HamPLÓ

Ma ismét valami olyanra vágyott a lelkem, ami túlmutatott lehetőségeimen. Konkrétan cipőt akartam volna venni. Ez nem anyagi, inkább fizikai nehézségekbe szokott ütközni, ugyanis a cipőméretem valahol a 46 és feles környékén van. Namármost ez Magyarországon régen és ma is komoly kihívás volt és van, szépen mutatva azt, hogy milyen keveset változott az ország az ún. rendszerváltástól: a legtöbb helyen ugyanis 46-osnál nagyobb méretet nem tartanak. Valószínűleg kilóra veszik a cipőket, bármilyet, az emberek meg megveszik. Akkor meg miért próbáljanak minőséget és kínálatot fenntartani? Ez viszont oda vezet, hogy ha véletlenül sikerült cipőt vennem, azt addig hordom, amíg darabokban nem foszlik le a lábamról. Igénytelen egy szokás, ennél már csak az ún. kereskedők az igénytelenebbek, akik csak azt árulják, ami tuti biznic.

Tulajdonképpen nem is cipőt venni indultam ma városunk egy díszes plázájába, hanem Riannára vártam, de mivel az elvileg fehér cipőm már inkább szürke a használattól, valamint nem kifejezetten téli modell, gondoltam elverek egy csomó pénzt kihasználom az időt. Bementem egy elég kultúrált kinézetű boltba, mondom, hogy 46 és feles vagy nagyobb férfi cipő kéne télre. Mondjuk gyanús volt, hogy a három eladó közül egy se akart odajönni segíteni nézelődés közben, de sebaj, megszólítottam az egyiket. Rögtön rávágta, hogy olyan nagy cipőt ők nem is tartanak. Elrontottam a délutánját, mert mondtam, hogy kimondottan azért ide jöttem, mert már három cipőt is vettem ott az elmúlt évek során, szóval ezt nem bírom elhinni. Némi grimaszolás után egy másik eladó hátrament, és nagy nehezen túrt egy elég nagy cipőt. Igen, egyet. Az meg baromi randa volt. Már rég leszoktam arról, hogy elvárásaim legyenek; örülök, ha bármit találok, de ez olyan csúnya volt, hogy nem akartam rá egy rakat pénzt elszórni. Megköszöntem és távoztam.

Utána egy másik boltban is megpróbálkoztam, negyed órán át túrkáltam-nézelődtem, egy fél eladó se jött oda hozzám, hogy tud-e segíteni. És ezek után ne bezzegeljek, hogy "a Bécsi út másik végén" bezzeg mennyivel egyszerűbb dolgom lenne. Ráadásul a cipők mind hányadékok márkásak voltak, nem tudom, ki vesz ilyeneket ennyiért. Találtam ugyan egy 46 és 3/4-est (!), de szerintem valami másik méretrendszerben lehetett akkora, mert amikor felpróbáltam, szorított.

Mindezután az ún. kereskedők csodálkoznak, hogy az emberek kínai piacra járnak, és nem hozzájuk. Igaz, ott "óccócaknégyezerforint"-os sz*rt kapnak, de amit boltban veszek, az se szokta egy évnél tovább bírni! Csak azt nem értem, hogy a magyar cipőárusok szerint a 46 és feles az miért különleges méret? Németországban bármelyik boltban szoktam volt találni ilyet, csak nálunk nem. Ja, meg ott kiszolgálás is van. Mert ott esetleg érdekli a tulajt, hogy legközelebb is benézek-e hozzájuk, ha cipőre van szükségem, vagy inkább máshol költöm el azt a 15-20 ezer forintot, ami egyébként szerintem elég sok ahhoz, hogy cserébe a fenekemet is kinyalják :-/

Tudom, menjek "óriások boltjába", meg egyéb tuti helyekre... Szerintem meg akkor lesz itt kapitalizmus, ha nem nekem kell expedíciót indítanom egy normális cipőért.

Közismert, hogy rossz fizikai kondíciónk a legfőbb oka Európában kirívóan alacsonynak számító várható életkorunknak. Ez ellen több fronton is folyik a harc: a gyerekeket az iskolák összevonásával járó plusz utazásokkal motiválják mozgásra, a nyugdíjasokat pedig tömegdemonstrációk szervezésével (különös tekintettel a vitálkapacitás növelésére alkalmas fütyülésre, illetve a gerinc és a felső végtagok vérkeringését elősegítő transzperens-lobogtatásra). Az autózók megmozgatására sajnos még nincsen akcióprogram, ellenben a gyalogosok ma már egy utcasarkot sem tudnak megtenni komoly mozgáskoordinációs gyakorlatok végrehajtása nélkül. Eleinte a kutyagumik átugrását gondolták eszközül használni ehhez, de aztán rájöttek, hogy a gépjárművek vezetőinek bevonása sokkal komolyabb eredményt tud hozni.

A fentebbi képen a kezdőgyakorlatot láthatjuk: itt egyszerűen ki kell kerülni a zebrán felejtődött autót (a félreértések elkerülése végett a képeken érdemes a gyalogosok jelzőlámpáját nézni, mely mindhárom esetben zöldet mutat). A közlekedési titkosrendészet autósok ezreit képezte ki ilyen gyakorlatok levezénylésére, őket arról lehet felismerni, hogy sötét, lefóliázott ablakú kocsikban ülnek.

A következő lépcsőfokot az jelenti, amikor a zebrán nem statikus akadályt képző gépjárművek vannak, hanem mozgók: a kereszteződésben bennmaradt autók az útjukat keresztező (keresztezni akaró) társaik elől próbálnak elmenekülni. A képen egy újabb kiképzőkocsit is láthatunk (sötét kocsi, fóliázott ablakok), a mögötte látható két gépjármű vezetői ellenben önkéntesek, akik társadalmi munkában fejtik ki kondíciójavító tevékenységüket.

A gyakorlatok csúcsát az akadályfutás jelenti, melynél nagyobb járművekkel blokkolják a gyalogosan átkelni szándéközók útját. A tapasztalatok szerint ennél a gyakorlatnál a korábban a szolnoki zöldsapkásoknál ("green barett") szolgáló ex-kommandósok, és babakocsit toló anyukák érik el a legjobb eredményeket. Képzelhetjük, hogy az egészségügyi kormányzatnak mi pénzbe telhet az erre a célra szolgáló kamionok és teherautók bérlete, de a cél nemes, és a siker egyértelmű: a budapesti gyalogosokat a világ bármelyik problémaövezetébe ledobhatnák, és ott is képesek lennének a túlélésre!

Éjszaka pótoltam a lemaradásomat, és megnéztem a királyi tévé netes videótárában  a Tűzvonalbannak azt a két részét, amiről lemaradtam. Komolyan meglepő, hogy az elájult gazdi mellett a lakásba bezárt vad kutya, és a kocsiból ellopott táska szintjétől lassan kezdünk eljutni az olyan konspirálós-lövöldözős izgalmakig, ami miatt az amerikai sorozatok olyan nézettek. Illetve ezt átfogalmazom: az amerikai sorozatok (legalábbis a jobbak) nem a bummbummtól működnek, hanem mert ügyesen ki van bennük porciózva minden: van dramaturgia, és mindenféle részletek, amik miatt amikor éppen nem történik semmi lényeges, akkor is van mit nézni. Nos, a jelek szerint ezt itthon is kezdik eltanulni. Kár, hogy még mindig minden részbe jut pár anti-színész...

A múltkor megkaptam, hogy miért fikázom a  Porschésokat, hát most látványosan demonstrálom, hogy nem csak velük van bajom, hanem úgy általában minden önző autóssal (és nem-autóssal is, de most az autósokról van szó). 

Kis autóval is lehet ám nagy dolgokat csinálni! Például egy XXI. századi trabantpótlóval félezer embert, vagy akár többet is fel lehet tartani. Ugye egy Combinón elvileg 350 ember fér el, és a késő délutáni forgalomban szerintem néha ténylegesen is vannak rajta ennyien. Őket mind fel tudjuk tartani csupán azzal, hogy nem nézünk máshova, csak előre: úgy kezdjük, hogy a kereszteződésbe begurulunk akkor is, ha látjuk, hogy nem lehet továbbmenni, figyelmen kívül hagyva az aszfaltban húzódó vascsíkokat, meg a balról jövő nagy sárga izét is. És amikor azt észrevesszük, a terelősziget "árnyékába" való visszatolatás helyett gyorsan előregurunk, hogy így a jobbról jövő, újabb nagy sárga izé útját is elálljuk. És örülhetünk: kétszer 350 utas, az már 700 ember! Csak a végét kaptam el a jelenetnek, de azért így is "jó" volt:

Ezután persze csak akkor gurulunk tovább, ha előttünk szabad az út, mert mi nem tolatunk: az előrehaladás népe vagyunk.

A villamoson utazók meg nem, erről magunk gondoskodtunk az előbb.

Kérem, senki se kommenteljen ide olyat, hogy "mazsola Suzukis", mert ugyanez a jelenet naponta n+1-szer megismétlődik itt, a Nyugati téren (is), tetszőleges másik márkával. Tehát hobbiterepjáróval, felszpojlerezett kupéval, középkategóriás családi autóval egyaránt. Nagy fekete Audival és bálnamercivel ellenben viszonylag ritkán, mert ők már egy másik kaszt, akik villamosnak érezvén magukat maguk is hosszában mennek a síneken :-/ És bár itt a videórészleten csak tíz másodperc kiesést láttunk, nem ritka a lámpavesztés, és az sem, hogy az 54 méter hosszú sárga emiatt bennragad a kereszteződésben, elállva a következő lámpaváltásnál jövő autók útját. Ugyanakkor ha nem indul el a lámpánál, akkor sosem jut át, mert a következő zöld lámpa keresztezői is csak akkor húzódnak félre előle, ha már két méterre van tőlük a nagy sárgaság. Pedig a nagy sárga nem tudja kikerülni az akadályt, de még csak kis részletekben se tud átmenni!

A szép az egészben, hogy ahol eddig ezt felemelgetve láttam az interneten, mindig az volt a reakció, hogy "na de hát a buszosok is beállnak". Igen. Mert ők is át akarnak jutni, az aszfaltdzsungelben meg csak az él meg, aki rámenős (a legszebb az, amikor a 11-es busz állja el a 4/6-os villamos útját a Margit körúton; ez már igazi osztálybelharc!). Ha megkérdezik őket erről, feltehetőleg az autósokra fognak mutogatni, és ezzel elindul a szép nagy körbemutogatás. És a nagy mutogatásban minden marad, ahogy van. Nem, ez nem igaz: minden egyre rosszabb lesz.

Most pedig, hogy ezt ilyen jól megbeszéltük, a kedves egymás elé beálló autósoknak küldöm a Bikini "Legyek jó" című számát, melynek Nagy Feró által írt zseniális szövege vélhetően örökre érvényes lesz a Kárpát-medencében:

Tessék hangosan együtt énekelni:

"Évek óta nem történik semmi
Csak várom a nagy csodát
Évek óta nem változik semmi
Mért kezdjem én a változást?

Mindig azt mondják, hogy legyek jó
De mért mindig csak én, csak én legyek a jó
Mindig azt mondják, hogy legyek jó
De mért mindig csak én, csak én legyek a jó "

© Nagy Feró és Németh Alajos /

Nem mindennapi évforduló van ma. És nem csak azért, mert ennek az esménynek az évfordulója tényleg nem mindennap fordul évet, hanem évente csak egyszer :) Százhúsz éve, 1887. november 28-án indult el a budapesti Nagykörúton a Siemens&Halske cég "villamos vasútja". A vonal akkor még csak a Nyugati pályaudvar és a Király utca között szállította az utasokat, ráadásul méteres nyomtávú kocsikkal, de két évvel később már megjelent a lóvasúttal és a nagyvasúttal egyaránt kompatibilis normál nyomtáv is. A "villamos vasútból", sőt: "villamos vaspályából" simán "villamos" lett, az akkor forradalmi újításnak számító járműből pedig sokunk kedvenc közlekedési eszköze, mely ezeken túl továbbra is környezetbarát, és továbbra is fontos szerepet tölt be Budapest életében.

Mivel az évforduló hétköznapra esett, a BKV az előző hétvégére időzítette az ünneplést, és azt egy teljes héten át reklámozta, logikus módon villamosok segítségével. Tonnányi képet csináltam ezen pár nap alatt, ezekből nyújtok most át egy csokorra valót:

  
A budapesti villamosvasút 120. "szülinapi bulija"
2007. november 17-25.

Klassz kis ünneplés volt, a nem éppen turistaoptimális időpont és időjárás ellenére is!

Az autós kommentezők lelkét kímélendő most kicsit nem őket szapulom (igaz, eddig se őket szapultam en bloc, csak valamiért sokan magukra vették a kritikát), hanem a tömegközlekedést. Még az is lehet, hogy gyorsan kocsiba ugrom, hogy aztán joggal mondhassa rám bárki: csak azért kritizálom a tömegközlekedést, mert irigylem, hogy nekem nem telik Combinóra :)

Ma ismét megszólalt a Hölgy (mert nem Úr volt) Hangja a nagykörúti villamosmegállókban. Hogyaszongya műszaki okból kifolyólag a villamosok megnövekedett indítási időközzel és nagyobb követéssel közlekednek. Mondjuk azt hittem, hogy a kettő összefügg, ti. ha ritkábban indulnak, akkor kevesebb kocsi van kint ugyanolyan hosszú vonalon, ergó ritkábban is jönnek - de lehet, hogy csak én értettem félre valamit :) Mindenesetre a csúcs a mondóka végén következett:

"A kényelmetlenségért megértésüket köszönjük!"

Ez szerintem zseniális 2in1 mondat: elindul onnan, hogy "az okozott kényelmetlenségért elnézésüket kérjük", és eljut oda, hogy "megértésüket köszönjük". De a hangosbemondás máskor is egy pszeudomagyar nyelven folyik mifelénk. Telente, amikor befagy az egyik váltó a Moszkva téren, állandóan azt mondják, hogy:

"A 61-es villamos az 59-es vonaláról indul."

Aminek ebben a formában az égadta világon semmi értelme sincs, már csak azért sem, mert az első megálló utánig amúgy is azonos (út)vonalon haladnak. Amit mondani szeretnének, az az, hogy "a 61-es villamos az 59-es villamos felszállóhelyéről indul", vagy "a 61-es villamosra is az 59-es megállójában lehet felszállni", de ez valószínűleg nem hangzik elég hivatalosan.

És persze ott van a reggeli bambaságba időnként beledörrenő mikrofonpróba-szózat, a

"Tájékoztatjuk utasainkat (hatásszünet), hogy az utastájékoztató rendszer hangpróbája folyik."

című értelemdeficites üzenet is. Tájékoztatni arról szokás az utast, ami érdekli, ami hatással van rá, például hogy nem jár a tuja. Az, hogy hangszórópróbáznak, az hol érdekel mondjuk engem? Persze a hang minősége hagy maga után némi kivánnivalót, ezért a legtöbb utas nem érti, mit mondtak be, csak forgatja a fejét, és kérdezgeti a mellette állót, hogy "mit mondott? mit mondott?" - emiatt aztán szerintem okosabb lenne csak azt bemondani, hogy "nincsen semmi baj, minden rendben! ismétlem: nincsen semmi baj, minden rendben!" :)

Ma este ilyen újra és újra hozzászólós kedvem van alvás helyett, így nem bírom megállni, hogy ne fűzzek pár keresetlen szót a mindenféle blogokon és fórumokon feltűnő retorikai(nak szánt) fogáshoz, mely szerint aki megkritizál valamit, az azért teszi azt, mert irigyli a kritika tárgyát. Ez egy létező patent az életben, a gyermekkori "annak a csajnak húzzuk meg a copfját, aki legjobban tetszik" szindróma méltó folytatása. Ugyanakkor remélem, hogy mégsem pusztán az irigység a kritika - mint intézmény - leggyakoribb kiváltó oka. Hanem egyszerűen az, hogy valakinek valami böki a csőrét.

Jelen esetben ez a probléma úgy lépett fel, hogy írtam valami kritikát az autósokra, ami után egyből kiderült, hogy igazából csak irigykedem rájuk, mert nekem rossz az, hogy a hideg villamosmegállóban kellett állnom melóból hazafele jövet. Namármost ebből két dolog derült ki számomra:
1. Az illető nem tudja, hogy milliónyi rosszabb dolgot el tudok képzelni annál, hogy egy villamosmegállóban álljak, miközben havazik, lévén villamos- és hómániás vagyok :)
2. Az illető (és az autósok internetes kommentekben megnyilvánuló részének jelentős része) szerint az autós a tápláléklánc csúcsa, akit mindenki irigyel.
A két pont közül az első valószínűleg klinikai dolog, amire nem lehet mindenki felkészülve,  a második viszont annak a magyarázata, hogy miért fogunk még egy jó ideig forgalmi dugókban fuldoklani (tudom, nem gond, a klímák manapság már porszűrősek; amúgy az egésznek nem feltétlenül az autósok az okai, hanem a politikusok, akik teljesen közlekedési koncepció mentesen hagyták ezt a várost).

Mivel már lejárt a tévémaci munkaideje, nem kezdek térítésbe a második ponttal kapcsolatban, de három dolgot le kell szögezni (ezeket is pontokba szedem, mert a pontok jók):
1. Az autók gyors direkt eljutásra lettek kitalálva. Ebben legfőképpen egy dolog tudja megakadályozni őket: egy másik autó. Méginkább százezer másik autó. Minél többen ülnek kocsiba a státusz nélküli státuszszimbólum teljes kiélvezése miatt, annál rosszabb hatásfokkal fogják tudni azt tényleg kiélvezni. Tudom, mindenkinek van magyarázata, hogy neki miért nem alternatíva bármi más, sőt, ezeknek a magyarázatoknak jó része Budapesten jogos is. De ettől még az autós közlekedés rengeteg káros hatással van a világra (ezt Perlaki Attila barátom fogalmazta meg jól: "kényelmesen utazni opcionális, levegőt venni nem az"), és ezért önmagában is lehet nem szeretni a műfajt.
2. Nekem is lehetne autóm. Még csak sok pénz se kell hozzá, hiszen használt roncsokat bagóért lehet kapni, plusz a nullaönrész-elsőévbennemkelltörleszteni-mínuszhúszzázaléktéháem korában újhoz is könnyen hozzájuthat az ember fia. De engem nem érdekel az autó. Ha Porschét nyilván nem is engedhetnék meg magamnak, én úgy sejtem, hogy ha megtehetném, se ragaszkodnék hozzá. Már csak a lustaság miatt is: ha valahol, valamikor tényleg nagyon nem alkalmas a tömegközlekedés, hamarabb hívok taxit, minthogy a háztartásban amúgy fellelhető autómobil kormánya mögé üljek :) 
3. Ha szidom is a tömegközlekedést (van rajta mit!), azért az nem feltétlenül lúzerségből van. A többséggel ellentétben én önkéntesen, de nyugodt szívvel válalom a busz-vonat-villamos kombinációt. Mert nekem megér ennyit, hogy például szunyókálhassak egy sort munkába menet a Combinón a Nyugati és a Blaha közt. Vagy hogy a hetes buszon a csajokat bámuljam, netán elolvassam az épp beszerzett sajtóterméket, annak a veszélye nélkül, hogy utána betétlapot kelljen írnom. Ráadásul olyan mázlista vagyok, hogy elmondhatom: azokban a napszakokban, amikor éppen munkába megyek, vagy onnan hazajövök, tömegközlekedéssel hamarabb megjárom az utat, mint kocsival.

De persze az is lehet, hogy egy másik sekélylélektani klisé működését látjuk, amikor sokak szerint a kritika oka csakis az irigység lehet. Tudniillik hogy mindenki magából indul ki :)

... "jöttek az ünnepek". Természetesen © Horváth Attila/Piramis. Pedig én nem vagyok rajongója nevezett együttesnek, mégis ez jutott az eszembe ma este hazafelé tartva, amikor a Nyugati téren esni kezdett a hó:

Húsz perc múlva sajnos már sehol sem voltak a felhők, amelyekből ez a fehér áldás jött, de addig nagyon hangulatossá tette a belvárost a hóesés. Amikor előkaptam a fényképezőgépet, és a kavargó pelyheket kezdtem fotózni, páran megmosolyogtak, de mire felszálltam a villamosra, már két-három másik járókelő is próbálta megörökíteni a látványt, jobbára kamerás mobillal.

Egyébként nem értem, miért váltok ki oly sokakból rökönyt, amikor azt mondom, hogy várom a havat, és minél többet szeretnék belőle. Nem az a természetes, hogy télen havazik? Legtöbben ilyenkor kijelentik, hogy nem vagyok normális, meg hogy ők hogy' utálják, hogy reggel kapirgálni kell a kocsiról a fehérséget, és hogy olyankor rossz vezetni... A kényelem miért lenne előrevalóbb a természet természetes (:)) megnyilvánulásainál? Különösen vicces ez a jelenség, amikor olyan panaszkodik ilyesmire, aki amúgy alig várja, hogy szabadságot vehessen ki, és elmehessen síelni. Úgy tűnik, szerintük a hónak csak síparadicsomokban szabad hullania :)

Ma a szokásosnál alaposabban volt lehetőségem megfigyelni a budapesti autósok szokásait, ugyanis nem akart jönni a busz. Mit lehet ilyenkor tenni? Csendben fagyoskodtam, és néztem a mellettünk elcsorgó autókat. És megállapítottam, hogy nagyon nem irigylem szegények gazdáit!

A nagyvárosi élet velejárója, hogy tömegben is magányos az ember. Kevesekre igaz ez annyira, mint az autósokra! Körülöttük zajlik az élet: kis- és nagymamák kutyát, illetve gyereket sétáltatnak, a közértben a pénztáros és vevő egymásra licitálva szidja a kormányt, a buszmegállóban pedig kasztanyetta-együttes szerveződik a hidegtől csattogó fogsorral buszra várókból. Eközben az autóvezetők egyedül kénytelenek ülni kocsijaikban:  jó ha minden negyedik-ötödik autóban volt a sofőrön kívül más is. Persze a csomagtartóban lehet, hogy utaztak még velük (manapság sose lehet tudni), de az utastérben nem. De térjünk vissza az utca hidegébe: ott suhannak gépesített mobil celláikban a fogyasztói társadalom benzinfüstben edződött rabjai; nagymamakörú asszonyok megtermett szedánokban, fiatal anyukák két méter magas terepjárókban, munkába siető, a hajtással járó stressztől kopaszkodó vállalkozók korábban csak amerikai filmekből ismert méretű pick-up-jaikkal. És nem ül mellettük senki, akihez szólhatnának, akivel együtt másra is felhasználhatnák a szótlanul töltött perceket-órákat. Mennyivel szerencsésebb vagyok én, busz-utasként, hiszen ritkán maradok egyedül. Most konkrétan annyira nem voltam egyedül, hogy az első buszra nem is fértem fel, csak a másodikra!

Míg a második busz megérkezett, láthattam azt is, miként próbálnak kapcsolatot teremteni távolban levő rokonaikkal-felebarátaikkal az úrivezetők. Természetesen mobiltelefon útján, hiszen annak árát még ki bírták nagy nehezen köhögni - és ez is nagy dolog, hiszen az ő sorstársaik szerepelnek a távközlési szolgáltatók reklámjaiban, amint hatalmas villájuk gondozott gyeptéglázatú kertjét kétségbeesetten felássák csak azért, hogy pár ezer forintot spórolni tudjanak a kutya által elásott régi telefon leadásával! Dráma ez, én mondom, dráma!

Egyvalamire nem telik nekik nagy nyomorúságukban: kihangosítóra vagy headset-re. Sorban jöttek a Volvók, felsőkategóriás Volkswagenek és Porsche Cayenne-ek, szóval csupa "szegényember autója" - melyek akkora nyomorúságról tanúskodnak, ami után már nyilvánvalóan csak a hajléktalanság következhet -, és mindegyikben félkézzel szorította a füléhez a mobilt a vezető. Persze lehet, hogy az illetőknek csak a szépérzékét zavarja a kihangosító beszerelése, hiszen ki szereti szétfuratni vérrel-verítékkel összegürcölt kocsiját minden egyes alkalommal, amikor új készüléket vásárol? Ráadásul ez ugye újra és újra pénzbe kerül, a családi ezüst és a nagymama meg már így is zaciban van...

Szóval megértem én a gondjaikat. De ha erre nem telik, legalább egy párezer forintos, zsinóros James Bond-szettet vegyenek! Attól a kocsi belső szépsége nem torzul el - maximum a vezetőé tudna. De eddig még laboratóriumban sem tudták kimutatni, hogy egy olyan embernek, akinek a húsz légzsákos, ütközéselnyelő-zónás kocsin, az abba való benzinen és a trendi mobilon túl már nem telik az utca többi használójának biztonságát növelő pár ezer forintos kiegészítőre, lenne ilyenje...

Update: Itt egy kis komment a kommentekhez. Lehet kommentkommentet kommentezni! :)

Csak nekem van olyan érzésem, hogy Budapest esetében teljesen téves a "várostervezés" szó használata? A "városterveződés" sokkal találóbb, hiszen minden csak úgy alakul valahogy. Persze nem magától: fővárosunk leginkább egy olyan amőbára hasonlít, amit tudósok laboratóriumokban mindenféle sugárzásoknak, hidegnek, melegnek tesznek ki, más organizmusokkal közös petricsészébe helyezik, hogy lássák, hogyan reagál minderre. És ez a Budapest-amőba csak ellenáll mindennek, elveszt pár álláb-fecnit, de rögtön újabbat növeszt, anyagcseréje néha lelassul, aztán hirtelen befal minden mást a környéken.