A korábban megénekelt '87-es lipcsei látogatás egyik legmaradandóbb élménye a Tamás-templom volt. Ez persze kicsit furcsán hangzik, hiszen össz-vissz 12 éves voltam, és leginkább a Csillagok háborúja-trilógia, meg a repülőgépek foglalkoztattak, de Bach művei akkor is tetszettek. Már úgy értem, azok, amiket hallottam. Öt-hat évvel később saját elhatározásból is sokat hallgattam Bachot - elsősorban az orgona- és versenyműveit (a linkek csak példák, sok van belőlük) -, és akkor már részleteiben is tudtam értékelni őket, 12 évesen inkább csak éreztem, hogy Wagner hosszú, Haydnt nem tudom megjegyezni, Bartók furcsa, balettet egyszer láttam és inkább viccesnek találtam, mint szórakoztatónak - Bach viszont azonnal megfogott. Persze másként kellett hallgatni, mint mondjuk Prokofjev "Péter és a farkas"-át (azért ezt említem, mert emlékszem, hogy megvolt lemezen, és imádtam, körülbelül elsőként a klasszikus zenék közül), de megérte odafigyelni rá.

Zeneileg nálam finomabban cizelláltabbak kérem, hogy óvatosan olvassanak tovább, mert lehet, hogy félművelt mivoltomban zöldségeket fogok írni ;) Az esetleges kiegészítéseket, javításokat előre is köszönöm!

És most nem a D-moll toccatáról (gy.k.) beszélek - amiről sokkal később olvastam, hogy tulajdonképpen lehet, hogy nem is orgonára írták, és lehet, hogy nem is Johann Sebastian -, hanem szinte bármelyikről. Nem tudom megmondani, hogy a művei annyira okosan vannak megírva, hogy "manipulálják" az érzelmeimet, vagy tényleg  olyan érzelmesek, hogy valami plusz dolgot bekapcsolnak az agyamban, de egy másik dimenzióba tudok kerülni tőlük. Talán az orgonaművek és a kantáták a legdöbbenetesebbek, de ne felejtsük el, hogy ezt, ezt, ezt, ezt vagy ezt is ugyanez az ember írta. És eredeti közegükből kiemelve, áthangszerelve is jól szólnak, mint mondjuk ez az adagio, orgona helyett szimfonikus stílusban.

Persze nem akarom előadni a zeneszakértőt (asszem ahhoz jóval kevésbé ismert zeneszerzőkről kellene írnom, nem a leghíresebbről;), csak érzékeltetni szerettem volna, hogy amikor ezt láttam:

... akkor nem csak egy épületet láttam, már 12 évesen se. Persze, amit az iskolában megtanítottak, abból gyakorlatilag annyi maradt csak meg, hogy volt "a" Tamás-templom - arról szerintem nem is meséltek, hogy Bach igazából négy templomnak és a város világi zenészeinek is a felügyelője volt, plusz tanított, tehát nem csak szimplán kántor volt, ahogy emlegetni szoktuk. Igaz, azt se mondták el, hogy halála után Bach zenéjét leginkább csak a kollégái ismerték - a köztudatba majd' nyolcvan évvel később hozta vissza Mendelssohn.

A templom manapság már nem úgy néz ki, ahogy Bach idején kinézhetett: átépítették a XIX. században, a XX.-ban pedig lebombázták. Persze az is igaz, hogy Bach idején meg nem úgy nézett ki, mint amilyennek eredetileg megépítették :) Ez a melléképület a képen igazából elüt a tulajdonképpeni templomtól, de olyan helyesen nézett ki, hogy le kellett fotóznom. Balra a lombokban pedig Bach szobra látható, félig hátulról.

12 évesen még azt hittem, hogy az orgonán, amit látok, még maga Bach is játszott, pedig nem, azt a XIX. században lecserélték. Manapság két jóval fiatalabb orgona üzemel a templomban, ennek ellenére szívesen meghallgatnék itt egy koncertet, hisz az akusztikának és a hangulatnak - gondolom - nem szabadna túlságosan különböznie attól, mint amivel Bach dolgozott.

Ma itt van Bach sírja is. Nem azonnal került ide: eredetileg a János-templom kórházának temetőjében helyezték végső nyugalomra, és hamar el is felejtették, pontosan hol. A XIX. században a vélelmezett helyen exhumáltak egy sírt, és a kor egy neves professzorával próbálták igazoltatni, hogy valóban Johann Sebastian Bach földi maradványairól van szó. Ezután újratemették a János-temlomban, amit viszont súlyosan megrongált egy bombázás, így 1949-ben, a közelgő évfordulóra tekintettel kimentették onnét a maradványokat. Egy elég morbid történetet is hallottam erről - le kell írjam, bár a neten hirtelen nem találtam megerősítést arra, hogy tényleg így esett: állítólag a templomromban levő sírt megvizsgálni átküldött ember nyitva találta a koporsót, ezért a csontokat rögtön talicskára rakta, és átszállította megbízójának, egy cetlit hátrahagyva, miszerint "egy darab Bach leszállítva". 1950 óta nyugszik itt a zeneszerző, de a képen nem a sír első helye látszik, mert a hatvanas években egyszer áthelyezték. Egy meglehetősen mozgalmas élet után holtában is nyughatatlan?

A bejegyzés eredetileg pár képről és hangulatról szólt volna, de úgy tűnik, a végére inkább vallomás lett, hogy milyen fontos nekem Bach zenéje. Ez persze nem baj (remélhetőleg más is így gondolja), úgyhogy ebben a szellemben búcsúznék kedvenc orgonadarabommal: