HamPLÓ

A Severin híd után egy másik klasszikust szeretnék bemutatni, a kedvenc székesegyházam mögött álló Hohenzollerbrückét:

"Hohenzollernbrücke Köln" by Thomas Wolf (Der Wolf im Wald) - Own work. Licensed under CC BY-SA 3.0 via Wikimedia Commons

A Hohenzollern-házról elnevezett átkelő 1907 és 11 közt épült, a forgalmat már nem bíró Dóm-híd helyén. Eredetileg is három párhuzamos hídtestből állt, de nem a maival azonos geometriával: a parton épített, erődszerű hídfők közt feszülő háromszor három ív közül a délit közúti és villamosforgalom használta, csak a másik kettőn jártak vonatok.

„Bundesarchiv B 145 Bild-P008041, Köln, Hohenzollernbrücke nach Bombenangriff“ von Unbekannt - Lizenziert unter CC-BY-SA-3.0-de über Wikimedia Commons

1945 márciusában a visszavonuló német hadsereg a Rajnába robbantotta az átkelőhelyet, és bár a helyreállítás viszonylag hamar elkészült (eleinte provizórikus középső résszel), a déli harmadot nem építették vissza, tehát a híd innentől csak kétszer három ívből állt. A partokhoz közelebbi elemeken a mai napig látszik, hogy régebbi megoldásúak (több szegecs, finomabb andráskeresztek), a középsők pedig kevésbé díszesek. Ugyancsak elmaradtak a pillérek neoromán stílusú díszei.

„Hohenzollernbrücke Köln von oben - rechtes Rheinufer“ von Raymond - Raimond Spekking - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

A nyolcvanas években nekiláttak kialakítani a Köln környéki S-Bahn hálózatot, ennek forgalmát azonban nem lehetett volna a kétszer két vágányos hídra ráereszteni, így '85-től hozzáépítettek egy harmadik hidat - de nem a régi, közúti rész helyére, hanem a meglevő hidaktól északra! A fenti képen látható, hogy ezt hogyan kell érteni: az egykori közúti híd rámpáján még ma is láthatóak a villamossínek maradványai! Észrevehető az is, hogy ez a harmadik, új híd - bár távlati képében hasonló - valójában modernebb szerkezetű (hegesztett), mint a két régi.

Annyiszor szóba került már Kelet-Berlin egykori büszkesége - és ma is élő jelképe -, az Alexanderplatz melletti tévétorony, hogy úgy érzem, megérdemel egy saját bejegyzést - nem csak építészeti, hanem történelmi szerepe miatt is. Az építmény létrejötte nem volt egyszerű szülés; gyakorlatilag annak demonstrációjaként is felfogható, hogy miért nem működhetett hosszú távon az NDK-nak nevezett agyszülemény.

Az 1952. december 21-én, Sztálin születésnapján megindult kelet-német tévéműsor (ami nem az első berlini televízió volt, hiszen 1934-ben a világ első ilyen adója, a Fernsehsender Paul Nipkow is itt működött) folyamatosan lépéshátrányban volt. Egyrészt nem akartak nagyon lemaradni az NSZK mögött, ahol 1950-ben kezdte meg adását a hamburgi NWDR tévéadása, másrészt viszont kedvezőtlen frekvenciákat sikerült szerezniük a frekvenciák nemzetközi felosztásánál: vagy sok apró adót kellett volna építeniük, vagy kevés nagyot.

„Bundesarchiv Bild 183-17697-0002, Berlin, Fernsehkamera bei Aufnahme“ von Quaschinsky, Hans-Günter - Lizenziert unter CC-BY-SA-3.0-de über Wikimedia Commons

Természetesen hamar rástartoltak a második lehetőségre, 1954-ben el is kezdtek építeni egy tornyot a Müggelbergén - melynek építését egy évvel később le kellett állítani, mert rájöttek, hogy 130 méteres magasságával zavarná a schönefeldi reptér forgalmát. A csonk ma is megvan, jól látszik rajta, hogy egy régimódi, szögletes alaprajzú tömb lett volna, a tetején toronyantannával. Mikor aztán nekiláttak az újratervezésnek, már képesek voltak a nyugatiakhoz hasonló, modern tornyok építésére, úgyhogy csak a megfelelő helyszínt kellett megtalálni hozzá. Mérések, számítások, és a lehetőségek figyelembevételével ez Friedrichshain lett volna - ekkor azonban a Berlini Fal felépítése annyira kimerítette az ország anyagi lehetőségeit, hogy el kellett napolni a beruházást.

A torony építésének kezdete - aki a mai környezetét ismeri, meglepődhet, hogy egyátalán lát régi épületeket a képen... Forrás: „196608a Ostberlin“ von Roehrensee - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Amikor '64-ben megint nekivágtak, nem finomkodtak, és rögtön a keleti belváros közepébe helyezték át a leendő tornyot, többek közt annak fényét emelendő - a Karl-Marx-Allee sztálinbarokkja ekkor már kevés volt az emberek lenyűgözéshez. Reprezentálni akartak, ha már egyszer nem sikerült a szocialista állam nagyságát jelképező felhőkarcolót építeni a háború után lebontott királyi palota helyére. A szakma ugyan erősen meg volt osztva a helyszín miatt, de ez a vezetést nem zavarta - legalábbis a keletit, mert a nyugat-berlinit ugyan zavarta volna (hiszen csak pár kilométerre volt a tegeli és tempelhofi repülőterek megközelítési folyosójától), de az meg nem számított.

„Alexanderplatz Stadtmodell 1“ von Foto von User:Alter jakob - Eigenes Werk. Lizenziert unter Public domain über Wikimedia Commons

A Német Szocialista Egységpárt (SED) Központi Bizottsága nemes egyszerűséggel előírta a torony építését, úgyhogy annak ellenére nekiláttak a környező városszövet lebontásának, hogy még az NDK egyes szervei is aggályosnak találták a dolgot - nem is kapta meg időben az építési engedélyt! Mi több, a lakóházak bontását kísérő kártalanítások idő előtt kiürítették a büdzsét, ami miatt egy időre leállították az építkezést. Politikai ráhatásra persze hamar újraindították, de a számos gikszer miatt nem tartottak ünnepélyes alapkő-lerakást, az építkezés költségeit pedig megpróbálták szanaszéjjel könyvelni, hogy ne látszódjon, mennyire túllépték a tervezetet.

„Bundesarchiv Bild 183-F0818-0022-001, Berlin, Fernsehturm, Bau“ von Koard, Peter - Lizenziert unter CC-BY-SA-3.0-de über Wikimedia Commons

Az alapozás 1965 augusztusában kezdődött, '66 októberére elérték a 100 métert, '67 júniusára pedig a betonmag teljes magasságát - eközben viszont még mindig nem tudták pontosan, hogyan is fogják megépíteni a "toronykosár" gömb alakú testét. Végül a torony mellett a földön összeállították, majd darabokban emelték a helyére. 1969. október 3-án (később ez a dátum másról lett híres) át is adták az épületet, bár a kiegészítő részek (belső terek, bejárati pavilon szökőkúttal) ekkor még nem voltak készen.

Szegedet akkor is imádnám, ha nem lenne villamosa, de van - és nem is akármilyen!

Szegedi életképek 2014 augusztusából

Jószerencsém úgy hozta, hogy ismét eljutottam egyik kedvenc bajorországi városomba, Rothenburg ob der Tauberbe. Ez már a harmadik látogatásom volt itt, de még nem sikerült megunnom!

Ebben a helyben továbbra is az a csodálatos, hogy nem lehet egyetlen épületét vagy terét kiemelni, mert az ember akármerre megy a városfalon belül, minden régi - legfeljebb kicsit újabb, vagy nem annyira régies lehet valami. Ez itt fent például csak egy kifutó utca, ahova be lehet kocsival hajtani; gyakorlatilag külvárosnak mondható. Az persze elég hihetetlen látvány, ahogy az utat átvezették a Szent Jakab-templom alján - az ember nem gyakran sétál XIV-XV. századi gótikus dómok alatt!

A legtöbbször talán ezt a sarkot lehet képeken látni. Teljesen mesebeli látvány, állítólag a Disney rajzolói a Pinocchio készítésekor innen (is) vették az ihletet - bár szerintem a látvány eme anekdóta nélkül is érdekes. Ráadásul a szívemnek kedvesebb az a gondolat, hogy a világ legjobb játékának, a Monkey Islandnak vették innen az egyik helyszínét. Az meg nem kérdéses, hogy Ritchie Blackmore egyik lemezborítója egészen konkrétan innen jött :)

A város - akárcsak kicsit később Naumburg - annak köszönheti egységesnek megmaradt képét, hogy elég régen, még a harmincéves háború után elvesztette a jelentőségét. A nem-jelentős városokban ugyanis nem bontottak le egész negyedeket, hogy széles utakat építsenek a sok embert befogadó új épületekhez, nem cserélték a házakat ötvenévente újabbakra, ennek köszönhetően viszont már a XIX. században fontos bevételi forrás lett a turizmus. Utóbbinak köszönhető, hogy amikor az amerikai légierő lebombázta a várost, szóba se kerülhetett, hogy betonból építsék újra - mi több, az amerikaiak maguk is gyűjtést szerveztek a helyreállításért.

A komolyabb vasútfotósok által csak "spotterdombnak" csúfolt Kelenföldön a múltkor megint elég színes volt a felhozatal: jött angol és svájci-román dízel, Laminátka, a 20-as Nohab, és pár Taurus is. Azok számára pedig, akik nem értik, miért nem szoktam végigfilmezni a tehervonatokat (miért, miért - mert nem bírja a csuklóm:), egy teljes konténervonat is jutott a végére:

A Google Maps/Earth használata közben néha látni különböző időpontokban készült képek összeillesztésével létrejött furcsaságokat, de az egykori Nyugat-Berlin zöldebb részén tényleg van egy lakópark, melynek egyik utcája egy félbevágott kifutópályában végződik:

Az 1935-ben felavatott Gatow-i repteret előbb a Luftwaffe hadirepülő-akadémiája használta, majd - a háború után - az angol Királyi Légierő. A berlini légihíd során az angol gépek ide szállították a létfontosságú utánpótlást (legalábbis a hagyományosak, mert a hidroplánok a Wannsee-re), és egészen '94-ig itt is maradtak. A Berlini Fal leomlása után viszont már kevéssé lett volna megindokolható egy, a lakott területekhez ennyire közel fekvő repülőtér léte, úgyhogy bezárták - de nem bontottak le mindent. A két betonpálya nagy részét persze eltüntették, de a gurulóutakat, előtereket, és persze az épületeket meghagyták.

„DOUGLAS C47 OF THE ROYAL AUSTRALIAN AIR FORCE AT THE LUFTWAFFEN MUSEUM RAF GATOW BERLIN GERMANY JUNE 2013 (9107076297)“ von calflier001 - Uploaded by MainFrame. Lizenziert unter CC BY-SA 2.0 über Wikimedia Commons

Sőt, nem csak meghagyták, de használatba is vették: múzeumot csináltak belőlük. Helyből nincs hiány, talán csak a tető hiányzik a masinák fölül. Persze vannak hangárok, nem is kicsik, de nem fér el bennük minden.

Ami nagyon tetszett: Németország abban a különleges helyzetben van, hogy a hidegháború mindkét oldalának arzenálja megtalálható volt a területén. A fentebbi képen balra angol, francia és amerikai gyártmányokat láthatunk, melyekkel MiG-ek sora néz farkasszemet. Körülbelül mint a valóságban tették 1990-ig. Keletnémet MiG-23-asokat konkrétan láttam is alacsonyan járőrözni a part mentén '87-ben, szóval őket szinte ismerősként üdvözöltem.

Gyerekkorom kedvenc könyvei közé tartozott a Világ nevezetes hídjai a Kolibri sorozatból, illetve a Hidak a Műszaki Könyvkiadótól. Úgy gondoltam, nem létezhet klasszabb hivatás, mint a hidak tervezése - különösen a kábelhidaké. Az egyértelmű, hogy Budapest remek hely volt a hidakkal kapcsolatos rajongásom kiéléséhez, hisz volt (van) itt lánchíd, kábelhíd, Gerber-tartós, ívhíd, rácsos gerendahíd, tömör gerinclemezes gerendahíd, félállandó jellegű kettős K-híd, kerek híd, szögletes híd, hosszú híd, rövid híd... De nem volt ferdekábeles, amit - képek alapján - a legnagyobb királyságnak képzeltem. 

„Severinsbrücke bei Nacht“ von datort - http://www.piqs.de/fotos/34673.html. Lizenziert unter CC-BY-2.0-de über Wikimedia Commons

Az országban talán csak a győri gyalogoshíd volt ilyesmi, de az elég kicsi volt, úgyhogy nagyon tetszett, amikor '87-ben végre élőben is láthattam a pozsonyi Új hidat. Ehhez képest elég kiakasztó élmény volt, amikor '89-en rájöttem, hogy az NSZK-ban a tervezők már évtizedek óta szinte csak ilyeneket építettek, ha függőhíd kellett: láttam autópályahídként, láttam rögtön többet is Düsseldorfban, meg még ki tudja, hol. Amit ritkaságnak, érdekességnek gondoltam, az itt átlagosnak számított. Persze azért tetszettek - a legjobban pedig a kölni Severin-híd jött be.

Ez az átkelő Köln második világháború utáni feltámadását szimbolizálta, amikor már nem lerombolt dolgokat állítottak helyre, hanem teljesen új dolgokat emeltek: 1958-59-ben építették, olyan helyre, ahol előtte nem volt híd, olyan technológiával, amit előtte nem használtak (az egész pályatestet egyetlen "A" alakú pilon tartja).

A tavalyi nyár/kora ősz a dízelmozdonyok jegyében telt: számos alkalommal keltem hajnalban, csak hogy elcsíphessem valahol a csodálatos hangú Púpost, egész napokat töltöttem hőguta közeli állapotban, hogy lássam gyerekkorom kedvenc Nohabját, és míg az öreg gépekre vártunk hasonló érdeklődésű sorstársaimmal, számos más pöfögény is a lencse elé került. Ehhez képest idén összesen egy ilyen túrán vettem részt, és az is rövidebb volt a szokásosnál. Gyakorlatilag bele se melegedtem a témába, már vége is volt; csupa elbénázott képet készítettem, második alkalom meg nem volt...

A múltkor mutattam pár lehangoló képet a német főváros Mitte ("Közép") negyedéből, most tompítanám azok élét pár kellemesebb fotóval, egy másik hobbim kapcsán.

Fogalmam sincs, hogy igaz-e az az állítás, amit helyiektől hallottam, miszerint Berlinben több híd van, mint Amszterdamban vagy Velencében, de nem lepődnék meg, ha tényleg így lenne. A belvárost folyók szelik át, de a külsőbb részeken is számos hajózható csatorna húzódik.

A vizeken pedig hatalmas élet zajlik: a választék a nagy városnézőktől a kisebb, régi hajókig terjed. Ráadásul a belváros alatti metróépítés során kitermelt földet is bárkákon szállítják el a helyszínről, nem nyomják szét teherautók százaival az utakat, mint mondjuk a XI. kerületben tették a négyes metró kapcsán...

A Semmering-vasút Payerbach-Reichenau állomásán áthaladva a figyelmes utazó a hegy felőli oldalon keskeny nyomtávú vágányokat és fából készült felsővezetéktartó oszlopokat láthat - 1926 és 63 közt a hágó egyik mellékvölgyébe indult innen a vicinális, a nagyvasútra ráhordó járatként. Maga a kisvasút ennél is régebbi: 1913-ban építették a hirschwangi papírgyár kiszolgálására, majd a Rax tetejére vezető függővasút 1926-os átadása kapcsán kezdtek rajta utasokat is szállítani. Ma önkéntesek üzemeltetik, múzeumként:

"Höllentalbahn"
Lokalbahn Payerbach - Hirschwang