Most küldte valaki ezt a linket, és nem tudom elhinni, reménykedem, hogy csak tévedés... A gary-moore.com nem elérhető, a Wikipedia-n viszont már azt is írják, hogy álmában érte a halál, spanyolországi nyaralás közben. Igazi ír volt, önromboló, nyughatatlan... Sose ismerték el azon a szinten, ahol megérdemelte volna, de ránézésre ez nem zavarta nagyon... vagy lehet, hogy mégis? Ha egy ilyen kaliberű valaki meghal, az ember óhatatlanul azon kezd gondolkozni, hogy lehet, hogy sose érezte jól magát a bőrében...

Az egyetlen olyan gitáros volt, aki még ha félrenyúlt a gitáron, az is jól tudott szólni. Bár - amennyire az egyetlen alkalommal, amikor élőben láttam (Alsóörsön) megfigyeltem - eleve nem nagyon nyúlt félre. És "nagy emberként" is megmaradt szimpla zenemániásnak: az előzenekari szerepet betöltő Török Ádámékat a színpad széléről nézte-halgatta végig, ritmusra bólogatva-örömködve, a végén gratulált is nekik. Pedig állítólag nagyon hangulatember volt, sokak szerint kiállhatatlan. Nem sok zenész mondhatja el magáról, hogy fellépett a Monsters of Rock-on is, és a Montreux-i jazz fesztiválon is... Ő igen.

Játszott rockot, játszott blues-t, játszott fúziós izét, elszállós feelingezést, dallamos majdnem-metált... Olcsó poén lenne a The Loner című számot belinkelni, hiszen az nem róla szólt, és egyébként is "csak" egy feldolgozás volt (százszor jobb, mint az eredeti, ha engem kérdeztek). Inkább valami tempósat kellene. Mondjuk egy Thin Lizzy számot, amit szintén nem ő írt, és ami mostantól arról szól, hogy a két tékozló fiú, Phil Lynott és Gary újra együtt járják a túlvilági kocsmákat:

Nem tudok csak egy számot kiemelni, nem tudok beágyazni egyetlen videót, hogy "ez a kedvencem tőle". Szerintem a gitárosok is csak egy idő után értik meg, mennyire különleges volt az, ahogy megszólaltatott egy hangot... aztán mögé tette a következőt, majd az arra következőt. És valószínűleg soha nem volt elégedett az eredménnyel, hiszen újra és újra átdolgozta még "saját magát" is. Eleve érzelmes dalokat is úgy újra tudott értelmezni, hogy még érzelmesebbek lettek, és instant gombóc nőtt az ember torkába - itt például egy Roy Buchanan ("a világ leghíresebb ismeretlen gitárosa" - szintén egy észre nem vett zseni) számból hozta ki azt, ami eredetileg tán benne se volt:

Az, hogy Gary Moore mások számait is a tökéletesnél jobban tudta játszani, szerintem azt mutatja, hogy ő nem csak a saját zenéje által definiálta magát, hanem a zene által úgy általában. Ő volt az, aki ki-be lépett a Thin Lizzy-be, akit Ozzy Osbourne is a saját gitárosának akart, és végül csak jobb híján találta Randy Rhoads-t magának (aki pedig szintén akkora zseni volt, hogy arra nincs szó). Akihez bármikor szívesen beugrott zenélni Ian Pace vagy Cozy Powell, aki amikor a rocktól megcsömörlés után a  blues felé fordult, rögtön olyan nevekkel játszhatott együtt, mint Albert Collins, Albert King vagy George Harrison. Tényleg nem tudok választani, mit tegyek ide még videót... Túl nagy a választék, én pedig túl szomorú vagyok :(

PS: Talán sosem lesz vége ennek a bejegyzésnek... Csak böngészem a netetn, és újabb és újabb számokat találok, amiket beillesztenék ide. Most éppen ezt: