HamPLÓ

Tizenhét éve ezen a napon gyorsan benyomtam a reggelit, hogy ne késsek el a gimiből. Közben csak fél füllel figyeltem oda, mi az egyik hír a rádióban: Freddie Mercury szóvivője útján tájékoztatta a nyilvánosságot arról, hogy HIV fertőzött. A dolog megrázott, de nem nagyon volt időm gondolkozni rajta; fontosabbnak tűnt, hogy ne legyek teljesen felkészületlen, ha a kémiatanár kihív felelni - márpedig csak úgy készülhettem fel az ilyesmire, ha első óra előtt elkérem valakitől az előző kémiaóráról készített jegyzeteit (mert jegyzetelésben nem voltam jó).

A nap persze eltelt, eseménytelenül, úgyhogy nyugodtan értem haza. A kései ebédhez bekapcsoltam a tévét, és mivel akkoriban sok más néznivaló nem volt délután három környékén, az MTV-re (márminthogy Music Television) kapcsoltam. Eléggé ledöbbentem, mert éppen hírműsor ment. Már nem emlékszem, hogy Steve Blame, Pip Dan, vagy ki volt a műsorvezető, csak a háttérben látható felirat ugrik be: "Freddie Mercury 1946-1991". Nem értettem: máris emlékműsort tartanak neki, csak mert bevallotta, hogy AIDS-es?

Jópár másodperc eltelt, mire megértettem, hogy nem ez a helyzet: a szóvivő tegnap jelentette be, amit bejelentett, a rádió azt ma reggelre vette át, de délutánra Freddie már meghalt - halála előtt alig 24 órával tudatta csak a világgal, hogy haldoklik.

Én csak ekkor, sőt: ezután jöttem rá, milyen fontos számomra a Queen zenéje. Bár pár számot persze ismertem már, igazából a '85-ös Live Aid közvetítésén (egy erősen vágott verziót adott le a magyar tévé) "láttam" először játszani őket. NAGYON jók voltak. Egy évvel később Zágrábban a családdal megvettük a Kind of Magic lemezt - ha már egyszer ugyanezen nyaralás miatt lemaradtunk a Népstadion-beli koncertről. Mert lemaradtunk róla: ez volt életem első koncertje, amire el akartam volna menni - aminek persze 11 éves koromban még nem nagyon tudtam, hogyan adjak hangot. Mindenesetre éreztem, hogy valami fontosból maradtunk ki, pláne, amikor Szarajevóban láttam egy lemezbolt kirakatában a hirdetést, hogy ennyi és ennyiért lehet eljutni a Népstadionba Queen-ezni.

Ekkor még messze nem volt olyan fontos az életemben a zene, mint most (11 évesen a Csillagok háborúja képek gyűjtése jobban lekötött), de a Kind of Magic sokat forgott a lemezjátszón. Főleg akkor, ha a szülők nem voltak otthon, mert anyu nem értette, miért a One vision és a Princes of the Universe című - elég kemény - számokat hallgatom a címadó, jóval szolídabb darab helyett. Bár bevallom, azért a Friends will be Friends-t is imádtam, de Peterka barátommal az általános suliban akkor is inkább a "Princes" dallamaira játszottunk kardozóst (a la Highlander) a szünetben.

Ezután ismét szünet jött: akkoriban inkább repülős füzeteket rajzoltam-írtam zenehallgatás helyett. Persze a Breakthrough tetszett a következő lemezükről, már csak a gőzmozdonyos klip miatt is, ami akkoriban nagyon sokat ment a Sky One-on (vagy a Super Channel-en?). A rákövetkező lemez slágerei (Innuendo, Headlong, These are the days) viszont idegesítettek. A The Show must go on-t pedig kimondottan utáltam - nem értettem, miért ilyen nyomasztó, és nem értettem, hova tűnt az a lendület, ami a One vision jellegű számokat jellemezte.

Hát 17 évvel ezelőtt, délután megértettem.

A következő naptól kezdve mindent tudni akartam a Queenről és Freddieről. Levente barátom - akinek egyébként a "Hörcsi" -> "Hamster" nick is köszönhető - szerencsére rendelkezett mindenféle lemezekkel, úgyhogy gyorsan felfedeztem az együttes 1984/85 előtti munkásságát. És azt is, hogy ez mennyivel jobban tetszik bármilyen más, addig hallott zenénél. A Queen II-nél és a Sheer Heart Attack-nél (harmadik Queen LP) például csak egy jobb lemez létezik szerintem: a Jazz (a hetedik Queen LP). De bevallom, nekem a Queen funky-diszkós kirándulása, a Hot space, illetve Freddie szinti-diszkós szólólemeze, a Mr. Bad Guy is bejön. Sajnálom, hogy mindezt csak utólag ismertem meg - bár nem tudom, ez változtat-e bármin is. Vélhetően nem.

Nem tudom, érdekelt-e bárkit is ez a kis visszaemlékezés, de valamit írnom kellett ezen a szomorú évfordulón. És hogy maga a ZENE se maradjon ki a bejegyzésből, álljon itt egy élő felvétel a Queen és Freddie (egyik) legzseniálisabb korszakából:

R.I.P., Freddie.

Úgy érzi, van stílusa? Kifinomult ízléssel rendelkezik? Tud disztingválni? Intelligensebb egy amőbánál?

Úgy érzi, ezen tulajdonságai hátráltatják az érvényesülésben?

A rossz stílus megtanulható! Médiaszemélyiség-tanfolyamainkon mindent elsajátíthat, ami ahhoz szükséges, hogy Ön is képernyőképessé váljon!

Esetleges kérdéseivel bizalommal forduljon - fel!

Újabban azzal szórakozom, hogy panorámaképeket készítek ott, ahol korábban csak egy-egy "szólót". Sajnos a vízszintes síkot még nem sikerül tartanom, így az eredmény elég foghíjas lesz, azaz a tetején és az alján elég sokat le kell vágni ahhoz, hogy téglalap alakú legyen a kép, de azért szórakoztat. (Tudom, egy állvány sokat segítene)

Itt például a Körteret látjuk, ahogy most már nem: ezt az ideiglenes villamospályát már elkezdték elbontani, és a metrógödör tetején már épül az új, végleges pálya (egy pici így is látszik belőle a tujáktól balra). Mit mondjak, ideje volt már. Aztán ha a gödröt befedik, sürgősen csinálhatnának már valamit szerencsétlen Gombával is!

Amikor végre megnyílt az M0 Ferihegy és M3 közti szakasza, Jazzcool kartárssal azonnal (még aznap) kipróbáltuk. Ugyan nem volt kiírva a vecsési kerülőúton, hogy hol kell ráhajtani, azért megtaláltuk: az üres táblatartót kellett követni :)

Aztán nemrégiben Riannával a Megyeri hidat is kipróbáltuk, ezúttal Gödöllő felől, a "régi" 3-as útról. Nos, ez is izgi volt, mivel a táblán csak annyi volt, hogy Szeged meg Nyíregyháza arra, és elsőre nem ugrott be, hogy ez az M0-t akarja jelenteni Budakalász felé is. A 3-as út ottani csomópontja amúgy is egy rejtély: több hosszú, hullámos felüljáróból áll; a bejárt út úgy néz ki, hogy előbb átmegyünk az M0 fölött, majd lekanyarodunk balra, majd ismét átmegyünk az M0 fölött, hogy a megfelelő oldalra lyukadjunk ki. Én ugyan vártam, hogy Nyíregyháza mellett egyrészt az M3, másrészt az M2A, és esetleg Békásmegyer is jobban ki lesz hangsúlyozva az egységsugarú vándor kedvéért, de sebaj, a 3-ason Gödöllő felől jöve biztos Nyíregyháza az M0-t kereső autósok fő célja :)

Persze nem ez volt az utolsó alkalom az úton, hogy hiányosnak éreztem a tájékoztatást: a kerülőút táblaállománya végig elég foghíjas volt. Konkrétan minden táblatartó híd állt, de csak minden másodikon volt tábla is, ahogy az a képen látható. Ez egy hónappal ezelőtt volt, kíváncsi lennék, most mi a helyzet.

Német nyelvterületen a farsang fontos népünnepély, mely akkora felfordulással jár, mint nálunk maximum a választások - csak ott mindenki jól érzi magát úgy előtte, mint közben és utána. Számomra mindenkorra a kölni karnevál marad a mérvadó, de azt mondják, a bázeliek is megadják a módját.

Namármost, minden bázeli karneválnak megvan a hivatalos kitűzője ("Blagedde"), melyet arany-, ezüst- és rézkivitelben lehet kapni. Ezek általában a városi és karneváli folklór szereplőit ábrázolják, a 2005-ös évé viszont különleges volt az egységsugarú villamosbarát számára (is):

Igen, az ott egy Combino. Akkoriban ugyanis az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó városi esemény az volt, hogy a Siemens ideiglenesen kivonta - a sors iróniájaként svájci technológia (Alusuisse AluGrip) alapján, csavarozott alumíniumszerkezettel épített -villamosait a forgalomból, azok váza ugyanis gyengének bizonyult. Már régóta szerettem volna egy ilyen kitűzőt, most Guido Studernek köszönhetően szert tettem egyre a réz verzióból. Ezúton is köszönöm neki!

Aki a budapesti Combinót akarná szapulni a kommentek közt, felejtse el. Egyrészt mert ez nem az ilyesmire szakosodott blog, másrészt meg mázlinkra a mi Combinónk és eközt pár dizájnelemen és a néven túl kevés azonosság mutatható fel. Bővebben itt.

Bírom, amikor egy városnak van humorérzéke, és nem hergeli túl magát mindenen! És ahogy ezt leírtam, hirtelen beugrott egy ötvenes évekből származó budapesti karikatúra, amit a Földalatti Múzeumban láttam:

Igen, ez ott az első UV. Majd' ötven évvel megelőztük Bázelt! ;)

Múltkor meséltem a gödöllői Zlin/Morava-találkozóról, azt egészítettem most ki pár képpel:

 
 
Zlin-találkozó Gödöllőn
(Na jó... meg Morava:)

Most vettem észre, hogy már majd' két hónapja nem csináltam villamosos weboldalt. Mondjuk ez nagyrészt nem döntés kérdése volt, de úgy érzem, hogy ez valóban hosszú idő. Nem venném a szívemre, ha egyeseknek elvonási tünetei lennének :) úgyhogy itt van egy rövid villanás Bécsből:

 
 
Bécs: Ring-átszervezés előtt, nosztalgikus hangulatban

Előző rész: Katowice, a felemás

Sajnos a felső-sziléziai iparvidék városait bemutató sorozatot fényképek híján nem tudom folytatni: hiába utaztunk át Sosnowiec-en, Siemianowice-n, Ruda Slaska-n, vagy idő, vagy fény nem volt a kattogtatáshoz (legtöbbször egyik se). Hogy azért ne legyen teljesen képtelen ez a bejegyzés, egy Myslowicében készült fotót idetennék:

Azt hiszem, ez volt az a kitérő, ahol menetrend szerinti villamosunk átment városnézőbe: a vezető bácsinak ugyanis nagyon megtetszett, ahogy hárman négy fényképezőgéppel plusz egy kamerával várjuk a szembejövő tuját, úgyhogy kinyitotta a fülkéjébe vezető ajtót, és a végállomásig vezető úton folyamatosan mutatta-mondta (utóbbit németül), melyik épület micsoda: Poszt. Ráthausz. Bánhof. Nagyon tetszett neki, hogy vannak emberek, akik Magyarországról (megkérdezte, honnan jövünk, mert nem tudta elképzelni, milyen nyelven beszélünk) eljönnek az ő városába, és szerette volna, ha pozitív benyomásokkal távozunk. Sikerrel járt :)

De találkoztunk egy még érdeklődőbb villamosvezetővel is, Bytomban. Ő konkrétan nem tudott se németül, se angolul, de mindennek tudni akarta a magyar nevét. Rámutatott valamire, elmondta a lengyel szót rá, aztán mi jöttünk, magyarul, ő pedig megpróbálta utánunkmondani. Első körben a villamos utasterének alkatrészei (lámpa, ülés, ajtó) kerültek sorra, utána leszállt, és végigmutogatta az alváz látható részeit. Aztán jött az áramszedő, majd szépen elkezdte az öreg kéttengelyes motorkocsi zárt részeit is kinyitni. Kinyitotta a túláramvédő automatát, a menetkapcsolót, az akkumulátort... Az indulásra várakozó utasok a végén már nem bírták, és velünk együtt mosolyogtak, annyira valószerűtlen volt a jelenet :)

Összességében ehhez hasonló, barátságos emlékeim maradtak a környékről. Persze sokan néztek furcsán ránk, amikor észrevették a fényképezőgépeket (pár méltatlankodó villamosvezetővel is találkoztunk), de amikor megtudták, hogy külföldiek vagyunk, többnyire örültek és barátságossá váltak. Az pedig a hab volt a tortán, hogy a szállodában a recepciós hölgyek közül ketten is tudtak kicsit magyarul.

A Keleti pályaudvar az ismert univerzum egyik legkellemetlenebb pontja - a közlekedéssel kapcsolatosak közt legalábbis biztosan dobogós. Gyros- és testváladékszagban kerülgeti az ember az "utcai pénzváltás tilos" táblák tövében utcaipénzváltó embereket, miközben a vágányokhoz igyekszik - és akkor még meg se próbáltunk jegyet venni, ami további mentális és fizikai kihívás lehet, ha nem a legegyszerűbb belföldi útra szeretnénk elindulni. Talán a poggyászmegőrző a legjobb része a helynek; oda még nem jutott el a XXI. századi magyar rögvalóság - ott inkább még 1976-ot írnak (jó sok cirillbetűs körítéssel).

Ehhez képest az ember ha a metróépítés okozta szlalompálya felől közelíti meg ezt a lokális káoszcentert, ilyet láthat:

Az indulási oldalon levő, 670 négyzetméteres "Lotz-terem" (azért tettem idézőjelbe, mert a "loccterem" nekem már mindig a Divatcsarnokban marad) még a nyáron nyitották meg újra. Döbbenetes "nekünk erre is futja"-demonstráció lehetett annak idején is, és most még furcsábban hatnak Lotz Károly és Than Mór freskói, az aranyozás és a márványoszlopok az igénytelenség fővárosi székházában (mert sajnos ettől még az marad, és nem a funkciója, hanem általános állapota miatt). Aki évek óta kerüli az épületet, annak is érdemes megnéznie, hiszen a Nyugati királyi várótermével ellentétben ezt nem csak fogadások alkalmából és videóklipek készítéséhez nyitják ki.

Mindenesetre szerintem az "felemás" szó magyarázataként a Keleti pályaudvar fotóját kellene az Ablak-Zsiráf következő kiadásába betenni...

A napnyugta az elmúlás egyik szinonímája, mégis: valahogy az emberek szeretik a naplementét. Talán mert általában akkor már túlvannak a nap nehezén, talán azért, mert ilyenkor lehet a legszebb színeket az égen látni?

A minap mindenesetre olyan szép volt az ég, hogy a postára menet a buszról leszállva megakadtam, és vagy tíz percig csak felfele bámultam. Közben az iPodból az IQ "Came down" című száma szólt, melynek hangjai valami félelmetesen rímeltek az ég színeire. Vagy talán csak az én hangulatomra?

Mindenesetre a szám végére valami olyan katarzis-érzetem lett, hogy úgy éreztem, rakéta nélkül is ki tudnék lépni a galaxisból. Nem volt semmi közvetlen okom rá, mégis úgy éreztem, hogy van értelme az életnek. Normális esetben ugyanis ez az én nagy problémám: a mindennapok és mindenhónapok zűrzavarában nem találom azt, miért is kell azokat végigcsinálni. Most se találtam meg, de egy olyan megnyugtató érzés kerített hatalmába, mely azt sugallta, hogy valahol, valami igenis van az egész mögött. Ez nem vallásos áhitat volt, nem valamiféle megtérés pillanata; inkább mintha egy pillanatra szinkronba kerültem volna a Világmindenséggel.

Jó érzés volt. Talán mindenkinek gyakrabban kellene naplementét néznie tévé helyett, és talán másnak is ilyen jó zenéket kellene hallgatnia közben?