HamPLÓ

Wuppertal igazán nincs messze Kölntől, de valamiért soha nem látogattunk át oda - idén pótoltam ezt a hiányosságot. Két dolog lepett meg a függővasúttal kapcsolatban: az egyik, hogy bár száztizenvalahány éves, elég dinamikusan halad, nem műemlékhez méltóan; a másik, hogy ívek után mennyire beleng a jármű - ez utóbbi a videón is többször látható. További highlight: 2:15-nél a váltó. De inkább nem emelnék ki részleteket, tessék végignézni az egészet! :)

Itt egy kép arról, hogy milyen NEM volt a szombatom és vasárnapom. Folyatás... majd ha kipihentem ;)

A múltkori bécsi videón felbukkant egy böhöm nagy kék-bézs hasáb a kis piros villamosok közt, ami igazán megérdemel egy külön videót:

A "bádeni HÉV" 1927/28-ban 12 négytengelyes motorkocsit szerzett be. A járművek közel 16 méteres hosszukkal igencsak méretesek voltak, de erősek is: négy 90 kW-os motor hajtotta őket. Villamosos párhuzammal: akkorák, mint egy budapesti Tatra, csak pont kétszer erősebbek! Meglehetősen sokáig megmaradtak, egészen a nyolcvanas évekig futottak; a 224-es múzeumi kocsi 1970 körüli állapotban van. És ami még szokatlan (persze csak itt, a városban): pályacsengő helyett dudával ijesztgetik a gyanútlan villamosbarátokat :)

Őszintén szólva a legutóbbi nürnbergi bejegyzésem kisebb visszhangot keltett, mint reméltem, de persze lehet, hogy én becsültem túl a hidak vonzerejét :)

Mindezek ellenére ott folytatom, ahol abbahagytam: a Hóhér-hídnál, pontosabban az azzal átellenes Pegnitz-ág partján álló borraktárnál (Weinstadel), ami állítólag a legnagyobb favázas épület Németországban - bár a mérete csak a másik oldalról érzékelhető. A mellette álló víztorony 1320 környékén védműként épült, majd börtön lett - ma az egész komplexum kollégiumként üzemel.

Innen csak pár lépés az 1491-ben épített magtár. Ahogy az a képekről sejthető, a város háború után helyreállított műemlékei többnyire vagy favázasok, vagy a környékre jellemző sárga homokkőből épültek; a kettő váltakozása elég színes összképet ad ahhoz, hogy az ember ne a helyre nem állított homlokzatokat figyelje.

Persze helyenként ilyen egészen bohém látvány is a szemünk elé tárulhat. Nürnberg ma is nagyon szép, de a XX. század pusztításai előtt valószínűleg gyönyörű volt!

A Museumsbrücke 1700 körül készült el, egy korábbi, részben fa átkelő helyén. A második világháború után dupla szélességben építették újjá...

Idén - több évnyi kihagyás után - megint kiugrottam a bécsi villamosnapra. Amióta nálunk is van rendes nosztalgia üzem - meg Villamosnap - nem olyan világrengető élmény ez a rendezvény számomra, de azért persze jó volt fél napon keresztül egyik öreg csotrogányról a másikra szállni :)

A szervezéstől nem voltam annyira oda: a tuják útvonala kevéssé volt látványos (körülbelül mintha nálunk a Liget térről lenne nosztalgia járat a Fehér útra), a típusfelhozatal a lehetőségekhez képest unalmas volt, a főműhelyi program elég semmilyen, a buszokra pedig nem lehetett felférni; de azért persze meglehetősen élveztem az egészet. Különösen a buszokat - nem bírtam nem arra gondolni, hogy nálunk Budapesten egyszerűen semmi se mutatható be az Ikarus 620-asok előttről - és az is viszonylag friss fejlemény, hogy legalább olyanunk van. Igaz, a tény, hogy azok is a "semmiből" jelentek meg, lehet, hogy arra utal, hogy egyszer nálunk is lesznek hosszú orrú nosztalgia gumikerekűek, Harcsák, trambuszok, vagy legalább Tr 5-ös...

Biztos van, akinek feltűnt, hogy pár héttel ezelőttig majd' minden nap volt bejegyzés, most pedig jó, ha 3-4 naponta írok egyet. Ez részben a szokásos késő őszi depinek tudható be, részben annak, hogy kicsit ráuntam a villamosokra, részben pedig annak, hogy nagyon rákattantam az OpenMPT nevű trackerre.

Már írtam arról, hogy ifjabb koromban mennyire szerettem a Commodore Amiga zenéket, és arról is, hogy a kilencvenes évek első felében magam is próbálkoztam ilyeneket barkácsolni; legutóbb pedig említettem, hogy belémragadt a gondolat, miszerint újra kéne alkotni az akkori műveimet. Nna, pontosan ezt kezdtem el esténként csinálni, az első el is készült tegnap. Hosszú utat tett meg ez a zene(szerűség) 1994 júliusa óta, és igazából magam is meglepődtem, hogy milyen jól szól:

Érdekes, hogy bár ez a formátum (négysávos Scream Tracker helyett nyolcsávos Impulse Tracker) jobb hangminőséget tesz lehetővé, mint a régi, azért be kellett csempésznem némi klasszikusan búgó négyszögjelet, meg néhány Amigán megszokott mintát is. Viszont ellentétben azokkal az időkkel, amikor a párhuzamos portra dugott ellenálláslétrára dugott monó kazettásmagón hallottam, mit csinálok éppen, most a térhatással is megpróbálhattam valamit kezdeni. Ugyan surroundban nem tudtam meghallgatni, csak fejhallgatón, de majdnem olyan lelkes lettem tőle, mint tizenkilenc évesen voltam. A legnagyobb kedvencem a "fzzzzzzzZZZZZZSSSSSSSUUUuuuuuuuuUUUUUUUMMMMMmmmmm" nevű hangmintha, kíváncsi vagyok, megtalálátok-e... mind a hatvanezer alkalmat, amikor elsütöttem ;)

A múltkor láthattuk, hol és hogyan sétáltuk körbe Rothenburg ob der Taubert, de még mindig maradt mutogatnivaló képem. Persze igazából az itt láthatónál is jóval többet fotóztam - ezen a helyen az ember könnyen telekattogtatja a memóriakártyáit :)

Eddig volt bejárható a várfal, innentől kezdve a földszinten kellett folytatni: a Klingentor tornya, ami egyszerre tartozott az említett kapuhoz, és a mellé épült Wolfgang-templomhoz - plusz a XVI. századtól kezdve víztoronyként is használták.

Az antennák mutatják, hogy nem egy történelmi bábfilm díszleteit látjuk, hanem élő várost. A háttérben látható felhők ekkor már túl voltak azon, hogy eláztassanak, és pusztán díszítőelemként maradtak a közelben :)

Favázas "teherlift", háttérben a felemás tornyú Szent Jakab-templommal, és néhány ugyancsak raktárnak használt dupla-tripla padlással. Mint sok száz évvel később Manhattenben, az alapterület szűkössége miatt kizárásos alapon itt is felfelé terjeszkedtek.

Nem akarom harminckilenc évesen eljátszani a hosszú szakállú öregapót, aki két "az én gyerekkoromban még..." felütésű mondat közt levegőt is alig vesz, de van pár dolog, ami nagyon jellemző volt a gyerekkorunkra, aztán teljesen eltűnt. És nem csak a hétfői adásszünet, meg a suli menzájának gyerekkávéja (asszem, nem is akarom tudni, mi volt benne) tartozik ezek közé, hanem olyan dolgok is, melyeket - az előbbiekkel ellentétben - szerettünk. Például a kvarcórák, melyekről - körülbelül mindenki mással ellentétben - tudtuk, hogy nem a folyadékkristályos kijelző miatt hívják őket így (műszakilag felvilágosult gyerekek voltunk: nem véletlenül neveztük át az őrsünket kicsivel később Vidráról Commodore-ra), és melyeket imádtunk.

Nekem - valószínűleg pedagógiai okokból: tanuljam meg használni! - sokáig csak felhúzós-mutatós időmérőm lehetett (talán már mondtam, nehéz gyermekkorom volt;), és később is csak egy egy vagy két gombosat hoztak apuék Bécsből, miközben néhány iskolatársnak négy gomb díszelgett az óráján. És azok nem csak dísznek voltak ott: az ilyen kézikészülékekben stopper, naptár, meg ki tudja, mi minden volt. Ja, és hét zene. A pontos típusokra nem emlékszem, biztos voltak Casiók, de inkább a Kessel, Montana, Levis volt a jellemző, mint például ez itt:

Pár napja - fogalmam sincs, miért - felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mik lehettek azok a zenék. Az egyes típusok, modellek nem ugyanazokat játszották, de ami itt fentebb hallható, az egy az egyben megvan az emlékeimben (voltak még több zenés órák is, de valahogy a "hétzenés" volt a legmaradandóbb). Megpróbáltam megkeresni a dalok eredeti(bb) változatait; volt, ahol gondolkodni se kellett, és voltak, amiket csak hosszabb keresgélés után találtam meg. És persze volt, amire nem bírok rájönni, mi lehet, pedig piszok ismerős - innen jött a bejegyzés címének eleje. Aki nem tudja, miről van szó, az szégyellj... kattintson ide!

A sok pittyegéstől a végére kicsit elmúlt a hallásom, ezért ha rossz sorrendben teszem be a linkeket, esetleg rossz dalt írok, nézzétek el - és szóljatok! Ráadásul a több órányi zenehallgatás semlegesítette a fogalmazásgátlóm hatását is, úgyhogy még a sokadik átírás után is maradtak barokkos körmondatok, furán hosszú záró- és kötőjeles szerkezetek a szövegben :)

Daniel Decatur Emmett "Dixie" című száma (az első videón 1:00-tól) valószínűsíthetően 1859 körül keletkezett. Bár a mi túlmodernkori képzeletünkben (na meg az amerikai folklórban) déli dalnak számít, állítólag egy New York állambeli farmról szól. De lehet, hogy nem - rejtélyes hely az az Amerika :) Mindenesetre ezt játszotta a Hazárd megye lordjaiban a Lee tábornok kürtje, tehát ismertük. A következő (1:07-től) is nagyon ismerős, de nem bírom felismerni/véletlenül megtalálni. Valaki tudja?

1:14 és féltől F.W. Meacham 1885-ös "American Patrol"-ját halljuk. A sznobok igényesebbek Glenn Millertől is meghallgathatják.

1:19-től az "Anchors Aweigh"-t, az USA Haditengerészeti Akadémiájának indulóját halljuk, melynek zenéjét Charles A. Zimmermann szerezte 1906-ban. Vajon a vonalasabb illetékeseket anno nem zavarta (volna, ha tudták volna), hogy a nemdolgozó ifjúság legszívesebben naphosszat az amerikai hadigépezet propagandanótáját hallgatta volna az órájából? :)

Nem olyan nagyon régen Frankfurt am Mainon átutazva picit megdöbbentem, amikor egy ismerős épületet véltem felfedezni:

„Grossmarkthalle Frankfurt Panorama 1“ von Eva K. - Eva K.. Lizenziert unter GFDL 1.2 über Wikimedia Commons

Ez itt a frankfurti Grossmarkthalle, azaz Nagyvásárcsarnok - ottjártamkor nem teljesen így nézett ki, de azért hasonló volt a látvány, mint a wikipedia képén. Elvileg lehetett volna azért ismerős, mert már többször elmentem előtte (legalább kétszer 22 év alatt:), de valójában nem ezért volt déjà vu érzésem, hanem mert itthon is áll egy hasonló:

... a budapesti Nagyvásártelep. Ha annak idején olvastam volna a fovarosi.blog.hu vonatkozó bejegyzését, nem lepődtem volna meg, de mivel valahogy kimaradt, magamtól kellett rájönnöm, hogy már akkor is német minta alapján építkeztünk. Igaz, nem először történt így... A frankfurti vásárcsarnok 1926 és 28 közt létesült, budapesti pandantja 1930-32 közt készült el. Gyakorlatilag azonos céllal épült, ugyanazzal a Zeiss-Dywidag-rendszerű tetőzettel, és a hozzá tartozó irodaépületet is ugyanúgy téglával borították (ami számomra rendkívül rokonszenves megoldás)...

A Fővárosi Blog imént belinkelt remek írása szerint a véletlennek tulajdoníthatónál komolyabb hasonlóság már a korabeli építészeti közbeszédnek is tárgya volt; ma már inkább azt mondhatnánk, hogy akkori középületeink teljesen megfeleltek a kontinens élbolyában megtalálhatóknak. Persze komoly különbség volt a két épület közt, hogy a pestihez Beszkárt-villamos járt ki :) Egyébként nem lebecsülendő dolog, hogy egy ekkora létesítményhez automatikusan kiépült a kötöttpályás tömegközlekedés - bárcsak az elmúlt évtizedekben is mindig így lett volna ez!

Miközben képet kerestem a frankfurti csarnokról, egy másik ottani épület fotója is felbukkant a képernyőn. A hasonlóság felemlegetése részemről itt persze már inkább csak vicc, de amikor megláttam ezt:

Azt hiszem, még sose láttam a Szentháromság teret és a Tárnok utcát üresen: az utolsó előtti buszról (az utolsó kicsit később ment el mellettem) leszálló utasok sietősen szétszéledtek, illetve szerencsére ugyanazzal a csodaszarvassal elmentek a formatervezett luxusgettóblaszterjükből valami igénytelen vackot bömböltető helyközi menő csávók (ha helyiek lettek volna, akkor maradtak volna) is, és végre megint lehetett hosszúakat exponálni.

Lassan megpróbáltam leszakadni a Mátyás-templomról és a Halászbástyáról, de ez - szerintem érthető okokból kifolyólag - nem ment egyszerűen: szabályszerűen megbabonázott a látvány, illetve az, hogy egy ekkora városnak ennyire a közepén érzésre tökegyedül voltam.

A köd valahol a Várnegyed magasságában sűrűsödött be igazán: a Tóth Árpád sétányról lefelelé nézve viszonylag jól lehetett látni, de a Krisztina téri templom tetején a keresztet inkább csak sejteni lehetett, pedig az körülbelül egy magasságban lehetett velem.