A Thin Lizzy tipikusan az a zenekar, amelyik ha nem Írországból indul, sokkal híresebb lehetett volna - és szerintem járt is volna nekik a siker. Ugyan egy ír népdal feldolgozásával (amit később a Metallica "továbbfeldolgozott") lettek híresek, a korai hard rocktól a később Jon Bon Jovi által szívesen űzött cowboyos romantikázáson, illetve a diszkókban is elmenő laza tánczenén át a már-már motörheades metálig eljutottak, útközben hangzásilag utat mutatva többek közt az Iron Maidennek is. A leghíresebb - a rádiókban manapság is gyakran hallható - számuk a Boys Are Back in Town, a frontember/énekes/basszgitáros Phil Lynott szerzeménye, róla fog szólni ez a bejegyzés. Pontosabban nem kimondottan Phil Lynottról szeretnék megemlékezni, mert ahhoz kevés lenne egy bejegyzés, hanem a körülötte rendszeresen felbukkanó csúcs-zenészekről:

Ezen a koncertfelvételen például nem azt a felállást látjuk, amelyik a számot eredetileg rögzítette: az egyik gitárt Gary Moore pengeti, a dobok mögött pedig - az eredeti dobos, Brian Downey lebetegedése miatt - Mark Nauseef ül. Utóbbi csak beugró volt, Gary viszont többszörös visszaeső; többször is besegített a bandának, annak ellenére, hogy az soha nem volt az "ő zenekara" - bár a halálakor így emlegették. Jóval régebb óta ismerték egymást Lynottal, még a Skid Row-ból. A hatvanas évek végi Skid Row persze még nem a nyolcvanas évek végi hajasmetál (azért hajmetálnak nem mondanám őket) együttes volt, hanem egy ír blues-rock felállás, melyben Lynott énekelt, és melybe '68-ban bevették az akkor még csak 16 éves (!) Moore-t. Klassz a fotó, ami az alábbi videó indexképén látható - balról az első Lynott, a harmadik Moore:

Ekkor nem sokáig játszottak együtt: a banda vezetője, Brendan "Brush" Shiels elégedetlen volt Phil hangjával, ezért kitette őt, és trióként folytatták - Lynott ekkor alapította meg a Thin Lizzy-t a szerintem szintén meglehetősen zseniális Eric Bell gitárossal. Eleinte teljesen sikertelenek voltak, amikor viszont a bevezetőben említett Whiskey in the Jarral felkerültek a slágerlistákra, Eric Bell nem bírta a nyomást, és egy belfasti koncert közepén eldobta a gitárt, hanyattlökte az erősítőt, és hazament. Gary ezt követően ugrott be először a bandába:

Az érdekesség kedvéért meg lehet említeni, hogy eddigre már maga mögött hagyta a Skid Row-t, ahová viszont pont Eric Bell ugrott be őt pótolni - a jelek szerint az ír együttesek elég rugalmasan működtek. Ez az 1974-es epizód nem nyúlt hosszúra: ugyan stúdióba vonultak, de Gary lelépett, így Phil a biztonság kedvéért :) rögtön két új gitárost is szerzett, Brian Robertson és Scott Gorham személyében - velük alakult ki az együttes jellegzetes ikergitáros hangzása.

A Nightlife lemezen viszont még így is maradtak részletek, melyeken Gary játszott, például a Still in Love with You, melyet egyes források szerint eredetileg ő is írt, bár nem az ő neve szerepel szerzőként. Ezután még kétszer beugrott az együttesbe: egyszer 1977-ban egy turné erejéig, miután az elég balhés alkatú Brian Robertson egy kocsmai verekedés során lesérült, majd 1978/79-ben, amikor Philnek végleg elege lett Brian Robertsonból. A harmadik együttműködésnek lemezen is nyoma maradt, a változatosság kedvéért azonban most Gary nem bírta a strapát - pontosabban Lynott drogos allűrjeit -, és egy turné kellős közepén lelépett. A helyére Midge Ure ugrott be. Igen, Midge Ure, az Ultravox énekese, a Fade to Grey szövegírója, a Do they know it's Christmas Time? egyik szerzője, a Live Aid társszervezője:

Igaz, korábban már társszerzője volt egy Lizzy számnak, de akkor is meglepő választás volt - főleg saját maga számára, hisz csak pár estéje volt betanulni a repertoárt. A fentebbi videó playback, de akkor is vicces, mennyire kilóg a rövid hajú, pulcsis srác a rockerek közül. Az amerikai turnét részben gitáron, részben billentyűn nyomta végig, aztán persze továbbállt, hisz ez nem az ő világa volt - de ki tudott volna egy ilyen meghívást kihagyni?

És nem Midge volt az egyetlen zenész a Lizzy körül, aki később popsztárként híresült el: a Vissza a jövőbe kísérőzenéjével befutott Huey Lewis (még a "News" nélkül) 1978-ban egy "félig élő" albumon herflizett nekik, majd Lynott 1980-as szólóalbumán is feltűnt - a Lizzy gitárosainak nagy részével - így Gary-vel - együtt. Megint csak az lehetett , hogy ha valakit Phil Lynott hívott, akkor az szívesen jött :)

Ez a bejegyzés (elvileg) nem csak Gary Moore-ról szól, úgyhogy következzék egy másik übergitáros a szigetről: Mark Knopfler az Elvis emlékére írt King's Callban játszott a lemezen. A számot ugyan nem ő írta, de a végeredmény összetéveszthetetlenül "knopfleresen" szól.

Lynott következő albuma szintén egyfajta sztárparádé volt - csak Gary hiányzott róla, hisz ekkoriban mosolyszünet volt az otthagyott turné miatt. Mark mindenesetre az Ode to Liberty című számot ugyancsak sikeresen knopfleresítette.

Pedig amikor együtt voltak, nem csak a Lizzy segített be Gary szólólemezébe, illetve annak promotálásába, hanem együtt is buliztak: a The Greedy Bastards/Greedies a Thin Lizzy és a Sex Pistols tagjainak, illetve haverjainak egyfajta szabadidős zenekara volt. Itt épp egy Lizzy számot (azt, aminek az Ultravoxos Midge Ure a társszerzője volt) játszanak, én meg még mindig nem tettem túl magam azon, hogy Gary Moore és Steve Jones egy színpadon álltak :)

Később a banda teljesen komolytalanná vált, és egy már kevésbé népes felállás rögzítette ezt a karácsonyi  nótát - reméljük, hogy komoly szándékkal, mert ahogy mondani szokták, viccnek erős lenne :) 1984-ben aztán ismét egymásra talált Gary és Phil: az előbbi új lemezéhez fel is vettek két számot. Az Out in the Fields elég ismert, gyakran hallom a rádióban, ezért most a másikat, a Military mant tenném ide. Bár témájához illően elég vad darab, a 2:00 körül kezdődő lassú rész úgy gyönyörű, ahogy van:

Lynott ezt a számot Grand Slam nevű új bandájának írta, mellyel azonban nem sikerült sikereket elérnie. Pedig szüksége lett volna rá, mert a Lizzy 1983-as feloszlása mély depresszióba lökte, nem tudta hol kiélni a kreativitását. Mivel ez már a VHS-korszak volt, a youtube-on számos interjú látható, melyben a két ír (az egyik északi, a másik csak simán) arról beszél, hogy milyen jó, hogy maguk mögött hagyták a haragot, és hogy milyen jól érezték magukat a stúdióban. Lynott szeretett volna egy új szólólemezt készíteni, többek közt Gary-vel, de ebben megakadályozta hirtelen halála: a kábítószerezés annyira legyengítette a szervezetét, hogy 1986 első napjaiban meghalt.

De ne ilyen szomorúan fejezzük be a bejegyzést, térjünk vissza a vidám (és sikeres) hetvenes évek dalaihoz: ezen a videón a Huey Lewis and The News játssza a számot, mellyel a bejegyzés kezdődött. Voltaképp egész érdekesen szól, bár nekem az eredeti nyilván jobban bejön. Igazából elég meglepő, amikor egy mainstream amerikai poprock banda egy Amerikában egyslágeresként ismert (de igazából nem az) ír rockzenekar számát játssza, de már tudjuk, hogy oka van ennek...

Ha tetszett a bejegyzés, ajánld ismerőseidnek!