A szájhagyomány szerint egy rockbandához szükség van zenészekre, plusz egy dobosra. Eme gondolat valóságtartalmáról persze nyilván mást gondol egy szólógitáros, és mást egy dobos, de azt talán az ütősök is elismerik, hogy ők csak legritkábban meghatározók egy-egy együttes életében - cserébe valószínűleg a többi hangszeres is elismeri, hogy azért vannak kivételek. Például Cozy Powell, aki Colin Flooks néven született 1947. december 29-én, az angliai Circenster-ben.

E bejegyzés apropója, hogy a Youtube-on beleakadtam pár kedvenc zenémbe, és a sors valahogy úgy rendezte, hogy ezek nagy részében ugyanaz az ember püfölte a bőröket: Cozy Powell. Sajnos ő már tíz éve átigazolt abba a bandába, ahol Jimi Hendrix gitározik és Freddie Mercury énekel, de előtte szerencsénkre azért végigjárta az rocktörténet legnagyobb felállásait. És tette ezt úgy, hogy sztárdobos mivolta ellenére nem dobolta szét a számokat, hanem része volt a zenekaroknak. Mert szerintem ez az igazán nagy dolog, nem az, hogy szétpilinckázza az összhangot - amit pedig nyilván meg tudott volna tenni. De hát ő elsősorban nem dobos volt, hanem zenész.

Kezdjük talán ezzel a darabbal, ami ugyan nem kimondottan jellemző korszaka Cozy-nak, de azért annyira feelingesen hetvenes évek (1979), hogy jól fog esni. A társaság szerintem elképesztő: a legtöbb rocker nem hogy a saját, de bárki jobb kezét odaadná egy ilyen felállás élőben megtapasztalásáért :) A főszereplő Gary Moore (a Back on the streets az ő szólólemezének címadó száma volt), a háttér része a fél Thin Lizzy (konkrétan Scott Gorham és Phil Lynott), a billentyűknél Don Airey nyomja azokat a fura hangszíneket, a doboknál meg ugye Cozy ül. Ez a szupergroup sajnos csak haverságból jött létre, nekem pedig a szívem szakad meg, ha belegondolok, miket összehozhattak volna így:

Ez egy Thin Lizzy szám (Don't believe a word) belassítva, körülbelül ahogy Alsóörsön játszották (a zúzás itt kb. 2:50-nél kezdődik). Ugyan ez a bejegyzés nem Gary-ről szól, de érdemes megemlékezni arról, hogy bár gitárjának egyik húrja az első pillanatok után elszakad, a számot azért végigjátssza vele!

Persze azért Cozy is szerette kiélni magát, így születtek a szólólemezei - persze haverokkal; a fentebbi bejátszásban (The Blister) például Gary Moore gitározik (bemutatva, hogy milyen volt a Malmsteen előtti időkben a tekerés), a billentyűket pedig ismét Don Airey piszkálja.

A fentebbi szám (Sunset) szintén Gary-vel való együttműködés eredménye, a számot később a fiatalon meghalt gitáristennek, Randy Rhoadsnak ajánlották. Eléggé élő hangulata van a felvételnek (néhol mintha rontanának, persze lehet, hogy ez a művészet:), de nekem begyün.

A Killer című számon (az Over the top c.szólólemezről) már inkább hallatszódik, hogy dobosnak íródott (csak azokat a C64-szerű szintihangokat tudnám feledni;).

No, a Dance with the devil sokkal inkább egy dobos zenéje, ehhez képest még az angol kislemez top 10-be is bekerült, ami hát... nem kimondottan tipikus egy instrumentális darab esetén.

Nos, ha engem kérdeztek, akkor ez itt a világ legklasszabb dobszólója. Igen, Csajkovszkira alapozva.

De váltsunk egy kicsit vissza, a sima rockzenére. Bár ha ez "sima", akkor nem tudom, milyen a göröngyös:

Cozy itt éppen Ritchie Blackmore Rainbow-jában üti a bőrt. Konkrétan a Graham Bonnet-féle felállást halljuk. Meglepő, hogy egy akkor már bőven elismert dobos ennyire visszafogottan ellegyen a háttérben. Bár állítólag őt magát is zavarta, hogy ennyire elment kommerszbe a hangzás, nem is maradt sokáig.

Hogy kicsit keverjük az időbeli sorrendet, ez itt fent is Rainbow, de még Ronnie James Mogyoróval (na jó: Dio).

Itt se mutogatta magát túlságosan: Whitesnake, 1982-ben. A visszafogottsággal együtt ez is akkora rockklasszikus (bár a rádióban nem ezt a változatot, hanem a későbbi "önfeldolgozást" szokták inkább játszani), hogy leviszi az ember fejét. Ezt a bandát mindenesetre az újraalakuló Emerson, Lake & Palmer kedvéért hagyta ott Cozy, aminek ugye Palmer nélkül a szellemes "Emerson, Lake & Powell" lett az új neve. Na, róluk nem rakok be videót, mert csak két számot hallottam a lemezről, és azok nem tetszettek :)

Itt viszont:

... rendesen dübörögnek a dobok! Amúgy ez a Black Sabbath Headless cross lemeze; szerintem szintén kötelező darab.

A kilencvenes évek elején ismét szólózásba kezdett, többek közt a fentebbi is hallható Ride to Win-t is megírva Brian May-jel (nem kicccsit király a tapping-elt szóló). Az együttműködést mindketten imádták, így Cozy tagja lett Brian együttesének - az iménti darab pedig énekkel ellátva felbukkant a közös produktumon:

A fentieken túl Cozy játszott még Jeff Beck-kel, Peter Green-nel és Michael Schenker-rel, sőt, Yngwie Malmsteen-nel is, tehát tényleg gyakorlatilag a világ összes nagy rockgitárosával. Zenészisten volt, a halála mégis mínuszos hír lett: 1998. április 5-én a garatra a kelleténél jobban felöntve, gyorshajtás közben mobiltelefonálva, ráadásul nem bekötve a biztonsági övet, lecsúszott az útról. RIP.

Az emlékére szól az utolsó belinkelt szám, 1992-es lemezéről. A Somewhere in Time-ban Geoff Nichols billentyűzik, Brian May gitározik, a basszusgitárt pedig a szintén Queen-es John Deacon kezeli. A darab később May Back to the Light elnevezésű albumára is felkerült, énekkel, Nothing but blue címen.

Ha erre a zseniális zenészre gondolok, ez a cím találóbb is...