Tavaly már lelkesedtem egy sort egy olyan közlekedési alapélményemről, ami akkoriból származik, amikor épp nem voltam közlekedésmániás: a müncheni S-Bahn 420-as sorozatú szerelvényeiről. 1996-ban találkoztam velük először; tulajdonképpen nem tudtak semmi különlegeset, csak jól gyorsultak, halkak voltak, és nem rázták ki az ember belét. A Kelet-Európából jött embernek akkoriban ez újszerű élmény volt :)

Mivel szentimentalis nosztalgiázó vagyok, nagy örömömre szolgált, hogy az akkori élményeket részben újra tudtam élni 2015 őszén. Csak részben, mert bár ugyanott szálltam fel, ahol régen, a járat másfelé ment tovább. Elmúltak azok az idők, amikor mindenhol ilyen szerelvények jártak; ma már - néhány kivételtől eltekintve - csak kevésbé frekventált viszonylatokon lehet velük találkozni.

Ráadásul másképp is néznek ki: annak idején "közlekedéspiros" helyett ilyen gúnyát hordtak. Persze messze nem a festés az egyetlen különbség, a ma itt előforduló 420-asok ugyanis nem ugyanazok, mint amik huszonvalahány éve közlekedtek: a típust 2004-ben teljesen kivonták a müncheni forgalomból, a helyét modern, egyterű vonatok vették át. Aztán bővült a hálózat, és hirtelen szükség lett plusz szerelvényekre; mivel a típust jól ismerték, Stuttgartból vettek át párat. A baden-württembergi fővároson kívül manapság még Észak-Rajna-Vesztfáliában lehet találkozni 420-assal - tavaly ugyan Frankfurt am Main környékén is láttam párat, de ott elvileg azóta már lecserélték őket.

A bejegyzésben látható dupla szerelvény nem igazán öreg: bár a prototípusok 1969-ben készültek, az utolsó példányokat 1997-ben gyártották; ezek a kocsik konkrétan '95-ösek voltak. Ami elsőre feltűnt, az az, hogy a tolóajtók helyett lengő-tolóajtókon lehetett fel- és leszállni. Persze igazság szerint nem sok emlékem van a belső térről, úgyhogy biztos van más különbség is, például nyilván más volt a világítás, és más volt az üléshuzat is...

Ami ugyanolyan maradt, az az, hogy milyen simán siklik a szerelvény! Ez valószínűleg a légrugózás miatt van, ami szűk határokon belül még a padlószint magasságának állítására is használható, hogy az utasok súlya ne befolyásolja a beszállás élményét. A másik nagy különbség a pesti HÉV-hez és metróhoz képest az volt annak idején, hogy ezeken a vonatokon anélkül lehetett beszélgetni, hogy az utazás végére berekedjen az ember, ti. nem kellett túlordítani a menetzajt. Viszont nem emlékszem, hogy régen ennyire csikorogtak volna a fékek! Létezik, hogy környezetvédelmi vagy gazdasági okokból kifolyólag megváltoztattak rajta valamit? Vagy csak ez a szerelvény volt csikorgós hangulatban? Igazából az a kocsi, amiben visszafele jöttem, szintén halkabb volt, mint az, amivel odafele mentem... Mindenesetre örültem, hogy megint utazhattam a jó öreg buktafejű vonattal; még csikorgós megállással együtt is! Amit még érdemes nézni a videón, az a forgalom sűrűsége, hogy milyen kis távolságban jönnek egymás után szembejövő vonatok (persze más-más vágányon), vagy hogy egyszerre indul mellőlünk dízeles inga és S-Bahn - itt nagyon nem úgy működnek a dolgok, mint a Nyugati és Rákospalota-Újpest közt, ahol ugyan szintén vannak időnként párhuzamos menetek, de azok legfőképp azon versengenek, hogy melyikük megy lassabban...