Eredetileg csak azért szálltam vonatra, hogy végigutazzak a Gotthard-vasúton, még mielőtt felépül a Gotthard-bázisalagút, mely sokkal gyorsabbá, de egyben kevésbé látványossá is fogja majd tenni a Szent Gotthard-hágón való átjutást. Mivel arrafelé aranyárban mérik a vonatjegyet, ráadásul még időben vissza akartam érni Zürichbe, az utazás déli végpontjának Luganót jelöltem ki. Ennek a városnak a nevét hallottam már, de igazából nem tudtam róla semmit.
A vonatozás kevés helyen akkora élmény, mint Svájcban, ez viszonylag közismert tény. Kicsit talán túl jók is a svájci vonatok: több ezer méteres hegyek közt kerengenek, izgalmas hidakon, hegygerinceken haladnak át, és közben simábban és gyorsabban haladnak, mint a töksima terepen haladó szegedi gyors... kicsit frusztráló :) Ráadásul gyönyörű helyeken járunk, és azt, hogy jó magasan lehetünk, csak abból sejtjük, hogy a völgy oldalán haladó vonat ablakán kitekintve felülről látjuk a felhőket...
Az ember a 15 kilométeres alagút elhagyása után is csak kapkodja a fejét: először lát a völgy közepén egy hosszú betoncsíkot, az egyik sziklán pedig egy hatalmas acélkaput, és rájön, hogy épp egy katonai reptéren halad át, ahol a gépek a hegyben laknak, és a pályához a vasutat és a sínek melletti falut keresztezve jutnak el, aztán azt veszi észre, hogy a vasútvonal többször áthalad saját maga alatt, ahogy a völgy oldalán félig a napvilágon, félig a hegy belsejében körbe-körbe haladva ereszkedik. Aztán - sok-sok további szépség után - megérkezik Luganóba.
A pályaudvar a domboldalon fekszik, magasan a belváros felett, de persze nem kell gyalogolni, mert sikló visz le oda. A leérkezéskor még viszonylag modern épületeket látunk, aztán pár lépés után ledöbbenünk, mert ekkor tudatosul bennünk, hogy egy eltévedt mediterrán városban vagyunk.
Persze Svájcban eleve minden kicsit olaszos, az olasz nyelvű kantonokban meg pláne, de akkor is döbbenet, hogy október végén le kell venni a kabátot és pulcsit, olyan meleg van! És akkor elérjük a tavat, mely felett a párán úgy törik meg a nap fénye, hogy az itt készült panorámaképekből egy szoftver se bírta összeállítani az összképet (pedig többet is próbáltam):
Én már a Genfi-tavat is eltévedt tengerpartnak éreztem; elbűvölt a jókora vízfelület és az ezerméteres hegyek randevúja, de ez köröket vert rá élményben, pedig ez a tó jelentősen kisebb! Nem csak a panorámakép nem tudja visszaadni, de szavak se nagyon. Egyszerűen gyönyörű!
A kaszinó mellett nyilvános park, olyan színekkel, amilyenekre késő ősszel az ember már nem számít. A levegő tiszta, a tó hullámai pihentetően csapódnak a parthoz, és a környéken mindenki kiegyensúlyozott és vidám. Ezt kéne receptre felírnia az itthoni orvosoknak, nem nyugtatókat meg antidepresszánsokat!
A park bejáratánál kintornás tekeri a verklit, megy az umcacca-umcacca, de kicsit beljebb már csak néhány magyar szó töri meg a hullámverés relaxáló hangjait:
Ilyen helyen az ember csak azt sajnálja, hogy nincs nála egy szekérderéknyi pénz, hogy maradhasson! Mert érezzük, hogy ez nem a szegény emberek üdülőhelye - bár a pizza nem feltűnően drágább, mint Zürichben. Pedig ezért a levegőért és látványért nyugodtan lehetne felárat kérni :)
És vessünk még egy pillantást a párába vesző hegyek felé! Ott valahol a túlparton fekszik Campione d'Italia, egy olasz exklávé, mely annak idején a Svájchoz csatlakozás helyett inkább Lombardia része maradt.
Érdekes egyébként, hogy az e meseszerű helyről távozás egész hazai jelleggel történt. Egyrészt a pályaudvar pont olyan hangon zúgott, mint a Déli pályaudvar, mert a MÁV-éhoz hasonló FLIRT motorvonatok várakoztak több vágányon is, másrészt egyedül itt tapasztaltam Svájcban olyat, hogy jelentősen kevesebb ülés volt a Zürich felé tartó vonaton, mint amennyire szükség lett volna. Konkrétan a folyosón, de még a peronon és a vécében is álltak, majdnem az út végéig! Igaz, vasárnap délután volt, de akkor is elég kemény volt...
Ez megy most