Nemrég végignézhettük a Bernauer Strasse átváltozását városi utcából éles fegyverrel őrzött börtönkerítéssé - most nézzük meg azt, hogyan őrzik mindennek az emlékét!

A változások idején - teljesen érthetően - mindenki azt akarta, hogy a Berlini Falnak nyoma se maradjon. Még én - aki tizenvalahány évvel a ledőlése után jártam először a városban - is látom, hogy egyre kevesebb tárgyi emléke marad a kettéosztottságnak, és ez így van jól. Ezzel együtt sokan arra is rájöttek, hogy egy töredéket meg kell őrizni a Falból, különben ötven év múlva már senki nem fogja elhinni, hogy ez az őrület tényleg létezett!

„Gedenkstätte Berliner Mauer“ von Jess & Peter aus Geneva, Switzerland - Flickr. Lizenziert unter CC BY 2.0 über Wikimedia Commons

Ez a gondolat vezetett a Berlini Fal Emlékhely létrehozásához, melynek fő exponátuma nem más, mint a halálsáv egy darabja, acélfalak közé zárva. Értjük, ugye: falak közé zárták a Falat, nagyjából úgy, ahogy annak idején otthagyták az őrzői. Ide nem lehet bemenni, csak az utca túloldaláról lehet benézni egy erre a célra épített toronyból.

Az emlékhely lehetőséget ad arra, hogy megízlelhessük, milyen lehetett egy ilyen építmény árnyékában élni - a halálsáv például így nézett ki "kelet" felől. Persze annak idején nem sétálgathatott akárki csak úgy mellette, és különösen rizikós lett volna fotózni: ez volt a "hátországi fal", a létesítmény igazából őrzött oldala! A zárt rész mellett egy park jellegű, bejárható szakaszt is találunk:

Ahogy sejthető, ahol csak lehetett, igyekeztek minél szélesebbre húzni a "keleti" és "nyugati" oldali fal közti részt, ennek estek áldozatául a Bernauer Strasse házai, és a ma is meglevő evangélikus temető egy része. A képen a hátországi fal valahol a bal szélen lehetett; mellette nem sokkal a jelzőkerítés húzódott. Ez a Vasfüggöny elektromos jelzőrendszerére hasonlított: ha valami (valaki) hozzáért, bejelzett a közeli őrhelyekre - mivel a kerítéseken véletlenül nem lehetett átjutni, az ilyen jelzést igen komolyan vették. Mellette a járőrutat, és a mindig kivilágított ellenőrzősávot láthatjuk. Kiskoromban nagymamám mesélt nekem a Falról, melynek felfoghatatlanságát azzal érzékeltette, hogy egy este a szállás ablakán kinézve azon töprengett, hogy "miért van annyira kivilágítva az az autópálya, ha senki nem is jár rajta?". Csak másnap jött rá, hogy a halálsávot látta...

A járőrút és a külső fal közt újabb akadályok (a helytől függően árkok, tankcsapdák, kutyák), majd a homokkal borított nyomsáv következett. A "német-német" határral ellentétben itt ugyan nem volt aknazár, de éles tűzparancs igen - a határőrök még 1989. februárjában is agyonlőtték a nyugatra szökni próbáló Chris Gueffroyt. Ő volt a Fal utolsó közvetlen halálos áldozata (azért fogalmazok így, mert egy hónappal később Winfried Freudenberg hőlégballonos szökés közben vesztette életét). Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nálunk akkor már rég a Danubius Rádió szólt, a Sky Channelt néztük, Bécsbe utaztunk Commodore-t és Gorenje hűtőt venni...

Az emlékpark részeként visszaépítették a már említett temető vörös téglakerítésének egy részét is. Látható, hogy a Fal ettől kissé hátrébb állt, tehát a hírhedt fehér betonkerítéstől "nyugatra" eső néhány méter is már a "kelethez" tartozott. Ennek praktikus oka volt: így a fal javítását a saját területükön tudták végezni; az más kérdés, hogy az elvtársi bizalom jegyében a falat építő/javító munkások és katonák mögé erre az időre egy további kerítést húztak:

„MauerBernauerStr2“ von Original uploader was Yagosaga at de.wikipedia (Original text: Eckhard Etzold) - Transfered from de.wikipedia Transfer was stated to be made by User:Ddxc. (Original text: selbst fotografiert). Lizenziert unter CC-BY-SA-2.0-de über Wikimedia Commons

Ez volt a múlt, aminek '89/90-ben szerencsére vége szakadt. A Bernauer Strasse ma egy nem túl forgalmas utca a belváros szélén, ahol az M10-es villamosvonal rögtön kétszer is áthalad a Fal egykori nyomvonalán, az '85-ben felrobbantott Megbékélés temploma helyén pedig emlékkápolna áll.

És bizony már tényleg nehezen hihető, hogy itt egykor emberek haltak meg...