A HÉV számomra sokáig csak vakációzós érdekesség volt, mert szürke hétköznapokon soha nem volt olyan helyen dolgom, ahová az vitt volna. Viszont nyaranta a zöld vonatokkal utaztunk Szentendrére; pontosabban felfelé általában hajóval mentünk, visszafelé pedig HÉV-vel - vagy fordítva. A Batthyány téri földalatti végállomás egy csoda volt, akárcsak maga az utazás élménye! A gödöllői vonalon szintén egy kirándulás miatt jártam először, csak kicsit másként: az osztálykiránduláson Vácrátót környékén lerobbant az Ikarusunk, ezért Gödöllőig egy sárga buszt lestoppolva jutottunk el, onnan pedig behéveztünk az Örsre. Ez negyven éve volt, de nem csak én öregedtem azóta, hanem maga a HÉV is, mely augusztus 7-én ünnepelte 135. születésnapját!

Az évfordulós hétvége első napján a gödöllői vonalon jártak nosztalgiavonatok, vasárnap pedig a ráckevein. Én az előbbire mentem ki, a képen látható szerelvény miatt, mely Cinkota és a képen látható mogyoródi állomás közt ingázott. A fotó főszereplője a 90-es pályaszámú L.VII-es mozdony, egy "Tigris". A típus nem a csíkja miatt kapta becenevét, hanem mert a II. világháború idején kezdték gyártani (bár ez a konkrét gép 1951-es), és a korabeli vasutasoknak az ilyen nevű német tank jutott eszébe a formájáról és méretéről.

A szerelvény másik végén egy későbbi festésmintájú Tigris dolgozott. Ez a masina régebbi: 1943-as. És ami miatt még érdekesebb volt, az az, hogy helyreállították az utasterét:

Ez azért nagy dolog, mert ezeket a gépeket évtizedek óta mozdonyként használták, és ennek megfelelően kibelezték őket. Ez a mozdony dolog egyébként azért érdekes, mert a HÉV eredetileg tényleg csak mozdonyokat szeretett volna, de a háború miatt módosították a megrendelést, így a típus utasteret is kapott. Viszont nem valami praktikusat: az ülések elrendezése se szerencsés, az utasteret pedig oldalanként csak egy-egy ajtón át lehet megközelíteni, ami ráadásul meglehetősen magasan nyílik.

A szerencsétlen utasterű L.VII-esek közé két nagyon is praktikus belső elrendezésű P.XV-ös személykocsi került. Ezt a típust 1943 és 1957 közt gyártották, és mivel sok volt belőlük, közlekedtek mindennel: Tigrissel, Uborkával, dízelmozdonnyal, kéttengelyes motorkocsikkal. A nosztalgiavonatba került példányok érdekessége, hogy az egyikük (az 511-es) 1943-ban épült, a másik (az 579-es) viszont a gyártás végén, '57-ben, emiatt nem teljesen egyformák. A legfeltűnőbb különbség, hogy az újabb kocsi két végén "szoknya" zárja le alulról a kocsiszekrényt, míg a régin semmi.

A P.XV-ösök belső elrendezése - szerintem - jól ki van találva: a kocsik közepén egy alacsonyabban fekvő puffertérbe lehet felszállni, ahonnan kétfelé nyílnak a forgóvázak miatt magasabban fekvő üléses részek. Ráadásul ezek a járművek - szintén szerintem - nagyon szépen futnak: míg a jelenlegi HÉV járművek hajlamosak ugrálni, belengeni, ezek simábban siklanak át a pályahibákon.

Az eddig látott szerelvényen kívül egy retrófestésű M.IXa-t is hoztak Csepelről; itt éppen Kerepesen várakoznak egymás mellett. Ez az állomás nagy kedvencem: mintha egy régi vidéki pályaudvar lenne! Rajtuk kívül még a "Boros Béni" becenevű ősi motorvonat is járt, de az a képek készítésekor éppen elromlott. Segélyezésként egy Bobót, azaz egy M44-es sorozatú dízel-villamos mozdonyt küldtek, ami extra meglepetés volt. Végül a Bobó fordult is egyet a motorkocsival!

Egy ilyen találkát, amikor mindhárom nosztalgiaszerelvény egy helyen van, mindenképpen meg akartam örökíteni mozgásban is, jobb híján a mobilommal. Mint valaki, aki éveket töltött azzal, hogy meggyőzze az illetékeseket a budapesti nosztalgiaüzem fontosságáról, elmondhatatlanul örültem, hogy többféle járművel is utazhattam. Le a kalappal a szervezők és lebonyolítók előtt, ezúton is meg szeretném köszönni a munkájukat!