HamPLÓ

A tavalyi nyár/kora ősz a dízelmozdonyok jegyében telt: számos alkalommal keltem hajnalban, csak hogy elcsíphessem valahol a csodálatos hangú Púpost, egész napokat töltöttem hőguta közeli állapotban, hogy lássam gyerekkorom kedvenc Nohabját, és míg az öreg gépekre vártunk hasonló érdeklődésű sorstársaimmal, számos más pöfögény is a lencse elé került. Ehhez képest idén összesen egy ilyen túrán vettem részt, és az is rövidebb volt a szokásosnál. Gyakorlatilag bele se melegedtem a témába, már vége is volt; csupa elbénázott képet készítettem, második alkalom meg nem volt...

A múltkor mutattam pár lehangoló képet a német főváros Mitte ("Közép") negyedéből, most tompítanám azok élét pár kellemesebb fotóval, egy másik hobbim kapcsán.

Fogalmam sincs, hogy igaz-e az az állítás, amit helyiektől hallottam, miszerint Berlinben több híd van, mint Amszterdamban vagy Velencében, de nem lepődnék meg, ha tényleg így lenne. A belvárost folyók szelik át, de a külsőbb részeken is számos hajózható csatorna húzódik.

A vizeken pedig hatalmas élet zajlik: a választék a nagy városnézőktől a kisebb, régi hajókig terjed. Ráadásul a belváros alatti metróépítés során kitermelt földet is bárkákon szállítják el a helyszínről, nem nyomják szét teherautók százaival az utakat, mint mondjuk a XI. kerületben tették a négyes metró kapcsán...

A Semmering-vasút Payerbach-Reichenau állomásán áthaladva a figyelmes utazó a hegy felőli oldalon keskeny nyomtávú vágányokat és fából készült felsővezetéktartó oszlopokat láthat - 1926 és 63 közt a hágó egyik mellékvölgyébe indult innen a vicinális, a nagyvasútra ráhordó járatként. Maga a kisvasút ennél is régebbi: 1913-ban építették a hirschwangi papírgyár kiszolgálására, majd a Rax tetejére vezető függővasút 1926-os átadása kapcsán kezdtek rajta utasokat is szállítani. Ma önkéntesek üzemeltetik, múzeumként:

"Höllentalbahn"
Lokalbahn Payerbach - Hirschwang

A Berlini Fallal foglalkozó egyik régebbi bejegyzésemben szerepelt egy fotó egy metróállomásról, melynek a kijárata a halálsávba esett. A vonal eközben is működött, de az állomást értelemszerűen bezárták az "antifasiszta védvonal" (ez volt a Fal egyik eposzi jelzője) felhúzásakor - a lépcső fölötti tábla viszont egy ideig ott ragadt az akkor még csak félállandó jellegű építmény első vonala mögött:

Érdekes ma itt járni - a metróállomás ismét működik, a nagy U betű ismét ott virít a lépcső fölött, és néhány házat is fel lehet ismerni a régi képről:

1962-ben, a régi fotó készítésekor még nem létezett a tévétorony, de belevettem a képkivágásba, hogy látni lehessen, igazából milyen közel is volt ez a kvázi-háborús zóna az NDK főteréhez, az Alexanderplatz-hoz.

A Bernauer Strasse megálló a fentebbi vázlaton felül, középtől kicsit balra van, az "U8" felirat alatt

Sokáig ez is csak egy volt a számtalan berlini utca közül, a második világháború után azonban, Berlin felosztásakor a Bernauer Strasse déli oldalának homlokzatsora lett a szektorok közti határ: a házak már a szovjet szektorban voltak, az utca azonban a franciában:

„Bundesarchiv Bild 183-33809-0001, Berlin, Bernauer Straße, Grenze“ von Quaschinsky, Hans-Günter - Dieses Bild wurde im Rahmen einer Kooperation zwischen dem Bundesarchiv und Wikimedia Deutschland aus dem Bundesarchiv für Wikimedia Commons zur Verfügung gestellt. Das Bundesarchiv gewährleistet eine authentische Bildüberlieferung nur durch die Originale (Negative und/oder Positive), bzw. die Digitalisate der Originale im Rahmen des Digitalen Bildarchivs. Lizenziert unter CC-BY-SA-3.0-de über Wikimedia Commons

Ez az ott lakók életében eleinte nem nem okozott nagy változásokat, teljesen természetes volt, hogy a "keleti" házakba a "nyugati" utcán át kellett hazamenni. Ugyanakkor megszaporodtak azok az esetek is, amikor az itt lakók egyszer csak úgy döntöttek, hogy nem akarnak keleten maradni. Volt, aki nemes egyszerűséggel nyugati teherautót rendelt az utcafrontra, és a szomszéd oda nyíló ablakain keresztül, minden tulajdonával együtt hagyta ott Walter Ulbricht világát.

A Fal felhúzása pont az ilyen esetek megelőzésére szolgált, de a Bernauer Strasséban eleinte csak a kapukat zárták le. A lakók innentől kezdve a környező házakon és telkeken át tudták megközelíteni lakásaikat - de az ablakok még nyitva maradtak. Az utca két oldalán lakók közti családi, ismerősi és egyéb kapcsolatokat se tudták elvágni: az emberek átintegettek és átkiabáltak a túloldalra. Ez az állapot ráadásul szökési lehetőséget is jelentett: sokan köteleken, összetekert lepedőkön csúsztak le a szabadságot jelentő "nyugati" járdára. Emiatt persze hamar elkezdték befalazni az ablakokat, de ez nem ment egyszerre, hiszen a 160 kilométeres építménynek ez csak egy része volt, az erőforrások pedig szűkösek voltak.

Ida Siekmann kilenc nappal a Fal építésének kezdete után matracokat és hasonló puha tárgyakat dobott ki harmadik emeleti lakásának ablakából, majd utánuk vetette magát, abban a reményben, hogy azok majd felfogják zuhanását. Sajnos nem jól számított, így ő lett a Fal első halálos áldozata. Mások több szerencsével jártak, a nyugat-berlin tűzoltók ugyanis igyekeztek segíteni a kétségbeesett menekülőket - a kelet-berlini határőrök pedig semmit sem tehettek ez ellen, hiszen a járda már nyugat volt. Ugyanígy nem távolíthatták el az elhunyt asszony tiszteletére szögesdrótból emelt emlékművet sem.

Az emeleteken ekkor már őrök figyelték, hogy ki megy be az utcafronti lakásokba, azaz már csak a ténylegesen ott lakók juthattak át nyugatra, de még mindig történtek próbálkozások. A végső megoldás az lett, hogy elkezdték kiüríteni a szóban forgó épületeket - az itt lakókat előre bejelentés nélkül, a fegyveres erők segítségével költöztették "biztonságosabb" helyre. A házak ekkor még állva maradtak, de erődítményekké felfalazva - az utca elején húzódó temetőt, és a szintén a határsávban fekvő Megbékélés templomának kertjét pedig szögesdróttal és műszaki zárral erősítették meg.

„Bernauer strasse luftbild“ von unbekannt (Bundesrepublik Deutschland) - von der Gedenkstätte an der Bernauer Straße (von einer Infotafel abfotographiert). Lizenziert unter Public domain über Wikimedia Commons

1963-ban aztán még tovább léptek: a házakat lebontották, csak a földszint utcai falai maradtak, hogy eltakarják a szögesdrótokat és tankcsapdákat. Persze a menekülni vágyók és az őket segíteni kívánó nyugatiak se adták fel: a Bernauer Strasse alatt több menekülőalagutat is ástak.

Néhány hónapja bemutattam a nürnbergi lánchidat, most egy másik hasonlóan - bár másként - érdekes átkelőt mutatnék, úgy 150 méterre onnan.

Ez a barátságos tábla a híd nevének eredetére utal: az átkelő a középkorban a hóhér szolgálati lakása mellett húzódó, a Pegnitz folyót átívelő városfal mellé épült. A fal előbb feladatát vesztette, majd egy jeges ár során meg is rongálódott. Ezután egy részét lebontották, és a hidat önmagában álló faépítményként állították fel kicsit távolabb - a folytatásában álló íves kőépítmény nem tartozik hozzá, hisz az nem híd, hanem a régi városfal megmaradt része.

A meglehetősen romantikus építmény fura mód üres volt, pedig a turisztikai szezon csúcsán csavarogtam arra. Azt nem mondanám, hogy a kutya se járt arra (mert két kutyasétáltató házaspárral is találkoztam átkelés közben), de a háttérben kivehető kőhídon nagyságrenddel többen korzóztak.

Ne angolul mondd: az "Anger" eredetileg legeltetésre és piacozásra használt falusi térséget jelentett - ez a neve Erfurt kvázi főterének, ahol a város villamosvonalai találkoznak:

Németország az autózás egyik őshazája. Bár az ehhez hasonló kijelentéseket általában felületes hatásvadászatnak szoktam tartani, azért az tény, hogy német volt Daimler, német volt Benz, akárcsak Otto, Diesel - vagy éppen Wankel, csak hogy motort mondjak :) Szóval, ha német utcákon szép és/vagy jó autókat látunk, az tulajdonképpen nem annyira meglepő, engem mégis gyakran a fényképezőgép előkapására késztet...

Ez a BMW 2002ti tulajdonképpen nem annyira régi, mégis nagyon passzol a müncheni Maximilianstrasséhoz. Igaz, a környék árszínvonalához még jobban menne ...

... ez a Porsche Speedster. Igazi aranypofa egy autó, le se tagadhatná, hogy a VW Bogár tervezőjének a fia tervezte! Az egész nem sokkal nagyobb, mint kiskoromban a pedálos Moszkvics volt; szinte még a háttérben meghúzódó Smart is komolyabbnak tűnik - mégse kétséges, hogy melyik kellene jobban: a Transporter/Caravelle/Multivan/valamiilyesmi a bal felső sarokban. Mert abban legalább kényelmesen elférnék ;)

A múltkor Nyugat-Berlinben sétáltunk, most pedig átugrunk Kelet-Berlinnek abba a csücskébe, ami annyira betüremkedés volt a nyugati oldalba, hogy nyugati metró járt a keleti Trabantok alatt.

Nevezett városrész - a Mitte - úgy fejlődik, mint Budapest tette a rendszerváltás után, ti. amikor a főutcákon már látható volt a változás, a mellékutcákban még mindig szövetkezeti táblák lógtak az Ingatlankezelő Vállalatos állványokról. Persze itt a főutcákon nem új kirakatok, hanem rögtön felhőkarcolók és luxusszállodák nyílnak, szóval más a lépték, de a fentebbi ikerház a Chausseestrasse/Hannoversche Strasse sarkán még mindig annyira DDR hangulatot sugárzik, hogy szinte érzem a számban a Stern-Cola ízét.

Kicsivel arrébb - az Oranienburger Strasséban - viszont bármikor szembe jöhet egy ilyen monumentális régiség, ami vélhetően pont azért maradt meg, és nem jutott...

Véletlenül sikerült megörökítenem a helyhez/időhöz/fényhez kötött fotósok mumusát, a fotófelhőt! Igazából csak egy "throw-away" videót akartam csinálni a Villamosnap nosztalgiái közt elrobogó menetrend szerinti ipari csörömpölőről, de a felhők nem tudták, hogy hiába erőlködnek, és szokásosan kitűnő ütemérzékkel pont arra a pár másodpercre takarták el a napot, amikor ott volt a téma:

Nekem senki se mondja, hogy ez véletlenül történik mindig így ;) Legutóbb a Semmeringen egy órán keresztül néztük a hegyoldalról, hogy a távolban - ott, ahol éppen nem vagyunk - milyen szépen süt a nap, miközben a mi hatótávunkon belül sötétség és balladai homály uralkodott:

Mai második videómon pedig afelett érzett örömömnek szeretnék hangot adni, hogy végre megfejtettem, miért hívja SzabóZé (aki nem indexes újságíró, csak őt is így becézik) állandóan Viharvasútnak és Zenevonatnak az ezresekkel közlekedő 41-es és 43-as vonalakat. Tessék csak meghallgatni:

A villamosos beszámoló elején írtam, hogy azért volt jó a vasútállomásról gyalog menni a belvárosig, mert közben olyan dolgokat is láttunk, amiket egyébként kihagytunk volna.

Ezek kihagyása persze nem feltétlenül lett volna tragdia, de azért nem baj, hogy láttam például a Szlovák Rádió fordított piramisát 1983-ból. Ez az a fajta építészet, ami biztos büszkeséggel tölti el a statikust, aki kiszámolta, hogy ne dőljön össze, de egyébként semmi értelme az egésznek. Szerintem. Legalábbis az alapterület jó kihasználása biztos nem volt a fontos szempontok közt :)

A Szlovák Nemzeti Bank 2002-ben elkészült toronyépületének oldalára 2009-ben esténként az euró jelét rajzolták ki a szobák világításával - de már maga az épület is egyfajta szimbólum.