Tegnap poppereskedtünk egyet a blogban, ma meg rock'n'rollozunk, Lemmy emlékére. Bár meglepően sokan írtak a haláláról, nehezemre esne nem csatlakozni; nem azért, hogy hátha megszerettetem ezt a rétegzenének nevezhető jelenséget azokkal, akik más műfajokat kedvelnek, hanem azért, mert egy nem mindennapi embert búcsúztattak el tegnapról mára virradóan Los Angelesben, és jár neki ennyi. Minimum!

Tudom, hogy sokan nem szívesen gondolnak így rá, de gyerekkorunkban legtöbben átmegyünk egyfajta "majom korszakon" (akár többször is), amikor hirtelen nagyon tartozni akarunk valahova. Vagy nagyon nem akarunk tartozni valahova. Az én majomságom az volt, hogy sokáig távol tartottam magam a metáltól, mert a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az állítólag a szakadt szipusok műfaja volt a felnőttek (tanárok) és a jobban fésült osztálytársak szerint. "Az arcszeszem is csak Pitralon", meg "Sörivó vagyok", na ne má'! Pedig leeshetett volna, hogy ha a Queen Kind of Magic lemezéről a Gimme the Prize tetszik a legjobban, Gary Moore-tól pedig a gitárreszelős korszak, plusz az iskolai barátok közti metálosok is teljesen jó figurák, akkor nem kéne annyira tiltakozni ellene. '92-ben szakadt át a gát, amikor hirtelen hörcsög módjára kezdtem magamba tömni a haverok által adott magnókazetták tartalmát. Már hogy nem a szalagot, hanem a zenéket :) Rám is lett ragasztva, hogy én vagyok a "Metálhörcsög" - hülye egy becenév, naná, hogy megszerettem! Minden héten felfedeztem magamnak egy új zenekart, egy új stílust, és amikor azt hittem, hogy már mindent hallottam, valaki a kezembe nyomott egy Motörhead feliratú kazit.

Basszus, ez meg mi? (Az: basszus!) Klasszikus rock'n'roll (amit "előző életemben" is szerettem), csak hangosabban, gyorsabban... és ilyen hangon is lehet "énekelni"? Nem voltam az a tipikus feketeruhás, kitűzős gyerek, de a három metálos pólóm közül az egyik a Motörhead 1916-jának borítóját ábrázolta - édesanyám nem kimondott tetszésére :)

Az együttes frontembere, Lemmy egyátalán nem az a figura volt, aki valaha is lenni szerettem volna, viszont pontosan az a figura volt, aki ő szeretett volna lenni. Nem kitalálták, nem megdizájnolták; nem voltak emberei, akik megmondták neki, miről szóljon a következő lemez, és mivel kerüljön az újságokba, hanem egyszerűen csak létezett, és két viszkikóla közt néha zenélt egyet-egyet. Szerintem ezért is tisztelte mindenki: nála nem póz volt, hogy morcos kinézetű rocksztár, hanem egyszerűen így nézett ki, ilyen ruhákat hordott, és nem érdekelte, hogy ez kinek nem tetszik. Pontosan ennek a hozzáállásnak köszönhetően nem is lett kevésbé rocksztár amiatt, hogy imádta az angol humort, a Kinder-tojásokat és az ABBA-t, illetve hogy nyáron farmer rövidnacit hordott papuccsal. Meg lehet nézni, ahogy a nyolcvanas-kilencvenes évek menő rockerei majd' szétfeszülnek, hogy felismerhetőek, divatosak, utánozhatóak legyenek, Lemmy meg csak úgy magától felismerhető maradt az utolsó percéig. Mindeközben mindenki szerint megközelíthető, barátságos, udvarias, és - nem csak a hadtörténet terén - művelt fickó maradt, akinek mindenről volt véleménye (amit szívesen elmondott, csak aztán meg ne sértődjön az, aki kérdezte, mert ő ugyan be nem csomagolja cukormázba, ha valami nem tetszett).

A viszki és a csajok mellett legjobban a rock'n'rollt szerette. És nem csak hallgatni: valamikor '67-68 környékén egy ideig Jimi Hendrixnek roadoskodott, a 70-es évek elején pedig (más együttesek után) a Hawkwind tagjaként végre sikeres lett. Jól futott a szekere, egészen addig, míg kábszerezésért ki nem tették (egy space rock csapatból ilyesmi miatt? nem lehetett egyszerű eset!). Dühös lett: fogta az utolsó számot, amit a Hawkwindnek írt, ...

... és arról nevezte el saját alapítású együttesét - csak tett egy umlautot az egyik "o" betűre. Persze nem ugyanúgy játszotta a régi számot: gyorsabban, hangosabban, zajosabban - és ebben a stílusban is folytatta az életét. Eleinte utálták őket, a 'Head lett az év legrosszabb együttese, megjósolták, hogy hamar szét fognak menni, de ők csak csinálták azt, amit szerettek, és előbb-utóbb sikeressé váltak. Pontosabban a zenekar tagjai néha cserélődtek, de Lemmy mindig maradt. Nem mindenkinek való zene, és az se baj, ha a blog olvasóinak nem jön be, de nekem speciel tetszik.

Mivel hamarabb jöttek, mint hogy a punk befutott volna, és a heavy metál újhullámát is megelőzték, sokan tanultak tőlük, sokaknak jelentettek inspirációt - elsősorban a keményebb műfajokban utazók számára. Rájuk is mondták, hogy metált játszanak, de ezt Lemmy nem szeretette hallani, hiszen ő nem így gondolta. Ő rock'n'rollt játszott, csak kicsit hangosabban, torzítóval. Alapvetően nem bonyolultabb zene ez, mint mondjuk a Status Quo, csak valahogy szerethetőbbnek, hitelesebbnek érződik számomra. Persze ha sok albumot hallgatunk meg egymás után, nem mindig lehet észrevenni, hogy mikor hallunk új lemezt, és mikor indult újra valamelyik, de azért néha igyekeztek eltérni a szokásostól. Játszottak például feldolgozást a Girlschool nevű együttessel, ...

... kísérleteztek fura hangzásokkal, ...

... és még ezt a háborúellenes balladát is össze tudták hozni. Nem olyan, mintha Roger Waters valamelyik szólólemezéről lenne? Az embernek nem ez jut eszébe, ha Lemmy-re gondol, pedig néha ilyet is csinált.

Ezen túl a kilencvenes években Ozzy-nak is írt szövegeket - életében a legtöbb pénzt valószínűleg a fentebbi számmal kereste. De ez nem szimpla pénzes meló lehetett, ...

... mert Ozzy meg - valószínűleg gombokért - eljött énekelni a Motörhead egyik dalába egy évvel később. Kicsit ugyan Guns N'Roses-os a nóta, de ez nem baj, hiszen Slash játszik is benne :) Szokták szidni a March ör Die albumot, amin a fentebbi dal szerepel, de én speciel szeretem. Nem olyan fékezhetetlenül harapós, mint a régebbi lemezek, de nem kell mindig fékezhetetlenül harapósnak lenni!

Slash szívességét Lemmy aztán 2010-ben viszonozta, amikor is szerepelt annak első szólólemezén egy közös számban.

Nem sok mondanivalóm maradt, csak az imént néztem meg Lemmy búcsúztatását élőben, és ki kellett írnom magamból az élményt - meg be kellett linkelnem pár videót. Mint például a fentebbit, amiben ICE-T-vel és az Ugly Kid Joe énekesével játszik egyet. A fickó nagyságát elég jól mutatja, hogy bárki szívesen együtt játszott vele...

Az első videón hallható mellett ez a legkedvencebb dalom a 'Headtől, így ezzel zárnám le ezt a spontán búcsúztató bejegyzést. Nem lesz még egy ilyen figura a földön, mint Lemmy, és nem lesz még egy olyan együttes, mint a Motörhead - és aki szerint ez nem szomorú dolog, az menjen a fenébe ;)