nem arra tervezték, de az egykori antennák egy részét már leszedték, nem bírna el némi "pimpelést"?

Miért kell rejtegetni ezt a kilátást? És miért nincs semmi a Hármashatárhegyen? A háború után volt terv arra, hogy libegőt építsenek ide Óbudáról. Szerintem nincs még késő ezt megvalósítani! Jelenleg ugyanis vélhetően azért járnak kevesen ide fel, mert (szinte) nincs itt semmi, és azért nincs itt fenn semmi, mert kevesen járnak fel. Tudom, ma se töküres a hegytető, de a helyhez - és ifjabb korom emlékeihez - képest elég karcsú a forgalom.

"Egyszerű örömök"

Itt jegyzem meg, nem kell nagy dolgokra gondolni, mi vonzza az embereket: gyerekkoromban gyakorlatilag egy pokróc és némi előre elkészített fasirtos szendvics jelentette a kirándulás kellékeit. Az ember megmássza a hegyet, ott elterül, megebédel kemping stílusban, közben beszélget, társasjátékozik, kártyázik, gyönyörködik a kilátásban (ami nem csak a belváros felé szép), aztán hazamegy. Ha esetleg van egy büfé és egy nyilvános illemhely is a környéken, az már fullos kiszolgálást jelent. Vagy ez nagyon puritán megközelítés? Nem kell tehát bazársor, ringlispil, csak pár normálisan kiépített turistaút, padok, és esetleg némi közvilágítás az esti panoráma bokarándulásmentes megtekintéséhez.

Persze ez a fajta kikapcsolódási lehetőség nem tűnt el, ezt bárki láthatja, ha kimegy a Kopaszi-gátra, ami jó időben tele van kisgyerekes családokkal és fiatal párokkal. Mivel ott is csak egyetlen vendéglátóipari létesítmény működik a gáton, a fő attrakció a megnyugtató közeg, a sok fű, a padok, és a társaság. Csak hát az a hely rendben van tartva, tiszta és biztonságos, a budai erdők pedig kicsit kevésbé - a HHH meg inkább kalandtúra-pálya az egykori légvédelmi ágyúk nyitott betongödreivel és a kopott domboldallal. Pedig ha már ilyen szép helyek vesznek körül bennünket, élni kellene az általuk nyújtott lehetőségekkel, nem?

Még - azt hiszem - júliusban rendezett nyílt napot a miskolci közlekedési vállalat, de én csak most jutottam el oda, hogy az akkor készült képeket weboldal-formába rendezzem:

 
 
Nyílt nap a Miskolci Városi Közlekedés Zrt-nél
Nosztalgiavillamos, nosztalgiabusz... meg ami még szembejött

Pár hete egy hétvégén rábeszéltem Riannát, hogy Hűvösvölgyből sétáljunk át a hármashatárhegyi vitorlázóreptérre. Nem is annyira repülőgépet fotózni, hanem csak úgy, kikapcsolódni. Nos, az utóbbi hónapok legpihentetőbb másfél óráját töltöttem a fűben fekve, a felettünk köröző gépeket nézegetve!

Ha jól tévedek, ez egy PIK20D típusú teljesítményvitorlázó, amint éppen felcsörlik. A fura textildarab a csörlőkábelen egy kis ejtőernyő, ami azért van ott, hogy leoldás után a kötél ne úgy zuhanjon le, hogy a földre csapódása után méterekkel a föld alól kelljen kiásni...

Pedig bevallom, a vitorlázórepülés igazából nem vonz. Sose próbáltam ki, és nem is érzem hiányát, de azt hallgatni, ahogy suhog szárnyaik körül a levegő, az valami egészen klassz dolog. Aztán ahogy nyolcast leírva rohangásznak a hegy nyugati oldala felett oda-vissza, vagy éppen egy termikben körözgetnek... Egyszerűen megnyugtat halk és nyugodt mozgásuk látványa.

A "bűvös kockás" Rubik Ernő papájának egyik zseniális gépe a Góbé, mely a hatvanas évek eleje óta ki tudja hány ezer magyar pilóta kiképzésének volt első lépcsőfoka

Hármashatárhegy amúgy a legcsendesebb reptér Budapest környékén, motoros gép szökőévente mozog itt (legalábbis Budaörshöz képest:), pluszban a közeli platóról siklóernyősök szálldosnak (sajnos időnként magasabban, mint szabadna nekik, ami a Ferihegyre menő utasszállítók miatt necces), időnként feltűnnek gyalog- és motoros sárkányosok, kicsit távolabb rádiós irányítású repülőmodelleket reptetnek, de még egy sárkányeregetőt is láttunk - olyan ez a hely, mint valami paradicsom a repmániásoknak. Csak egy dolog zavart: hogy néhány kutyasétáltató és turista "á, ez a reptér már úgyse működik" felkiáltással átvágott a pályán. Talán újra kellene festeni a pálya szélét jelző piros-fehér hordókat, és kitenni pár figyelmeztető táblát, ahogy gyerekkoromban is volt - anno kilométeres köröket gyalogoltunk a családdal a túloldalra, még véletlenül se jutott volna eszünkbe egyenesen átvágni a placcon...

Nem bírtam megállni, készítenem kellett egy panorámaképet is. Remélem, ezt a helyet soha nem fogják felparcellázni, és még ötven év múlva is ki lehet ide jönni, ledőlni a fűbe, a vitorlázógépeket bámulni!

Van ugye ez a kétéltű busz, ami egyrészt végiggurul a turistalátványosságok mellett, aztán meg szépen belehajt a Dunába, leúszik a Lánchídig, megkerüli, és visszaúszik. Namármost eddig csak képen láttam, de a minap a 19-es villamoson ülve kiszúrtam, hogy épp csorog lefelé. Fényképezőgép elő, ablak tágabbra nyit, katt:

Az utasok megrökönyödve nézték, mi bajom van, aztán kiszúrták. Nem is akárhogy:
-Úristen, ott egy busz a Dunában!-kiáltott fel egy idős hölgy.-El fog süllyedni!
-Á, nem kell félni!-nyugtatta meg útitársa-Biztos csak filmet forgatnak!
A többiek így aztán továbbra is engem méregettek furcsán, mit kellett ezen lefotóznom. Hiába, a budapesti embert nehéz meglepni :)

Amúgy a fotó hátterében az is látszik (a Combino jobb vége alatt), hogy elkezdték az andráskeresztes rácsokat betenni a felújítás elején tartó Margit híd főtartói és a pályalemez közé. Valaki nem tudja, ez már a végleges kinézet része (azt gondoltam, az majd a végén jön, ha már újjáépítették a pályalemezt), vagy csak az ideiglenes villamospálya miatti megerősítés miatt kerülnek máris oda?

... avagy miért utálják egyes pasik az őszt.

-> Ide kattintva elérheted az összes Égitársaság képregénykockát <-
Kattint. Oda fel. Most.

Idén egyszer már lemaradtam a kőbányai pincerendszer látogatásáról, a Szent László-napi ünnepségekkor. Nem kicsit morogtam akkor, hiszen még "csak" 20-25 éve akarok lejutni oda, de valahogy mindig csak másnap szoktam megtudni, hogy lett volna lehetőség rá. No, az idei Kulturális Örökség Napjai végre kivétel volt: pár perccel a meghirdetett nyitás előtt ott álltunk a bejutásra várakozó, nem kis tömegben:

Sajnos most is csak a hétvége első napján lehetett lemenni, ami rejtély számomra: a világ legtöbb részén a világ nyolcadik csodájaként mutogatnák a harminc kilométeres alagútrendszert, nálunk meg évente kétszer fél napig lehet csak bemenni?

Az imént a "csoda" szót használtam, ami túlzásnak tűnhet, de fantasztikus létesítményről van szó, mely jó magyar szokás szerint (nagyrészt?) kihasználatlanul áll. Vasútmániás énem persze rögtön azon kezdett gondolkozni, micsoda bányavasúti skanzent lehetne csinálni itt. Sajnos persze a nyirkosság, és az állandó hűvös miatt akármit nem lehetne itt üzemeltetni, de mondjuk paintball/lasertag-világbajnokságok rendezésére gyaníthatóan tökéletesen alkalmas lenne :)

No, komolyodjunk meg egy kicsit: a körülbelül 180 000 négyzetméteres labirintus annak köszönheti létét, hogy a XIX. században extra tempóban épülő fővárosnak hatalmas mennyiségű kőre volt szüksége.

A cég szülinapi bulijának alkalmával még a máskor mindig jólfésült és visszafogott Laci is kellően ellazult, és megosztotta az örök fiatalság titkát Annamarival:

-> Ide kattintva elérheted az összes Égitársaság képregénykockát <-
Kattint. Oda fel. Most.

A tetőpanorámás blogbejegyzésnél többen megkérdezték, hogy "ugye a Divatcsarnok tetőteraszáról készültek egyes képek?". Igen, onnan - a Kulturális Örökség Napjain egyszerűen ki  kellett használni a lehetőséget, hogy bejárhassuk az épületet, hiszen ki tudja, a leendő bérlő mit tervez vele, kit enged majd be/fel.

Nem volt egyszerű bejutni: szombat kora délelőtt már csak másnapra lehetett időpontot előjegyezni. Viszont megérte várni, mert ha jól gondolom, akkor pont a felújítás vezető tervezője volt a házigazdánk. Az mindenesetre biztos, hogy olyan szeretettel és elismeréssel beszélt az épületről (az eredetiről), ami mindenképpen rokonszenves volt.

Kezdjük talán hátulról, a Paulay Ede utca felől, ahol tettenérhető az épület  Janus-arcúsága, mivel itt megmaradt az áruház alapjául szolgáló Terézvárosi Kaszinó historizáló  (neoreneszánsz jellegű? segítsetek, stílusok felismerésében sose voltam igazán jó) homlokzata, miközben aki az Andrássy út felől nézi, már egy jóval modernebb, szecessziós épületet lát.

Ráadásul vasbeton szerkezetűt, ami nem kicsit lehetett modern 1910 környékén, amikor az áruházat kialakították.

Mivel nem vagyok nagy sportrajongó, a Puskás Ferenc Stadion egy olyan létesítmény, amit akkor láttam legközelebbről, amikor egyszer a magas lelátó felőli oldal alatti biliárdklubban jártam. De valahogy még a benne rendezett koncertek is elkerültek: nem voltam ott a '86-os Queen-en, sem a '91-es Monsters of Rockon, a többit meg egyenesen direkt elkerültem - az én zenei élményeim a "Népstadion és Intézményei" területén inkább a Kisstadionhoz és a Körcsarnokhoz kötődnek.

Mivel az utóbbi években egyre többször lehetett hallani, hogy az építmény veszélyesen leromlott állapotban van, elkezdett bennem erősödni a vágy, hogy meg kéne végre nézni, még mielőtt újat építenek a helyére. Ez a vágy aztán kicsit gyengült, mivel perpillanat úgy néz ki, hogy nem hogy új építésére, de még a régi lebontására sincs elég pénze az országnak :-/ Szerencsére idén, a Kulturális Örökség Napjain sikerült egy részleges látogatás erejéig bejutni.

A bejáratot a szoborparkon keresztül közelítettük meg. Ide szerintem mindenkit el kéne  egyszer hozni, és megmutatni nekik, hogy ez a szocreál, nem a hatvanas-hetvenes évek kockaházai. Azok "csak" kockaházak, ilyen-olyan igényességgel, ezek a szobrok viszont valami egészen abszurd jelenségek. Vannak itt puskatussal verekedő vidám katonák, öntudatos dolgozó nő, és olyan bedurrant vádlival rendelkező bronzasszonyok, hogy olyat még body building versenyen se lát az ember :)

Az építmény ebből az irányból inkább erődre hasonlít, mint bármi másra - még az ágyúk lőrései is megvannak.

Azért nem semmi hatást bír az emberre gyakorolni egy ilyen homlokzat! Ahogy valamelyik hülye sportreklámban mondják, "ide nem lehet beugrani egy sütire és egy teára". Ez biza gladiátor-feeling, pedig szerintem ez elsősorban a civil dolgozók/vendégek/újságírók bejárata, nem?

A minap arról írtam, hogy nézzünk az ég felé, most a másik irányt javasolnám. Na jó, nem az égből, csak valami átlagnál magasabb helyről tekintsünk lefelé egy kicsit.

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem a nagyvárosi érzethez szükségem van arra, hogy ameddig csak ellátok, minél messzebb tetők legyenek mindenhol. Órákig el bírnám nézegetni a lentebbi panorámaképet (tessék szépen rákattintani, és jobbra-balra scrollozgatni rajta), azt találgatva, melyik magasabb tető vagy torony mihez tartozik:

Lehetnek laposak, lehetnek meredekek, sátortetők, tűzfallal határoltak, saroktornyosak, kéményekkel, parabolantennákkal teliek... Még csak rendezettnek sem kell lenniük (bár azért omladozók ne legyenek). Lehetnek például ilyenek, megújulást/felújítást sugalló toronydaruval:

Valahogy jól esik ezt a káoszt látni, pedig lentről, az utcáról nézve az ember néha szívesen előírná az egyforma párkány-, eresz- és tetőgerincmagasságot... Azt hiszem, a káosz hozzátartozik egy-egy nagyobb városhoz; szinte törvényszerű, hogy felbukkanjanak kivagyi kupolák, pont egy-két emelettel magasabbra "sikerült" épületek, vagy utólag ráépített liftgépházak, kazánházak:

A templomtornyok viszont megnyugvást, hagyománytiszteletet visznek a tetők hullámzásába:

De maguk a belső udvarok is érdekes képet nyújtanak odafentről - mintha maketteket látnánk: