HamPLÓ

Alaposan elkeskenyedett Kelenföld az utóbbi években, lassan a 15. vágánynál lesz az őrmezői oldal széle... Ezúttal ugyan magasabban volt a nap a megszokott időben, viszont nem volt annyira érdekes a forgalom. Mondjuk a múltkor látott nemzetközi vonat Szilivel jött Taurus helyett, meg volt egy Gigantos gépmenet is, úgyhogy hagyományőrzésnek azért elment.

A múltkori Phil Lynottos írásból kimaradt a vélhetően egy régi jazz standardre alapuló Parisienne Walkways, mely Gary Moore '79-es szólemezére íródott, és mely "síró" gitárhangzása miatt lett sláger. Nem a szóló bonyolultsága vagy gyorsasága zseniális, hanem AHOGY fel lett játszva; bár Gary ekkoriban "tekerős" korszakát élte, a dalban nem a virgázásra, hanem a hangokat összekötő nyújtásokra koncentrált. Körülbelül nem nehéz eljátszani - pont így viszont majdnem lehetetlen. Azért csak majdnem, mert ő sokszor eljátszotta még jobban is :)

Namármost ezt a számot alapvetően szöveggel ismerjük. Szöveggel, mely első hallásra elég giccsesnek tűnik: "emlékszem Párizsra '49-ben"... Lynott mentségére legyen mondva, hogy ő maga született '49-ben, és édesapját, akivel csak felnőtt korában találkozott, hívták Parris-nek, tehát a dal nem arról szól, amire gondolnánk! Túl sok időt nem is szánhatott a megírására, mert a szám eredetileg instrumentálisnak indult; felvétel közben találta ki, hogy összedob valamit, Gary meg belement. De annak ellenére, hogy végül énekkel került fel a slágerlistákra, én mégis anélkül ismertem meg - ebben a (koncert)verzióban:

Az elején, amikor megszólal a szintetizátor, az ember kicsit meg is ijed, aztán mégse a Kraftwerk lép be, hanem a gitár :) Valami lengyel válogatás kazettán szerepelt ez a változat; ezt szerettem meg, ezt próbáltam a Jolanán eljátszani, és ma, hogy vagy húsz évig nem hallottam, még mindig tetszik. Tényleg, valaki meg tudja saccolni, milyen gitáron játszik itt Gary? Csak mert mintha vékonyabb, erőtlenebb lenne a hangja, mint a Les Paulé, amivel híres lett. Meg talán tremoló is van rajta?

Az Egyesült Államok tömegközlekedésileg gyakorlatilag ismertlen terület számomra: sosem jártam ott, és mivel túl messze van ahhoz, hogy érzelmileg kötődni tudjak ottani üzemekhez csupán képek alapján, bevásárláskor is rendre ki szoktak maradni a kosárból a róluk szóló könyvek. Egyszer kaptam ajándékba egy dupla kötetet a kaliforniai Pacific Electric-ről, ami pontosan olyan volt, mint amilyennek egy klasszikus amerikai közlekedési vállalatot képzeltem: óriási hálózat, hatalmas járművek, lenyűgöző forgalmi helyzetek - és persze az egész már rég nem létezik, mert elsöpörte a motorizáció. A több száz, néha ezer kilométeres, a mi fogalmaink szerint is villamosnak mondható rendszerek mellett az "interurbán", azaz városi területek közti/körüli üzemek tetszettek, bár nagyjából annyit tudtam róluk, amennyit NZA barátom egyszer leírt. Ebben a cikkben konkrétan is meg volt említve az utolsó még működő klasszikus interurbán, a Chicago környéki South Shore Line, de a képek eddig nem nyűgöztek le annyira, mint a videó, melybe egy német fórumbejegyzés kapcsán akadtam bele ma reggel:

Európai szemmel nézve elég döbbenetes a kisvárosi utca közepén, az autók közt robogó elővárosi vonat, amint lefékez a kereszteződés előtt, mert piros a lámpa. Kicsit furcsa is ez: tényleg nincs semmi előnye a keresztező forgalommal szemben? Gyorsan hozzáteszem, hogy láttam hasonló fekvésű vonalat Svájcban, de ez valahogy mégis más.

By No machine-readable author provided. LHOON assumed (based on copyright claims). - No machine-readable source provided. Own work assumed (based on copyright claims)., CC BY-SA 2.5, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=1449763

A vonalnak csak egy része (a térkép jobb alsó sarka felé) ilyen, de akkor is meglepő, hogy fennmaradt, hiszen ehhez az útközepi magányos sínpárhoz képest még a ráckevei HÉV is modernnek tűnik az úttesttől elkülönített, túlnyomórészt két vágányával, meg a fénysorompókkal... El se akarom képzelni, milyen lehet ebben az utcában lakni, a kolompoló-kürtölő vonatoktól tizenegynéhány méterre :) Van esetleg az olvasók közt, aki élőben is látta ezt az üzemet?

Alig több mint egy éve jártam körül a pécsi Magasházat, melynek sorsa akkor még bizonytalannak tűnt. Pontosabban tudták, hogy le akarják bontani, csak nem kezdtek neki.

Idén aztán végre felállítottak egy toronydarut mellé, és belebontottak - legalábbis júniusban a videókamera zoomján keresztül látszott, hogy emberek állnak a tetőn, melynek bizonyos elemei hiányoznak.

A Barbakánból mondjuk ezt kevésbé lehetett kivenni, pláne nappal szemben, közelebb viszont nem akartam menni - van elég néznivaló Pécsett, többek közt jóval régebbi, sokkal érdekesebb romok is :)

Frissítés: Pécsi ismerős írt, hogy azóta haladtak a bontással, így már nem ez a város legmagasabb háza. Remélhetőleg pár panelt elraknak belőle emléknek, mondjuk a homlokzat síkjából előreugró ablakos részből.

A múltkor még csak a gyalogoshidat "sirattam", azóta viszont elkészült a nagy mű. Nem tudom, autósként milyen, de gyalogosként, tömegközlekedőként eléggé visszásnak találom a változásokat. Konkrétan csak azért, hogy az aluljáróhoz odajussak (azaz még nem értem át a túloldalra), két zebrán kellett átmennem, a buszok közben az ezeket védő lámpáknál vártak, aztán meg cikáztak a sávokon keresztül. Igaz, ezt már anno az első rajzoknál látni lehetett, de az ember mindig reménykedik... A Budaörs felől a Beregszász út/Gazdagrét felé visszakanyarodást pedig direkt ellehetetlenítették: állítólag a XII. kerület kérte ezt, mert attól tartottak, hogy mindenki a hegyen át menne a reggeli dugók helyett, ha lenne ilyen irány. Ha ez igaz, akkor megkérdezném, hogy a XII. kerületi lakosok miért fontosabbak, mint a XI. kerületiek (vagy a hegyvidékiek, mint a lakótelepiek) egy XI. kerületi csomópontban? Sebaj, mindig is jó volt kétszer végigmenni a Budaörsi út soksávos részén a Hamzsabégiig és vissza, van ott elég hely még több tolongó autónak! Azért reményt keltő, hogy csak bontható dolgok állják el a visszafordulás útját, azaz adott esetben ki lehet javítani ezt a hibát.

Őszintén szólva kicsit soknak tartom a ~7 milliárdos árat csak azért, hogy a buszok (és a P+R-ezők) kényelmesebben jussanak ki- és be a pályaudvar mellől/mellé. Például nem lett átkötve a Rimaszombati út a Bartók felé, ami nyilván tudatos volt, hisz az autósok ne menjenek a legrövidebb úton, kerüljenek szép nagyot, ha át akarnak jutni Kelenföldre vagy Újbuda belsejébe; a mostani útvonalak (Budaörsi-Hamzsabégi/Nagyszőlős-Bartók, vagy Őrmező-Egérút-stb) lakosai úgyse tudnának meglenni eme átmenő forgalom nélkül ez az összeköttetés egy hidat igényelt volna a vasút fölé, és a külső Bartók forgalma is nőtt volna valamivel, de ha már alagutakat nem építünk, akkor el kellene kezdeni minél több útvonalra széttolni a forgalmat, nem csak a hatvanas években kitalált egyetlenegyre (ez egyébként az Egérúttal, M0-val együtt már korántsem olyan komoly probléma, mint 25 éve lett volna). Mindenesetre a korábban néha mutogatott körforgalom nagyvonalúbb megoldás lett volna, pláne a belinkelt képen látható úthálózattal. Az nem csak egy látványos buszforduló lett volna, hanem tényleges átrendezése a XI. kerület kapujának, amire igencsak szükség lenne. Sebaj, marad az a vicces felállás, hogy a kerület legnagyobb közösségi közlekedési csomópontja egyben a kerület kettévágója is is: se busz, se villamos, se metró, se autó nem juthat ott át, csak gyalogos és biciklista - és persze az is csak sok zebrázás után...

Érdekes, hogy szabadságra menés előtt össze tudtam rakni két hétnyi bejegyzést előre, viszont amióta itthon vagyok, bármi más könnyebben megy :)

Az idei év számomra eddig legfőképp arról szólt, hogy újra elkezdtem gitározni. Vettem egy használt gitárt a régi, repedt nyakú helyett, amit viszont másfél hét után le kellett tennem, mert a pikkelysömörrre kapott gyógyszernek köszönhetően az ujjbegyeim nem keményedtek, ahogy kellett volna, hanem sebesek lettek, és úgy is maradtak (a kezelés végére egy üditőt nem tudtam hámsérülések nélkül felbontani). Ekkor három és fél hónap kimaradás következett, nemrég viszont újra elkezdhettem pengetni, és rettentően élvezem! Bár most is fájnak az ujjaim, de ez már jófajta fájás - életem első instrumentális felvételét tulajdonképpen az ihlette, hogy alig bírtam mozgatni őket, így ki kellett találni egy kétujjas "riffet" - ezt 0:04-től hallhatjuk, meg még száz helyet később is. Aztán nem bírtam abbahagyni a pilinckázást, és hozzátettem, ami épp eszembe jutott. A számítógépes zenefelvételt még tanulnom kell (vagy legalábbis növesztenem egy harmadik kezet, hogy rá tudjak a felvételre kattintani gitározás közben), na meg irtó pontatlan is voltam, de azért büszke vagyok magamra, hisz életemben először csináltam ilyet. Steve Vainak és Joe Satrianinak most még nem kell félnie a konkurenciától, de aki rosszat mond rá, azt kimoderálom, mert nem fogom hagyni, hogy bárki elvegye a kedvemet a további próbálkozástól ;)

A nóta címe onnan jön, hogy 29 fok volt a szobában, amikor elkezdtem feljátszani. Mit mondjak, ideális volt. Persze jobban zavart, hogy a DAW néha felvétel közben megállította a háttérsávok lejátszását, aztán egy pillanat múlva folytatta, én meg próbálhattam visszatalálni a dobgép ritmusához. Persze a lassú számítógép okozta kiesések mellett pluszban el is kellene kezdenem metronómmal gyakorolni.

Aki még itt van :) hangulatilag a nyolcvanas-kilencvenes évek gitárlemezeihez (Szekeres Tomi Gitármániái, Vinnie Moore, az első Satriani) akartam hasonlítani, ahol a háttér monoton zakatol, a lényeget a szólógitár nyomja. Igazából a 0:38 körül induló főmotívum lenne a lényeg, de a 2:11-nél jövő keleties motívumra is büszke vagyok. Próbáltam úgy játszani (és úgy beállítani az erősítő- és effektszimulációkat), mintha három gitáros felelgetne egymásnak rövid szólókkal a fő dallamrészek közt. Pontosabban három és fél, mert 0:56 körül van még egy malmsteenes lefutás, amit nem tudtam kihagyni. De amúgy egy nyakra kapcsolt strat, egy hídra kapcsolt superstrat, és egy hagyományosabb gitár lenne az, mondjuk egy Les Paul. Meglepően jó hangzásokat tud a Guitar Rig 5, de döbbenet, hogy ha egymásra engedünk egy csomó effektes sávot, akkor azok mennyire túlvezérlésbe hajszolják egymást a végső mixben - már értem, miért szóltak a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar metállemezei olyan vacakul, valószínűleg ott se tudott a hangmérnök mit kezdeni ezzel. Vagy meg kell ezt is tanulnom, vagy vennem valami plugint, ami másolt polimer kazetta hangzásból rendeset tud csinálni. Ja, meg venni egy basszgitárt, mert az sincs a felvételen. Ehh, drága dolog ez a popszakma :)

Combinóink (azért írom így, mert mások, mint a korábban ilyen néven gyártott járművek, emiatt hivatalosan Supra, illetve Plus utónévvel ismeretesek) első nagykörúti próbamenetekor még megvolt a Skála Budapest Nagyáruház épülete, ...

... első üzemnapjukon (10 éve és egy napja) pedig még (bőven) megvolt az egykori Kohó- és Gépipari Minisztérium DDR-modern irodaháza:

Igyekeztem nem azonnal beállni a Bud Spencer haláláról szóló netes írások szerzőinek sorába, de végül csak nem sikerült megállni, hisz mégiscsak gyerekkorom egy része távozott - "Piedóne" ugyanis nem csak egy színész volt néhány könnyed hangvételű filmben...

Az előbb azért írtam Piedónét, mert annak idején a suliban nem Bud Spencer-filmekről, hanem Piedóne-filmekről beszéltünk. Hogy az csak egy konkrét szerep volt 3-4 filmben, nem zavart bennünket, részünkről Piedone tartott sör-virsli versenyt az idegesítő és kék szemű "Terenszhillel", Piedone nem adott pisztáciafagyit az idegesítő (és kék szemű) "Terenszhillnek", Piedonénak adott erőt és mindent lebíró akaratot a Puffin, Piedone járta a seggberúgós táncot az amerikai katonákkal, és így tovább. Jó arc volt, mert mindig csak a rosszakat pofozta szét, és a mai hősökkel ellentétben vele nem kellett tragikus dolgoknak történni ahhoz, hogy előtörjön belőle az igazságosztó - elég volt, ha a rosszfiúk bunkók voltak valakivel. Ugyanakkor mégis katartikus élményt nyújtottak ezek az ártatlan történetek, mert a filmek akkor még nem maguktól "teremtek": el kellett menni értük a moziba, a moziba menésre rá kellett beszélni a nagyit/aput, a moziba menést ki kellett érdemelni. Persze ehhez képest kevés Bud Spencer-filmet láttam így; a csúcsidőszak számomra a nyolcvanas évek közepén következett be, a lakótelepi kábeltévék megjelenésével. A Különben dühbe jövünk például tanítási szünetek idején alapvető műsorszám volt Gazdagréten, míg Vizafogón inkább a spagettiveszterneket adták nyaranta. A legemlékezetesebb mégis az volt, amikor 1988 nyarán másodszorra is (nem vicc) kivették a torokmandulámat: a Madarász utcai gyerekkórházban gyakorlatilag a minden szobában ott villódzó tévé volt az egyetlen szórakozási lehetőség, és amíg ott voltam, végig Bud Spencer filmek mentek a zárt láncú hálózaton. Akit bulldózernek hívtak vagy Bombajó bombázó (ezt a kettőt mindig keverem, nem véletlenül), Seriff az égből, Seriff és az idegenek, meg a többi... A nagy részüket ma már nem tudom egymástól megkülönböztetni, de akkor fontosak voltak, átsegítettek pár szó szerint fájdalmas napon.

A Thin Lizzy tipikusan az a zenekar, amelyik ha nem Írországból indul, sokkal híresebb lehetett volna - és szerintem járt is volna nekik a siker. Ugyan egy ír népdal feldolgozásával (amit később a Metallica "továbbfeldolgozott") lettek híresek, a korai hard rocktól a később Jon Bon Jovi által szívesen űzött cowboyos romantikázáson, illetve a diszkókban is elmenő laza tánczenén át a már-már motörheades metálig eljutottak, útközben hangzásilag utat mutatva többek közt az Iron Maidennek is. A leghíresebb - a rádiókban manapság is gyakran hallható - számuk a Boys Are Back in Town, a frontember/énekes/basszgitáros Phil Lynott szerzeménye, róla fog szólni ez a bejegyzés. Pontosabban nem kimondottan Phil Lynottról szeretnék megemlékezni, mert ahhoz kevés lenne egy bejegyzés, hanem a körülötte rendszeresen felbukkanó csúcs-zenészekről:

Ezen a koncertfelvételen például nem azt a felállást látjuk, amelyik a számot eredetileg rögzítette: az egyik gitárt Gary Moore pengeti, a dobok mögött pedig - az eredeti dobos, Brian Downey lebetegedése miatt - Mark Nauseef ül. Utóbbi csak beugró volt, Gary viszont többszörös visszaeső; többször is besegített a bandának, annak ellenére, hogy az soha nem volt az "ő zenekara" - bár a halálakor így emlegették. Jóval régebb óta ismerték egymást Lynottal, még a Skid Row-ból. A hatvanas évek végi Skid Row persze még nem a nyolcvanas évek végi hajasmetál (azért hajmetálnak nem mondanám őket) együttes volt, hanem egy ír blues-rock felállás, melyben Lynott énekelt, és melybe '68-ban bevették az akkor még csak 16 éves (!) Moore-t. Klassz a fotó, ami az alábbi videó indexképén látható - balról az első Lynott, a harmadik Moore:

Ekkor nem sokáig játszottak együtt: a banda vezetője, Brendan "Brush" Shiels elégedetlen volt Phil hangjával, ezért kitette őt, és trióként folytatták - Lynott ekkor alapította meg a Thin Lizzy-t a szerintem szintén meglehetősen zseniális Eric Bell gitárossal. Eleinte teljesen sikertelenek voltak, amikor viszont a bevezetőben említett Whiskey in the Jarral felkerültek a slágerlistákra, Eric Bell nem bírta a nyomást, és egy belfasti koncert közepén eldobta a gitárt, hanyattlökte az erősítőt, és hazament. Gary ezt követően ugrott be először a bandába:

Az érdekesség kedvéért meg lehet említeni, hogy eddigre már maga mögött hagyta a Skid Row-t, ahová viszont pont Eric Bell ugrott be őt pótolni - a jelek szerint az ír együttesek elég rugalmasan működtek. Ez az 1974-es epizód nem nyúlt hosszúra: ugyan stúdióba vonultak, de Gary lelépett, így Phil a biztonság kedvéért :) rögtön két új gitárost is szerzett, Brian Robertson és Scott Gorham személyében - velük alakult ki az együttes jellegzetes ikergitáros hangzása.

A Nightlife lemezen viszont még így is maradtak részletek, melyeken Gary játszott, például a Still in Love with You, melyet egyes források szerint eredetileg ő is írt, bár nem az ő neve szerepel szerzőként. Ezután még kétszer beugrott az együttesbe: egyszer 1977-ban egy turné erejéig, miután az elég balhés alkatú Brian Robertson egy kocsmai verekedés során lesérült, majd 1978/79-ben, amikor Philnek végleg elege lett Brian Robertsonból. A harmadik együttműködésnek lemezen is nyoma maradt, a változatosság kedvéért azonban most Gary nem bírta a strapát - pontosabban Lynott drogos allűrjeit -, és egy turné kellős közepén lelépett. A helyére Midge Ure ugrott be. Igen, Midge Ure, az Ultravox énekese, a Fade to Grey szövegírója, a Do they know it's Christmas Time? egyik szerzője, a Live Aid társszervezője: