Úgy tűnik, nem véletlenül énekelte a fenti sort a P. Mobil: ha Miskolcon szürkeség van, akkor nagyon szürkeség van. Pedig hol van már az a bizonyos acélváros..?

 
 
Miskolc késő-téli szürkeségben
Egy rövidre sikerült látogatás képei

Ma szürkületben, jócskán naplemente után, de kicsivel még a sötétség beállta előtt jöttem haza, és ismét rájöttem, mennyire hiányoznak a színes neonreklámok az utcaképből. A jojózós szemű bagoly az antikvárium bejárata fölött, a guruló kerekű CASCO a Kosztolányin, az egész teret betöltő takarékbetét a Móriczról, a koncentrikus lottó-gombolyag a "Novhétről", a balról jobbra úszó Patyolat-hattyú a Kelenföldi városközpont Etele (akkor épp nem úgy hívták) úti oldaláról, a labdát dobáló kisgyerek az Úttörő Áruház homlokzatáról, a valamelyik Centrum-áruház (?) nevére felmászó figura a Rákóczin úton, a körbefutó fényű Videoton a Március 15. téren... De még a statikus feliratok is vidám színeket vittek az éjszakába; ma viszont minden a nátriumlámpák sárgájában úszik.

A régi villamosképek gyűjtésében a járművek nézegetésén túl mindig is szerettem, hogy régi utcarészleteket látok, régi autókkal, régi ruhákban járó, fura frizurájú emberekkel, és... és persze ott vannak a régi portálok, homlokzatok is, legtöbbször neonokkal együtt. IZé barátom nem kis munkával szedte össze ezeket, ezen túl pedig technikailag is bevezet bennünket a világító üvegspagettik birodalmába remek oldalán:

Neonfényes Budapest

Sajnos azt még ő sem tudta megmondani, hol láthattam kiskoromban egy gyűrűben levő, élére állítva megpörgetett pénzérmeként forogni látszó "AB" (mint Állami Biztosító) feliratot. A régi képek alapján volt ilyen embléma az Astoriával srévizavi szemben, illetve a Blahán az "éjjel-nappali" épületén is, de ezek a fotókon statikus neonnak tűnnek. Valaki nem emlékszik esetleg?

Most kicsit elszakadok Budapesttől, persze csak részben. Családom (jogosan) morog, hogy miért járok lógó fejjel, görbe háttal. Ma kipróbáltam, milyen magamat kihúzva, egyenes gerinccel munkába menni. Nos: marha lehangoló és nehézkes.

Ott kezdődik, hogy százkilencven centisen az ember emelt fejjel lépten-nyomon lekoccolja a kapaszkodókat. De ha el is kerüljük a szó szerinti head-banget, utazás közben csak a vízszintes kapaszkodórúdban, illetve a belső tér ablakok feletti sávjában gyönyörködhetünk. Itt gyerekkoromban többnyire reklámok voltak (a fentebbi képen látható tánciskolás szerintem több generációnak örökre bevésődött), ma maximum a dekorlemez hullámosodását figyelhetjük. A 400-as Ikarusokon ráadásul egy befelé ferdülő rész van ott (röhej, de csak számítógépes grafikát találtam róla, amin látszik is), ami miatt a szék nélküli részeken nem tudok az ablakhoz közel állni, hogy kisebb helyet foglaljak el, csak ha összehúzom magam magasságilag, vagy ferdén tartom a fejem...

Persze ne legyünk igazságtalanok, elsősorban nem a tömegközlekedés miatt rögződik be a görnyedten járás: alacsonyan van az összes vízcsap, piszoár, az asztalok lapja, a mosogató, a kilincsek. Ha kicsit lazábban szökellek be a szobába, lefejelem az ajtó szemöldökfáját. Tudom, az esélyegyenlőséggel nem szabad viccelni, de az átlagmagasság folyamatosan nő (bárt a tudósok azt mondják, már megállt, vagy legalábbis lassult a folyamat, az elmúlt 30 év növekedését biztos nem kompenzálták az építőiparban és háztartási ergonómiában), lassan talán felül kéne vizsgálni a szabványokat, hogy aki százhetvenöt centi fölé nőtt, az is gerinc- és nyakproblémák nélkül tudjon mindennapi életet élni. Én ugyanis a százkilencven centimmel még csak nem is vagyok extrém termetű!

És ha ez megvan, akkor neki lehet látni visszaadni a 46-osnál nagyobb lábmérettel rendelkező emberek cipővásárláshoz való jogát is, a kizárólag a gyakran keresett átlagméretekben utazó magyar kereskedelem viszonylatában :)

A múltkori körkérdésre adott rengeteg válasz után egy olyan hobbimnak hódoltam, aminek már évek óta nem: tősgyökeres budaiból átváltoztam turistává, akit minden budapesti sarok után valami meglepetés vár, akinek itt minden új. Ez az állapot, amikor az ember addig észre nem vett szobrokat, homlokzatokat, panorámákat fedez fel ott, ahol amúgy mindennap jár.

Na jó, a fentebbi panorámánál (mely a Lipótvárosi Plébániatemplom, közismertebb nevén a Szent István-bazilika kupolateraszáról készült) nem járok minden nap, itt a felfedezés öröme NZA barátomé volt, akit felráncigáltam oda. Ő konkrétan ki is jelentette előtte, hogy nem szokott otthon turistáskodni, de szerintem rájött, hogy nem rossz dolog az. A pesti oldalon legalábbis nem sok hely van, ahonnan fentről van rálátás a városra. A másik, ahol eddig sikerült járnom, a SOTE Nagyvárad téri toronyépülete volt, az esti város panorámájával, a kivilágított Várral a háttérben. Fantasztikus volt, valaki ismét meghívhatna oda :)

Namármost mivel Pestet fentről szinte csak
a/ a Citadellából/Várból
b/ repülőgépről
láthatjuk, minden egyes új látószög új arcát mutathatja meg a városnak. Ha nem ismerjük a várost, akkor csak nézünk, és jó érzésünk támad, ha ismerjük, akkor meg órákig kereshetjük, mit ismerünk fel, mit nem.

Úgyhogy csak ajánlani tudom minden helybelinek, hogy jó időben vegye fel a napszemüveget, bézból/surdasapkát, ásványvíz/térkép a hátizsákban, fényképezőgép a nyakban, és induljon el csavarogni! Menjen be azokra a helyekre, ahová amúgy nem, "mert az csak turistavakítás" (na jó, a drágákba ne), álljon meg azokon a helyeken, amiket eddig mindig elkerült az ott ácsorgó hatszáznegyven japán turista miatt, fotózzon - és ahogy az urbanista blog írná, "otthoni_turista tag-gel tegye fel a képet az Indafotóra" ;) Csak ne művészieket, beállítottakat, utólag megmunkáltakat, hanem olyanokat, amilyeneket turistaként csinál másutt, arról, ami nagyon megfogta.

És közben élvezze nagyon, hogy egy nagyon szép és érdekes városban jár - a koszos buszokat, bunkó autósokat kivételesen hagyja az arra szakosodott blogokra :)

Utazás a 73-as trolipótló Intercity-vel - amiből hóban villamosfotózás lett, Debrecenben:

 
 
Debrecen fehérben
Bengálik és Ganzok a hóban, UV a csarnokban...

Olcsó és gyermekded dolog aranyos állatokat bemutató képekkel és videókkal telepakolni egy blogot, abban a reményben, hogy emiatt talán olyanok is beleolvasnak majd, akik egyébként elkerülik, nem kimondottan mainstream tematikája miatt.

Ugyanakkor ez a gyűrűsfarkú maki (katta) család olyan tündérien civakodott a Nyíregyházi Állatparkban, hogy képtelenség kihagyni a ziccert:

Az ilyesminél egyébként már csak egy szánalmasabb húzás van: amikor holmi szilveszteri műsorok stílusában viccesnek szánt szövegeket adnak az állatok szájába:

Nem vagyok tökéletes, na ;)

Kiskorom meghatározó élménye volt, amikor a családdal a Hármashatárhegyre kirándultunk. Nem az erdő miatt, hanem mert időnként megálltunk, és a hegyoldalból néztük, ahogy a völgyben a vitorlázóreptéren zajlik az élet. Felszálltak, leszálltak, vásznakból betűket formáltak, amikkel jelezték a rendet a fent levőknek... Nem tudom, hányszor mentünk ilyen reptérnézésre, nem tudom, mennyi ideig néztük a repülőket, és még csak elképzelésem sincs arról, hány éves lehettem, de nagyon bevésődött a dolog. Aztán hosszú évekig csak Ferihegy (akkor még nem "1", hanem "a" Ferihegy) terasza jelentette a viszonylagos közelséget a repüléshez, majd '87 körül apuval megint elkezdtünk repülős helyek környékén kilukadni, ekkor már általában a placc szélén, a starthoz közel.

A vitorlázórepülés ennek ellenére nem érdekelt soha annyira, hogy kipróbáljam, talán részben amiatt is, mert annak idején színtévesztésem miatt alaposan elmagyarázták, hogy ne álmodozzak ilyesmiről. Később pedig végképp a benzinmotoros kisgépek mániása lettem, továbbra is gyalogbékai minőségben. De azért napsütéses időben marha jól esik nézegetni, ahogy a mindenféle vitorlák suhognak-forognak a kék égen:

A remegős, és a szélzaj-szűrő ellenére szélzajos (legközelebb majd zenélek alá valamit inkább) videón pár fahegyi (farkashegyi) pillanatot láthatunk: Góbét és valami Ka-akármit (majd Walter Melone megmondja) csőrölnek fel, illetve ugyanők szállnak le különböző hatékonysággal.

És hogy azért némi virtuális benzinszag is legyen a bejegyzésben, következzék egy snittsorozat a klasszikus cseh csoda, a Zlin Tréner család utolsó tagjának egy átlagos munkanapjáról - vitorlázóvontatás előtt, közben és után. Ne vakargasd a monitort, nem az koszos, hanem a lencse volt az:

Ettől a motorhangtól mindig elérzékenyülök! Amúgy meg remélem, Walter Melone-on kívül más is rákattint a videókra ;)

A Városkép blogon ment a polémia arról, hogy kinek mitől élhető és/vagy szerethető Budapest, és egy kommentező rádöbbentett, hogy ma még több dolgot szeretek Budapestben, mint tizenöt évvel ezelőtt. Én, aki gyakran foglalkozom a várossal, sem veszek észre dolgokat... ki tudja, mi mindenre nem gondoltam eddig, mint szerethető tulajdonságra?

A kérdés tehát az, hogy ki mit szeret Budapest(ben), mit tart kiemelkedőnek/egyedinek/érdekesnek benne? Több dolgot is lehet írni.

Én kezdek: imádom a sziklákat és a várakat, ergo nekem hatalmas fless, hogy minden nap a Gellért-hegy nevű kavics tövében megyek el munkába, majd hazafele menet. És imádom, hogy több vár (erőd) is van karnyújtásnyi távolságban (Citadella, Várnegyed).

Ti jöttök! Banális-triviális featúra és egyéni hepp egyaránt jöhet!

PS: Ismétlem: "mit szeretsz Budapestben?". Nem "miért hülye az, aki szereti Budapestet?", és nem "miért jobb Prága?". Ezen túl a városvezetés sem fog megváltozni attól, ha valaki idepolitizál a kommentek közé, szóval azt is lehet hanyagolni :)

A rajzolt légitársaság után itt van némi valódi légi társaság:

 
 
Tavasz Budaörsön
Cessnák, Zlinek, helikopterek...

Miért nevez "kedves nézőnek" a bemondó, és miért diszkriminálják a nem igazán kedves nézőket?  Miért "szíveskedjek kapaszkodni" a villamoson? Nem elég, ha csak simán felszólítanak kapaszkodásra, mondván ha nem teszem, az első fékezésnél eltaknyolok?

 -> Ide kattintva elérheted az összes Égitársaság képregénykockát <-
Kattint. Azonnal. Oda fel.