Most kicsit elszakadok Budapesttől, persze csak részben. Családom (jogosan) morog, hogy miért járok lógó fejjel, görbe háttal. Ma kipróbáltam, milyen magamat kihúzva, egyenes gerinccel munkába menni. Nos: marha lehangoló és nehézkes.

Ott kezdődik, hogy százkilencven centisen az ember emelt fejjel lépten-nyomon lekoccolja a kapaszkodókat. De ha el is kerüljük a szó szerinti head-banget, utazás közben csak a vízszintes kapaszkodórúdban, illetve a belső tér ablakok feletti sávjában gyönyörködhetünk. Itt gyerekkoromban többnyire reklámok voltak (a fentebbi képen látható tánciskolás szerintem több generációnak örökre bevésődött), ma maximum a dekorlemez hullámosodását figyelhetjük. A 400-as Ikarusokon ráadásul egy befelé ferdülő rész van ott (röhej, de csak számítógépes grafikát találtam róla, amin látszik is), ami miatt a szék nélküli részeken nem tudok az ablakhoz közel állni, hogy kisebb helyet foglaljak el, csak ha összehúzom magam magasságilag, vagy ferdén tartom a fejem...

Persze ne legyünk igazságtalanok, elsősorban nem a tömegközlekedés miatt rögződik be a görnyedten járás: alacsonyan van az összes vízcsap, piszoár, az asztalok lapja, a mosogató, a kilincsek. Ha kicsit lazábban szökellek be a szobába, lefejelem az ajtó szemöldökfáját. Tudom, az esélyegyenlőséggel nem szabad viccelni, de az átlagmagasság folyamatosan nő (bárt a tudósok azt mondják, már megállt, vagy legalábbis lassult a folyamat, az elmúlt 30 év növekedését biztos nem kompenzálták az építőiparban és háztartási ergonómiában), lassan talán felül kéne vizsgálni a szabványokat, hogy aki százhetvenöt centi fölé nőtt, az is gerinc- és nyakproblémák nélkül tudjon mindennapi életet élni. Én ugyanis a százkilencven centimmel még csak nem is vagyok extrém termetű!

És ha ez megvan, akkor neki lehet látni visszaadni a 46-osnál nagyobb lábmérettel rendelkező emberek cipővásárláshoz való jogát is, a kizárólag a gyakran keresett átlagméretekben utazó magyar kereskedelem viszonylatában :)