HamPLÓ

Tavaly kevesebbet foglalkoztam az aktuális villamosünneppel, mint egy évvel korábban: se a kora reggeli kiállások nem vonzottak, se a kocsiszíni nyílt nap. Ugyanakkor túl szépen sütött a nap ahhoz, hogy ne ugorjak ki!

A 2014-es Villamosnap
Nosztalgia részben egyetlen vágányon

Mivel még túl korán volt a szállodába bejelentkezéshez, megérkezés után leraktam a cuccaimat a főpályaudvar egyik - meglehetősen rejtett - megőrzőjébe, és elindultam dél felé. A kormányzati épületek mellett elhaladva átvágtam a Grosser Tiergarten árnyas fái alatt, és mivel esőre állt, úgy döntöttem, megnézem azt a múzeumot, amit néhány hete szúrtam ki a neten: a német Állami Zenekutató Intézet hangszergyűjteményét.

„ClavecinVirginalRuckers“ von Gérard Janot - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

A Potsdamer Platz forgatagától csak pár perc gyaloglásra levő modern épületben meghitt hangulat uralkodott - ez nem az a fajta múzeum, ami előtt folyamatos sor áll, pedig a teljes gyűjtemény háromezer darabjából kiállított több száz hangszer szerintem még meg sem szólaltatva is lenyűgöző látvány! Ráadásul van egy csembalójuk, amin elképzelhető, hogy még maga Johann Sebastian is játszott :)

Mindezen túl a korábbi bejegyzéseimben bemutatott hangszerek egy része is rámköszönt: ez itt például egy Hammond orgona. Az E100-as ugyan nem a rockzenében elterjedt modell, de azért sok minden felismerhető rajta, ami a híresebb B3, C3 vagy A100 változatokon is ott van - na meg hát látványnak se rossz! Sajnos nem lehet csak úgy kipróbálni az exponátumokat, de vezetett túrák során egyiket-másikat megszólaltatják, és ránézésre úgy tűnt, hogy akár ez is működőképes lehet. De ha ez nem, a mellette levő másik tutira!

Aztán itt van egy Clavioline - a kezdetleges szintetizátor, melynek hangját például a Tornados-féle Telstarban, vagy Del Shannon-féle Runawayben hallhatjuk.

Jóval korszerűbb hangszer volt az EMS VCS3, a távolabbi doboz a képen - ilyen szólt a Who Won't get fooled againjében, és ennek hordozható verziójával szórakozott a Pink Floyd az On the runban. A Sequencer 256 egy még bonyolultabb cucc: a neve alapján logikusan egy 256 lépést tárolni tudó szekvenszer 1971-ből.

A múltkori kirándulásról szóló beszámolómat ott hagytam abba, hogy Tapolcáról továbbállt Keszthelyre a Ludmilla, majd Badacsonytomajnál eldübörgött mellettünk a 2328-as Csörgő. De utóbbi két mozgás közt még elkaptuk a nyár újdonságát, a Szergej által húzott gyorsot is:

Erről a vonatról azt kell tudni, hogy előző nap a Szabadbattyánban a vonat elejére álló szovjet (közepesen) nagyvas - a 265-ös pályaszámú - csak Révfülöpig bírta:

... onnantól segélygéppel - a 2330-as Csörgő által vontatva -  tudott csak továbbmenni... ami aztán Badacsonynál kipurcant, így ott újabb segélygépet kellett kérni. Így már eljutott Tapolcáig, igaz, több mint két órás késéssel. Hogy másnap, a "mi" vonatunkon azért volt a 165-ös Szergej mögött egy Csörgő, hogy baj esetén segíteni tudjon, vagy csak valahonnan küldtek egy plusz gépet a tegnap kidöglött helyett, azt nem tudom, de érdekes látvány volt!

A Balaton északi partjáról aztán hirtelen ötlet által vezérelve a Dráva északi partjára ugrottunk, hogy a 60-as vasútvonalon is lássunk egy kis dízelezést. Bélavár megállóhelyet még egy MDmotos túra során jegyeztem meg magamnak - az egykori állomásépület ugyan már eltűnt, de azért hangulatos volt a fák közül kivágódó Csörgő!

Amikor egy bejegyzést nem tudok a szokásos kategóriákba besorolni, vagy csak hirtelen felindulásból hoztam össze, a szokásosnál felületesebb módon, általában "szünetjelzés helyett" cimkével szoktam ellátni. Csak most jutott eszembe, hogy felnőtt legalább egy generáció, amely talán azt se tudja, mi az, hogy "szünetjelzés"! Persze lehet, hogy ma is létezik ilyesmi, csak én nem tudok róla, mert hat-hét éve teljesen leszoktam a rádiózásról-tévézésről...

Nos, a szünetjelzés arra szolgált, hogy úgy töltsék ki az adásidő hézagjait, hogy ne legyen teljes csönd az adott hullámhosszon (tényleg, hullámhosszakat se jegyzünk manapság, csak frekvenciákat). A csend egyrészt kellemetlen lett volna, másrészt a hallgató előbb-utóbb elkezdte volna tekergetni a rádiót, azt gondolván, az vagy elállítódott, vagy adásszünet van. Nem tudom, ki hogy volt vele, de engem gyerekként kimondottan idegesítettek a szünetjelzések, ahogy néha végtelennek tűnve ismétlődtek:

"Türirűű dümdümm... türirűű dümmdümm.... türirűű türirűű türirűű dümdümm", ezerszer egymás után... hejj, de nem szerettem :) Természetesen a könnyebb azonosítás végett a különböző adóknak más-más szünetjelzése volt, a Kossuth Rádió például - elég logikusan - a Kossuth-nóta refrénjét szólaltatta meg:

Egész hihetetlennek tűnik, hogy valaki felvette ezeket a szünetjelzéseket, de kifejezetten örülök neki! A mai, mesterségesen túlpörgetett, mindig-szólnia-kell-valaminek-vagy-valakinek világban persze már-már hihetetlen, hogy annak idején naponta több perc erejéig nem volt semmi! Lehet, hogy az akkori szerkesztési elveken (minimális élő adás) túl a korabeli technika is szükségessé tette ezt? Szalagokat kellett cserélni, a bemondók és hírolvasók helyet cseréltek a mikrofonnál, az adóban ilyenkor lehetett az erősítőket átkapcsolni, cserélni? Persze  lehetett ám tovább is fokozni az idegesítést - a Bartók Rádió előtti időkben a harmadik csatornát egyszerűen "3. műsornak" hívták, és a szünetjelzése (szignálja?) szerintem különösen para volt a végén azzal a tompán visszhangzó PÜMMM hanggal:

Az első "függetlenként" indulónak, a még német nyelvű Danubius Rádiónak is voltak jellegzetes zajai, de mintha  határozottan kevesebb lett volna a holtidő, így nem rémlik ilyen rogyásig ismételgetett adáskitöltő szünetjelzés. Egy dobolós szignálszerűség (körülbelül "tüp türürürürüpp tüpp türürürürüpp tüpp türürürürűpp TÜPP", ha írhatok ilyet:) - talán a reklámok előtt és után volt - ragadt meg emlékeimben leginkább, de azt sehol se találom, ami azért furcsa, mert a neten még 1928-ból is van rádiós szignál! Mindenkinek csak 1986-89 maradt ki? Az előbbi linket egyébként érdemes megnézni, nem csak a szignálok miatt!

Persze akkoriban a tévében is ugyanígy voltak szünetek. Néha fekete alapon egyszerű "szünet" felirat, néha ugyanaz kicsit színesebben, néha mindenféle effekteket mutogattak (amiket ki nem bírtam találni, hogyan csinálhattak), máskor pedig az adott csatorna inzertjét és/vagy a jellegzetes órát lehetett huzamosabb ideig bámulni:

A múltkor nem csak Berlinben időztem, hanem átugrottam két közeli lengyel villamosüzembe is. Mivel társasággal voltam, nem tudtam a szokásos építészeti-kulturális kitérőimet megtenni: a városokból csak annyit láttam, amerre a villamos ment - és ez hagyott is bennem némi űrt. Ezt kompenzálandó mutatnék öt képet:

A kicsit lehangoló állapotú szczecini pályaudvar fölött egy kedvemre való pirostéglás palota trónolt, az 1875 és 79 közt eredetileg új városházának épült Tengerészeti Hivatal. Hívják Vörös Városházának is, ami elég divatos név :)

Ez a szép tornyos épület a helyi orvosi egyetemhez tartozik, amit viszont csak 1948-ban alapították - gondolom a porosz időkben valami másnak építhették. Aki tudja, minek, ne tartsa magában!

Tegnap már dél körül minden arról szólt, hogy vihar lesz késő délután, vigyázzunk magunkra - naná, hogy akkor kapott el, ahogy hazafele tartottam :) Ha már egyszer úgyis ott voltam, megpróbáltam megörökíteni a hangulatot, a hirtelen jött sötétséggel, és a villamos tetején kopogó jégesővel:

Persze ezek az összeszedettebb jelentek voltak, az 1-esre koncentrálva, úgyhogy csináltam egy második videót is, a többi felvételből. Az első snittnél konkrétan majdnem kicsavarta a kezemből a masinát a szél, ezért onnantól kezdve inkább tető alól + szélárnyékból videóztam. Így ugyan nem tűnik annyira vészesnek az idő, de legalább túlélte a kamerám...

Ahogy elnézem, Újbuda a városnak egy szinte mérsékelten érintett része volt - le a kalappal azok előtt, akiknek azonnal el kellett kezdenie elhárítani a károkat, továbbra se csodálatos időjárási körülmények közt!

A múlt héten kedvenc Hauptbahnhofom előtt épp a tegeli járatra vártam, de az csak nem akart jönni - jött viszont minden más: jobbára emeletes városnéző buszok; én meg a feszültségemet csökkentendő szépen végigfotóztam őket. Ugyan egy ideje már Pesten is van sok hasonló (valószínűleg berlini eredetű is), azért érdekes volt ezeket a számomra még mindig kicsit szokatlan - és 190 centis magasságom miatt kényelmetlen -  jószágokat látni:

Kezdjük rögtön ezzel az MAN SD200-assal, amit Berlinben SD 83-asnak neveznek, ahol a szám a megrendelés évét jelzi. A típust '73-tól gyártották, ezt a gépet pedig konkrétan tíz évvel később, az ekkor már MAN tulajdonban levő Büssingnél.

Ez itt pedig a következő MAN modell, az SD 202-es, amit '92-ig gyártottak. Láthatóan megpróbálták áramvonalazni, de korlátozottak voltak a lehetőségek :) Érdekes, hogy ezek már csak ilyen kvázi-különjáratként közlekednek, mert annak idején ez volt az első modern emeletes városi busz, amin utaztam, és az nem is volt olyan régen :)

Az ND 202-es már az alacsonypadlós korszakban született - persze a korábbi modellek se voltak éppenséggel magaspadlósak. Ráadásul három ajtaja is volt, nem csak kettő! A bejegyzés eddig gyakorlatilag az MAN (Nyugat-)Berlin számára készült típusainak időrendi bemutatója volt, úgyhogy most jöjjön valami más:

Két éve a nyaram a dízelmozdonyok bűvöletében telt: az addigi kedvenc Púpos és Nohab mellé új szerelem érkezett, Ludmilla képében. A 3000 lóerős gépek akkoriban Csorna és Szombathely közt vitték az IC-ket, illetve Pécsre ugrottak le gyorsvonattal; idén azonban új feladatuk lett: a Balaton északi oldalára, konkrétan Keszthelyre járnak. Ezt meg kellett nézni!

Tulajdonképpen szerencsénk volt az időjárással, mert majdnem végig napsütésünk volt, remek hátteret adó felhőkkel - csak a szél ne lett volna... Szépen rázta az állványt, no meg a szélzajról is gondoskodott. Viszont a gyeseves vonat marha jól néz ki a piros mozdonnyal a zöldben!

Nem konkrét fotóhelyekre mentünk, inkább több előre kinézett közül válogattunk az alapján, hogy adott pillanatban épp melyik tetszett. Közben bónuszként néha random fogás is volt, mint ez a Tapolca felé tartó remot Dacia. Bent a város vasútállomásánál még egyszer el sikerült csípnünk a Ludmillás vonatot is, amire annyira nem számítottunk, hogy csak akkor vettük észre, amikor elkezdett kigyorsítani az állomásról. Volt ám nagy kameraelőpakolás, gépbekapcsolás, meg minden :)

Gyerekkoromban a műbőr ülésekhez odaragadás alapélmény volt, ha nyáron tömegközlekedtünk. Persze a Trabantban, illetve később a Daciában se volt légkondi, de ott legalább ha mozogtunk, a letekert ablakon elég levegő be tudott jönni, így elmaradt a szauna. Pedig addigra már elkezdték nagyobb nyitható felülettel szerelni a BKV Ikarus-ait a régi, kicsi nyílások helyett - ami a KGST-n belül szinte luxusnak számított, mert az NDK például jellemzően nyitható rész nélküli ablakokkal rendelte a buszait. Persze ott általában hidegebb is volt - ha meg nem, a dolgozó nép összeszorított foggal tűrt :-/ Mostanában elkezdtük alapnak tekinteni a klimatizálást - de mit volt régen, amikor nem volt ilyesmi? Nézzünk körül a villamosok.hu képeinek segítségével!

Az egyik lehetőség a nyári kocsiszekrény volt: az alvázra télen zárt kasztnit, nyáron pedig ilyen majomketrec jellegűt csavaroztak - hátránya volt, hogy a másikat közben tárolni kellett valahol. A képen látható pótkocsit egyébként később motorizálták, és "hamis" pályaszámmal ma is megvan, a most éppen zárva levő Közlekedési Múzeum gyűjteményében.

Persze a zárt kasztnihoz is tartozhattak lehúzható ponyvák, rolnik. Ezek használata ugyan a kilátás rovására ment, de hát valamit valamiért!

A régi képeket nézegetve látszik, hogy némelyik villamoson egyszerűen csak függönyöket akasztottak fel odabent:

A hét elején volt egy másfél órás buszos utam Lengyelországban; a sárga függönyös Setrában hangulatfokozásként kizárólag a nyolcvanas évek zenéi szóltak. Először nem is figyeltem oda rá, el voltam foglalva a tájjal, csak kicsit később tűnt fel, hogy "mi ez a Modern Talking, amiben nő énekel? ja, tényleg: C. C. Catch!"... Utána meg már nem bírtam nem odafigyelni arra, hogy mi szól. Maradandó sérülést nem okozott, de nem menekültök meg, most ti is kaptok egy adagot azokból a zenékből, amik akkoriban elkerülhetetlenül szóltak mindenütt :P

Töredelmesen bevallom, nekem a Modern Talking első lemezei még tetszettek is, de azért vicces volt, hogy teljesen ugyanazt a zenét hányszor adták el újra és újra. Na, meg az a haj szegény csajon :D

A Tarzan boy a kvintesszenciája a nyolcvanas évek italodiszkójának, de valahogy nem bírom utálni, a szintik hangszíne, a megszólalás meg ma is tetszik. Tisztességes iparosmunka, ami nem akar többnek látszani?

Ez a szám ugyan nem szólt a buszon, de annak idején édesanyámék valamelyik bulikazettáján a Tarzan boy előtt vagy után volt, és nagyon berágódott. Őszintén megdöbbentem, hogy a youtube-on rákeresve azonnal kijött eredménynek; azt hittem, ez valami sikertelen dolog volt, amit egyszer véletlenül lejátszottak a Kettőtől ötigben, és senki más nem ismeri, de rögtön több verzió is fenn van!