Vasárnap késő esti levezetésként egy (valódi kép nélküli) számot kaptok - a Dream Theater talán legjobb dalát - és számomra egyben hattyúdalát is. Soha nem voltam komoly DT rajongó, de '95 nyarán DT-rajongó barátaim szépen rászoktattak. Érdekes nyár volt, szakítással a közepén, és a legjobb társasággal bulizásokkal utána... A Dream Theater pont az a fajta zene volt, ami az összezavarodott húszévesnek, aki éppen voltam, kellett: hangos, lüktető, technikás, kemény - de azért érzelem is volt benne. Sajnos akárhányszor próbáltam az Awake (ennek záró száma volt a szóban forgó szám) utáni lemezeket meghallgatni, soha nem éreztem azt, amit itt. Ez volt a zenekar eredeti billentyűsének a kilépés előtti utolsó kompozíciója, és úgy tűnik, utána már csak a technika maradt az érzelmek helyett. Az igazi hátborzongás 5:10-nél kezdődik; ritkán hallottam modern rockzenekart így elkapni a szakítás utáni felkavart és mégis tespedt, bizonytalan és mégis fogösszeszorítva eltökélt életérzést. Amikor pedig az ének is eltűnik, 6:06 körül pontosan az szól, ahogy azon a nyáron sokszor éreztem magam.

Utána a levezető magányos zongora csak fokozza az üresség érzését, és az ember általában fordította is meg a kazit, hogy újra meghallgassa az albumot.