A Berlini Fallal foglalkozó egyik régebbi bejegyzésemben szerepelt egy fotó egy metróállomásról, melynek a kijárata a halálsávba esett. A vonal eközben is működött, de az állomást értelemszerűen bezárták az "antifasiszta védvonal" (ez volt a Fal egyik eposzi jelzője) felhúzásakor - a lépcső fölötti tábla viszont egy ideig ott ragadt az akkor még csak félállandó jellegű építmény első vonala mögött:

Érdekes ma itt járni - a metróállomás ismét működik, a nagy U betű ismét ott virít a lépcső fölött, és néhány házat is fel lehet ismerni a régi képről:

1962-ben, a régi fotó készítésekor még nem létezett a tévétorony, de belevettem a képkivágásba, hogy látni lehessen, igazából milyen közel is volt ez a kvázi-háborús zóna az NDK főteréhez, az Alexanderplatz-hoz.

A Bernauer Strasse megálló a fentebbi vázlaton felül, középtől kicsit balra van, az "U8" felirat alatt

Sokáig ez is csak egy volt a számtalan berlini utca közül, a második világháború után azonban, Berlin felosztásakor a Bernauer Strasse déli oldalának homlokzatsora lett a szektorok közti határ: a házak már a szovjet szektorban voltak, az utca azonban a franciában:

„Bundesarchiv Bild 183-33809-0001, Berlin, Bernauer Straße, Grenze“ von Quaschinsky, Hans-Günter - Dieses Bild wurde im Rahmen einer Kooperation zwischen dem Bundesarchiv und Wikimedia Deutschland aus dem Bundesarchiv für Wikimedia Commons zur Verfügung gestellt. Das Bundesarchiv gewährleistet eine authentische Bildüberlieferung nur durch die Originale (Negative und/oder Positive), bzw. die Digitalisate der Originale im Rahmen des Digitalen Bildarchivs. Lizenziert unter CC-BY-SA-3.0-de über Wikimedia Commons

Ez az ott lakók életében eleinte nem nem okozott nagy változásokat, teljesen természetes volt, hogy a "keleti" házakba a "nyugati" utcán át kellett hazamenni. Ugyanakkor megszaporodtak azok az esetek is, amikor az itt lakók egyszer csak úgy döntöttek, hogy nem akarnak keleten maradni. Volt, aki nemes egyszerűséggel nyugati teherautót rendelt az utcafrontra, és a szomszéd oda nyíló ablakain keresztül, minden tulajdonával együtt hagyta ott Walter Ulbricht világát.

A Fal felhúzása pont az ilyen esetek megelőzésére szolgált, de a Bernauer Strasséban eleinte csak a kapukat zárták le. A lakók innentől kezdve a környező házakon és telkeken át tudták megközelíteni lakásaikat - de az ablakok még nyitva maradtak. Az utca két oldalán lakók közti családi, ismerősi és egyéb kapcsolatokat se tudták elvágni: az emberek átintegettek és átkiabáltak a túloldalra. Ez az állapot ráadásul szökési lehetőséget is jelentett: sokan köteleken, összetekert lepedőkön csúsztak le a szabadságot jelentő "nyugati" járdára. Emiatt persze hamar elkezdték befalazni az ablakokat, de ez nem ment egyszerre, hiszen a 160 kilométeres építménynek ez csak egy része volt, az erőforrások pedig szűkösek voltak.

Ida Siekmann kilenc nappal a Fal építésének kezdete után matracokat és hasonló puha tárgyakat dobott ki harmadik emeleti lakásának ablakából, majd utánuk vetette magát, abban a reményben, hogy azok majd felfogják zuhanását. Sajnos nem jól számított, így ő lett a Fal első halálos áldozata. Mások több szerencsével jártak, a nyugat-berlin tűzoltók ugyanis igyekeztek segíteni a kétségbeesett menekülőket - a kelet-berlini határőrök pedig semmit sem tehettek ez ellen, hiszen a járda már nyugat volt. Ugyanígy nem távolíthatták el az elhunyt asszony tiszteletére szögesdrótból emelt emlékművet sem.

Az emeleteken ekkor már őrök figyelték, hogy ki megy be az utcafronti lakásokba, azaz már csak a ténylegesen ott lakók juthattak át nyugatra, de még mindig történtek próbálkozások. A végső megoldás az lett, hogy elkezdték kiüríteni a szóban forgó épületeket - az itt lakókat előre bejelentés nélkül, a fegyveres erők segítségével költöztették "biztonságosabb" helyre. A házak ekkor még állva maradtak, de erődítményekké felfalazva - az utca elején húzódó temetőt, és a szintén a határsávban fekvő Megbékélés templomának kertjét pedig szögesdróttal és műszaki zárral erősítették meg.

„Bernauer strasse luftbild“ von unbekannt (Bundesrepublik Deutschland) - von der Gedenkstätte an der Bernauer Straße (von einer Infotafel abfotographiert). Lizenziert unter Public domain über Wikimedia Commons

1963-ban aztán még tovább léptek: a házakat lebontották, csak a földszint utcai falai maradtak, hogy eltakarják a szögesdrótokat és tankcsapdákat. Persze a menekülni vágyók és az őket segíteni kívánó nyugatiak se adták fel: a Bernauer Strasse alatt több menekülőalagutat is ástak.

„MauerBernauerStr1“ von Yagosaga (Eckhard Etzold) at de:wikipedia - Eigenes Werk by Yagosaga (Eckhard Etzold). Lizenziert unter CC-BY-SA-2.0-de über Wikimedia Commons

1980 körül döntöttek úgy az elvtársak, hogy még jobban bebiztosítják magukat: ekkor mindent eldózeroltak, és kiépítették a Fal végső stádiumaként híressé vált rendszert. Ezt a feladatot annyira komolyan vették, hogy 1985-ben még az egészen addig állva hagyott templomot is felrobbantották - az ugyanis zavarta volna a megnövelt határsáv őrzését...

A fentebbi videó az eddig leírtakat mutatja be mozgásban. Egészen elképesztő folyamatról van szó, ahogy egyre fogynak a házak, egyre szélesebb, és egyre profibban megerősített a védvonal. Képzeljük el, milyen lenne ez, ha mondjuk a Rottenbiller utcáról lenne szó!

A halálsáv helye máig sejthető, csak részben épült be az elmúlt 24 év alatt. Az égtájilag nyugatra eső végéből emlékparkot csináltak, de a maradékán is nagyrészt végig lehet sétálni. A fentebbi képen balra az egykori keleti oldal utolsó házai láthatók; ezek azok, melyek nem nyugatra néztek, így megmaradhattak. Utánuk jöttek azok a házak, melyek a Bernauer Strasséra, azaz "nyugatra" nyíltak, tehát menniük kellett...

„Bernauer Strasse 1973“ von Karl-Ludwig Lange - Eigenes Werk (Originaltext: eigenes Foto). Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons.

A Bernauer Strasse égtájilag kelet felé az Eberswalder Strasséban, egy stadionnál végződik, a szektorhatár itt derékszögű kanyart vett észak felé. A fentebbi fotó értelemszerűen ismét nyugat felől készült, egy kilátótoronyból. Ugyanez a sarok manapság így néz ki:

A fenti fotó készítése közben a hátam mögé eső terület egyébként egykor katonai gyakorlótér volt, az egyik felén pedig 1877-től az eredeti Nordbahnhof állt (a ma Nordbahnhofnak nevezett helyet akkor Stettiner Bahnhofnak hívták). A sínek még a "nyugathoz" tartoztak, a másik oldalra épült stadionban azonban a "demokratikus oldal" ifjúsága tombolt, mely helyzettel a keleti határszervek cseppet sem voltak kibékülve. 1988-ban aztán úgy tűnt, hogy eredményt értek el: egy területcsere kapcsán megszerezték az akkor már teherpályaudvarként használt telephelyet.

A határt ekkor nyugatabbra tolták (a képen jobbról balra), de a tényleges Fal új helyen felépítésére a rendszerváltás miatt szerencsére már nem került sor - a terület ma park. Hogy a történetét azonban ne felejtsék el, Fal-park (Mauerpark) névre hallgat...

Régi felvételek: "allhails" @Flickr, Wikimedia Commons
Források: wikipedia, weboldalak, személyes elbeszélések