HamPLÓ

Az ilyen írásokat a művelt svédek unauthorised fan fiction-nek hívják. A műfaj célja semmiképpen sem az eredeti alkotók kenyerének elvétele, hanem a tiszteletadás előttük. Meggyőződésem, hogy ha a kreatív elmék ezen csapata pár ezer kilométerrel nyugatabbra talál egymásra, ma nem Bauer ügynökről írnának a világ tévéújságjai, hanem Bordás Attiláról. Ehelyett nálunk a sorozat további sorsa is erősen kérdéses. Amíg a helyzet rendeződik, valamikor réges-rég, egy távoli galaxisban az alternatív folytatás tovább gördül:

Bankfiók Angyalföldön. Méghozzá egy, az átlagnál jóval feszültebb légkörrel bíró bankfiók, még a nem éppen idegnyugtató helyként ismert Angyalföldhöz képest is. A feszültségnek természetesen oka van: két suhanc, akik fegyverrel fenyegetik felváltva a pult túlsó oldalán ülő dolgozókat, illetve az ügyfeleket. Bár bizonyos szempontból ők maguk is csak ügyfelek...
-Mindenki meghal, ha nem nyitod ki a széfet!-kiabál egyikük.
-De nem tudom kinyitni, időzáras! Nem érti?-rimánkodik a bankfiók vezetője, egy középkorú nő. Hiába készítették fel céges tréningek alkalmával az ilyen eseményekre, ahogy a földön fekvő biztonsági őr halántékából szivárgó vérre pillant, legszívesebben elájulna, valaki - bárki! - másra hagyva a további tárgyalást.

Az ügyfelek nem néznek oda, sőt: sehova se néznek. Legalábbis a többségük, mert kettő közülük folyamatosan sugdolózik.
-Laci, ne legyen őrült!-könyörög egyikük, egy vörös nő.
-Meg kell tennem, Andrea. Rendőr vagyok, nem nézhetem ezt tovább tétlenül.
-De maga most nem rendőr, hanem valaki, aki csak azért ugrott be a bankba, hogy kivegyen némi pénzt, mielőtt elvisz engem vacsorázni! Maga most civil!
-Andrea, maga ügyvéd, úgyhogy tudja, hogy ez nem így van.
A kopaszodását hajának előrefésülésével álcázni próbáló férfi ezzel lassan elkezd feltápászkodni a padlóról.
-Hé, mit csinál?-fordítja azonnal fegyvere csövét az irányába az egyik bankrabló.-Ne hősködjön, mert mind meghalnak!
-Fiatalember, egyszer mind meghalunk, de úgy gondolom, magának sem áll érdekében ezt siettetni!-emelte fel hangját a férfi.-A nevem Móricz László, rendőrtiszt vagyok. A néma riasztó már valószínűleg útnak indította ide a kommandósokat, szóval azt javasolnám, hogy adják fel, akármit is terveznek, és tegyék le a fegyvert!
Döbbent csend.
-Így enyhébb büntetésekkel is megúszhatják.-teszi hozzá.
És kifejezetten zavarni kezdi, ahogy hirtelen mindenki rá bámul.

Főcím.

A múlt héten rámjött a nosztalgia, és bevásároltam gyerekkorom kedvenc zenéiből. Ez nem azt jelenti, hogy ezek a lemezek korábban nem voltak meg nekem, hanem pont azt, hogy olyan jók voltak, hogy állandóan kölcsönkérték őket, és egy-egy kölcsönadás után többet nem jöttek haza (mielőtt valaki megkérdezi: túl sok embernek adtam kölcsön dolgokat, és gyakran elfelejtettem, kinek mit... újra megvenni őket meg nem nagyon volt pénzem). Ebben a hülye műfajban (már hogy a vissza nem kapott zenék kategóriájában) a csúcsot a Gamma Ray "Land of the Free" c. lemeze tartja, amiből a harmadik vagy negyedik példányt koptatom (tudom, élhetetlen loser vagyok, de nekem jó érzés, ha egy jó zene CD formában ott pihen a polcon - kézbe tudom venni, olvasgatni a borítón a szöveget, stb), és szorosan a nyomában van Gary Moore "After the War"-ja, amiből egy szerencsétlen baleset után nemsokára meglesz a harmadik példányom (itt viszont az elsőt nem elvesztettem, hanem szó szerint tönkrehallgattam).

Ehhez képest Vince Neil Exposed című albuma még csak másodszorra bukkant fel a gyűjteményemben, ráadásul tizenpár év kihagyás után - és miután meghallgattam, nem értettem, hogyan bírtam ki nélküle ennyi ideig. Az rémlett, hogy nagyon jó kis hard&heavy lemez volt - de hogy ennyire?

A kőevő zenékben kevésbé műveltek számára egy kis történelemóra: Vince Neil a Mötley Crüe, azaz a nyolcvanas évek egyik legszórakoztatóbb hajmetál bandájának volt/van a frontembere, ami viszonylag nagy dolog, lévén nem az a kimondott pacsirta képességekkel rendelkező valaki. Még a Metal Hammer Hungaricában is állandóan a "mikiegér hangú" jelzőt emlegették vele kapcsolatban - és mégis mindenki szerette, amit csinál. Azt hiszem, ő ugyanaz a kategória, mint Ozzy: nem nagyon tud énekelni, de azt a keveset olyan jól csinálja, hogy ez senkit nem zavar :) A kinézetével is sokat viccelődtek a kollégák, az Aerosmith Dude looks like a lady-jét konkrétan ő ihlette. Mindezek ellenére a legtöbben valószínűleg a Ford Fairlane című filmben láthatták őt, ahol Bobby Black-et, a film elejefelé kinyiffanó rocksztárt játssza.

Így hát Feri végülis felment Pestre Jolán parancsnok unokahúgáért. Az odaúttal nem is volt gond, ám a visszaúttal...

-> Ide kattintva elérheted az összes Égitársaság képregénykockát <-
Kattint. Oda fel. Most.  

Népszerű-ismeretterjesztő pillanataimban szoktam azzal viccelni, hogy ha Budapestet svájciak kormányoznák, a Rózsadombra nem a balkánontúli módon szakadék 11-es busz járna, hanem egy pöpec kis villamos. Ennek az elméletnek az alátámasztására álljon itt ez a kis videócska, mely a bázeli Bruderholz városrészre egyik oldalon fel-, a másikon pedig lekanyargó villamosokat (egyik oldalról a 15-ös, másikról a 16-os megy, középen táblát cserélnek, és visszafordulás helyett úgy mennek tovább - nagyon régen Budapesten is volt ilyen végállomás) mutatja be, a tuja hátsó peronjáról nézve:

A minőség természetesen Dolby 5.1 Surround, THX, stb - a képstabilizátor nélküli, .avi-ba dolgozó digi fényképezőgéppel nem is tudtam volna rosszabbat csinálni :)

Gondoltam, behozok a történetbe egy újabb szereplőt, illetve ismét demonstrálom Jolán parancsnok kitűnő hjúmen riszórsz menedzsment képességeit :)

 -> Ide kattintva elérheted az összes Égitársaság képregénykockát <-
Kattint. Azonnal. Oda fel.  

Ma eggyel megkurtítottam ama helyek - amúgy igen hosszú - listáját, melyek zártak és/vagy titokzatosak, és melyekre éppen ugyanezért be akarok jutni. Igaz, ez a mai elem kapcsán nem olyan nagy szám, hiszen a budai Várnegyed alatti Sziklakórház bárki számára nyitva áll - csak ezt valamiért sajnálatosan kevesen tudják; nekem is csak a héten mondták (abban a hiszemben voltam, hogy csak Múzeumok Éjszakáján, és hasonló alkalmakkor lehet látogatni). Nos, nem: a jelek szerint hétfő kivételével minden nap nyitva áll, óránként induló túrákkal a Várhegy belsejébe.

A nyolcvanas években, amikor először láttam a hely bejáratát, még nem sok minden volt kiírva rá, pláne nem volt nyitva. Apu mondta, hogy itt van az a titkos kórház, amit még a második világháborúban építettek. A "titkos" szó magyar jelentését ekkor ismertem meg, ugyanis a suliban mások is hallottak már a létesítményről szüleiktől, némileg csökkentve örömömet, hogy micsoda szuper dolgot tudtam meg :) Aztán a nyolcvanas évek végén a Reform című újságban már fényképek is voltak róla, és időnként egy-egy ismeretterjesztő tévéműsorban is regéltek a helyről. Legutóbb talán két éve akartunk volna egy Múzeumok Éjszakáján bejutni ide, de a Lovas utcának már a közelébe se lehetett menni a sok érdeklődőtől, úgyhogy inkább valami mást néztünk meg.

Most meg csak úgy be lehet sétálni, jegyet váltani, és már utazunk is vissza az időben. Vannak itt második világháborús jelenetek, teljes berendezett kórterem, műtő, van 1956-os terem, és közben mindenütt azok a nagy ládák, melyek évtizedek óta kötszerek kilométereit őrzik. Jópofa kiegészítőként ezeréves rádiók és mindenféle múzeumi gyűjteményekből kapott berendezések egészítik ki a hangulatot. Kis kedvencem a telefonközpont volt, melyből több sornyi ki van állítva - nem lepődnék meg, ha fennmaradásuk egyik oka az lett volna, hogy tíz évvel ezelőtt még aktívan használatban voltak. De orvosi berendezéseknek is szép történelmi sorát láthatjuk, gondolom, aki ilyesmik iránt érdeklődik, azoknak az orvosi fogók, csipeszek és egyéb szerszámok is sokat mondanak, nekem csak az jutott eszembe, hogy némelyik tál-tartóval, kisszékkel és infúzió-lógatóval még én is találkoztam polgári kórházakban. Szerencsére a koponyafúróval nem :) De van itt szenes, gőzös és elektromos sterilizáló, autokláv, tábori altatógép, és egyéb érdekességek (melyek sora a bejáratnál kezdődik egy szép állapotban levő Nysa mentőautóval). A gépészeti résznél döbbenetesnek találtam, hogy szellőztetésre most is az "atombunker" szellőzőrendszerét használják, vagy hogy az áramfejlesztő Ganz-aggregátok szépen kenve voltak - szag alapján bármikor el lehetne indítani őket. Hejj, ha ezt olvassa illetékes: szívesen megnéznék egy beindítást! A tábori röntgengép esetleges bekapcsolásakor viszont, azt hiszem, minél messzebb szeretnék lenni, mert nagyon durva masinának tűnt :)

A hadtörténet iránt érdeklődők is megkapják a hiányzó adag "militáris romantikát", vegyvédelmi felszerelések, gázálarcok, atomtámadásról szóló poszterek formájában. De kimondottan poénszámba megy belenézni a használt doziméterbe, vagy megtekerni a kézi szirénát. Gyűjtőknek kihagyhatatlan ugyanilyen szempontból a pénztárral egybekötött szuvenírbolt, ahol genuine szimatszatyor, heritage csajka és original kanálgép is kapható. A készleten maradt, most eladásra kerülő, amúgy a hatvanas évek eleje óta nem gyártott szappan, körömkefe, orvosi fecskendő (természetesen tű nélkül), illetve a mellékelt képen látható ragtapasz mind megvásárolható ott. Rianna például egy egyenzöld viharlámpát vett, már ki is próbáltunk, nagyon ott van! Visszatérve a múzeumra, nekem nagyon tetszett, hogy kimondottan nagy területet mutattak be, nem csak két folyosót, illetve hogy ahol jártunk, minden be volt rendezve, és minden olyan volt, mintha még működne. Ez persze lehet, hogy nem véletlen: egy esetleges háborúban nyilván működnie is kellene az egésznek, csak a viaszbábuk helyére kerülnének valódi sérültek - reméljük, erre sosem kerül sor! Addig is, mindenkinek irány a Lovas utca 4/c, csak száz méterre a Szentháromság utca végiben induló várfal-lépcsőtől!

Az egész hely kapcsán csak egy dolgot fájlaltam: hogy nem fotózhattam. Bár sokfajta képeslapot lehet venni a pénztárnál (párat be is gyűjtöttem), azért el tudnék kattintgatni pár gigányi SD-t itt! Ha meg a gépészeti részeket működés közben meg tudnám nézni, fú, az igazi gyereknap lenne :)

A nagy teljesítmények mindig a sport iránti alázatból és saját határaink érdek nélküli keresésből születnek.

Vagy felvágásból.

 -> Ide kattintva elérheted az összes Égitársaság képregénykockát <-
Kattint. Azonnal. Oda fel.  

Az ilyen írásokat a művelt svédek unauthorised fan fiction-nek hívják. A műfaj célja semmiképpen sem az eredeti alkotók kenyerének elvétele, hanem a tiszteletadás előttük. Meggyőződésem, hogy ha a kreatív elmék ezen csapata pár ezer kilométerrel nyugatabbra talál egymásra, ma nem Bauer ügynökről írnának a világ tévéújságjai, hanem Bordás Attiláról. Ehelyett nálunk a sorozat további sorsa is erősen kérdéses. Amíg a helyzet rendeződik, valamikor réges-rég, egy távoli galaxisban egy alternatív folytatás kezd kibontakozni.

Otyó még mindig megkövülten állt a rendőrörs kapujában. Kábult volt a géppisztolyok kerepelésének hangjától, a levegőben terjengő lőporszagtól, de fõleg attól, hogy mindezt nem egy filmben látta-hallotta, hanem a munkahelye előtt.
-Otyó, ne ácsorogj ott, hívd a mentőket!-kiáltott rá Bordás-Amikor elkezdtek lőni, fedezékbe löktem Krisztát, és beverte a fejét valamibe.
-Igen, főnök!
Lassan a többiek is kiszivárogtak az épületből.
-Mi volt ez?-fordult Móricz is az ezredeshez, aki lőfegyvere elrakása után a lövöldözés okozta károkat kezdte gyorsan felmérni. Megviseltnek tűnt az épület, és a járda szélén parkoló járőrkocsival is lesz egy kis munkája a karosszérialakatosnak!
-Fagylaltárusok. Ez az új marketingstratégiájuk: ha nem vásárolsz tőlük, szétlőnek. De mi ez a tolongás, nem az óvodában vagyunk! Ha ezek a fickók visszajönnének, röhögve leszedhetnének mindenkit...
-De hát elmentek, nem?-kérdezte Pircsi, miközben letérdelt az ájult Krisztához.
-Mégse hinném, hogy utoljára láttuk őket.
-Miért?
-Mert életben maradtunk.

Főcím.

Aki az Airway sorozatot várja, most kicsit csalódott lehet, de nem tehetek róla: tegnap éjjel megpróbáltam volna egy új figurát fejleszteni a képregényhez, de a vége az lett, hogy áttértem annak próbálgatására, le tudom-e egyszerűsíteni amolyan képregényesen egyszerűre Stohl "Buci Bauer" arcvonásait. Azt hiszem, a gimnáziumban fordult elő utoljára, hogy vizuális rajongásom tárgyát saját (kevéske) tudásomra alakítva új, saját környezetben keltettem életre (konkrétan csináltam egy két és feledik részt a Vissza a jövőbe sorozathoz), de most újra megtörtént:

Azt hiszem, ide kell írni, hogy ez fan-art/fan-fiction, illetve hogy "Tűzvonalban", Bordás Attila, Gyulabá, stb (C) Fonyódi Tibor, FilmArt és Magyar Televízió. Amúgy meg nem is olyan egyszerű bulvárlaposan hangzó szöveget írni, mindig vissza kellett rontanom a kijavított mondatokat ;)

Miután az elmúlt 24 óra nagy részét fekve töltöttem, sikerült úgy elaludnom a nyakam, hogy fáj tőle a fejem, emiatt meg semmi értelmes nem bír eszembe jutni, szóval világmegváltás helyett inkább megint turkálok az archívumban...

És a nyertes ezúttal a Nyírvidéki Kisvasút egy nyitott személykocsija, ahogy áthalad a lángoló töltésoldal füstjén:

Nem nagy kaland, de azért jól nézett ki :)