HamPLÓ

A magyarországi építészetre nem kifejezetten jellemző a téglaborítás, úgyhogy csak a blogban már sokszor említett '87-es NDK úton jöttem rá (elsősorban Rostockban és Schwerinben), hogy mennyire bejönnek nekem a téglából alkotott nagy felületek. Mivel nem statikai, hanem esztétikai szempontból néztem (és nézem) a dolgot, hajlamos vagyok összemosni, hogy egy épület téglából van (amitől még bőven lehet kőlapokkal vagy vakolattal burkolva), vagy a tégla csupán borítás (amitől az épület szerkezete lehet vasbeton, de akár fémrács is); egyszerűen csak tetszik - például érzésem szerint azon kevesek közé tartozom, akiknek a Deák//Madách téren jobban tetszik Wälder Gyula téglaborítású kompozíciója, mint a - szerintem - pöffeszkedő és modoros Anker-palota; illetve imádom a Hajós Alfréd Sportuszodát is. Korábban már írtam egy berlini, téglaborítású iparnegyedről, most néhány látványosabb magasépületet szeretnék mutatni.

Németország északi része a XII. századtól - megfelelő minőségű kő híján - erősen ráfeküdt a téglaépítészetre, így nem csak lakóépületeknél, de templomoknál és erődítéseknél is előszeretettel használták. A legjellemzőbb kifejezés, amit ezzel kapcsolatban hallhatunk, a téglagótika, de az azt megelőző román stílusnak, illetve az azt követő reneszánsznak is megvoltak a "tégla alapú" verziói arrafelé. Az igazán érdekes viszont az, hogy a tégla és a klinker a XX. század első felében visszatért, és az első magasházakat sok helyütt ebben a téglaexpresszionizmusnak nevezett stílusban építették. Persze lehetne írni az amerikai toronyházaknál felbukkanó téglaborításról, vagy a skandináv építészet hasonló irányzatáról is a téma kapcsán, de én most maradok Németországban.

„Borsigturm“ von Hans G. Oberlack - Eigenes Werk (own picture). Lizenziert unter CC BY 3.0 über Wikimedia Commons

Ez itt például a Borsig gépgyár 1922 és 24 közt épített székháza Berlinben. Alapvetően acél rácsszerkezet, mint az amerikai felhőkarcolók, de a téglaborítással és díszítéssel közelebb hozták a német közízléshez. Az is megfigyelhető, hogy Németországban nem erőltették az igazán magas épületeket - Amerikában ekkor már sokkal magasabb felhőkarcolók álltak.

„09055109 Berlin Tempelhof, Mariendorfer Damm 1-3 005“ von Sekamor - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Akit az előző épület sötét színe esetleg zavarna, annak itt egy világosabb épület, ugyancsak Eugen Schmohltól, csak pár évvel későbbről: az Ullsteinhaus. Érdekes, pontosabban jellemző, hogy egész klasszikusan ható díszítőelemeket is felfedezhetünk rajta: az építtető kiadó jelképének számító baglyot, illetve további szobrokat.

Bár a Duna néhány hete meglepően magasnak látszott, idén, úgy tűnik - szerencsére - elmarad a nagy áradás, a tavaly nyárit pedig már szinte el is felejtettük. A képeket itt is viszonylag hamar feldolgoztam, de most nem véletlenül felejtettem el weboldalt írni hozzá, hanem direkt vártam kicsit vele:

A 2013-as nyári árvíz hatása a budapesti tömegközlekedésre

A berlini Adlershof városrész nevét Sasudvarnak, kicsit költőibben Sasudvardnak lehetne fordítani, ami szerintem elég tolkienesen hangzik. A gyűrűkúra-feeling még tovább fokozódik, amikor meglátjuk ezt az építményt a terület szélén:

Értelemszerűen nem a babók (na jó: hobbitok) földjén járunk, az 1934-ben felhúzott vasbeton építmény sem építészek extravaganciájának kiélése végett született, hanem a tudományos fejlődés jegyében: ez ugyanis egy függőleges szélcsatorna, melyben a dugóhúzó aerodinamikáját kutatták. De ez csak egy az egykori johannisthali repülőtéren működő Deutsche Versuchsanstalt für Luftfahrt, azaz a Német Repülőkísérleti Intézet két világháború közötti szakműhelyei közül. Bár kétségtelenül ez a leglátványosabb, ...

... de azért az egykori Hangszigetelt Motorpróbapad (Schallgedämpfter Motorenprüfstand) se érdektelen kinézetű! Ma a Humboldt-Egyetem kampuszának kávézója működik itt, de egykor belsőégésű repülőgépmotorokat hajtottak túl benne - a tornyok a kipufogógázokat és a zajt vezették el.

Múlt héten mutattam pár képet a ködbe burkolózó Mátyás-templomról, most három fotó erejéig felidézném, hogy milyen volt a Halászbástya:

Egy szóval: kísérteties. Esetleg rockkoncertre hajazó. Pláne, ha hozzáképzeljük azt, ami a képen nem látszik, tudniillik hogy egy külföldi család hölgytagjai egy kisgyereket azzal szórakoztattak, hogy halálhörgéseket hallatva kergették a díszkút körül, miközben nevezett család férfi tagjai állandóan belesétáltak a képeimbe.

A köd vastagsága folyamatosan változott, egyszer tiszta kontúrokat világítottak meg az össze-vissza színhőmérsékletű lámpák...

Miskolcon néhány éve végignéztem egy generációs ugrást a villamosoknál, amikor a már születésukkor is elavult Bengálikat - a vidéki üzemek közül elsőként - lecserélték használt bécsi forgóvázasokra. Most küszöbön áll a következő nagy váltás: amikor az alacsonypadlósok átveszik az uralmat!

Miskolc villamosai 2014 májusában

Alapvetően hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Justin Timberlake a világ egyik legtúlértékeltebb zenésze (a slágerlistákon szereplők 98%-val együtt) - elsősorban azért, mert az én fogalmaim szerint nem zene, amit csinál. Persze azzal, hogy ezt leírtam, valószínűleg rögtön két táborra osztottam az olvasókat: az egyik felük innentől kezdve azért utál, mert nem szeretem Justin Timberlake-et, a másik meg azért, mert miért kell még ebben a blogban is Justin Timberlake-ről olvasniuk, meg mit dicsérem, hisz itt is sz*r? ;)

Ha valaki még itt van, nem kattintott tovább, gyorsan leírnám azt is, hogy részemről teljesen érdektelen, hogy valaki egyetért velem, vagy kettőt, mert az egész bejegyzés lényege az lenne, hogy mutassak pár olyan Saturday Night Live videót, ami annak ellenére nagy kedvencem, hogy szerepel benne :)

A túladagolást elkerülendő kezdjük valamivel, amiben csak kicsit szerepel: "Merryville Brothers", a mindig elromló szerelemvasúttal.

A nagyobb százalékban J.T.-t tartalmazó skeccsek visszatérő témája, hogy ő már színész, maga mögött hagyta a zenélést... és hogy amikor ilyeneket mond, mindig kiröhögik. Néha Mozartként történik ez vele...

Nem emlékszem pontosan, hogy miért mentünk ki anyuékkal Köln főpályaudvarára '89 nyarán, csak az biztos, hogy nem vonatozni (talán valami iroda volt ott - rémlik, hogy a Malév kirendeltsége az állomás főbejáratával szemben működött), illetve, hogy három dolog elég mélyen megmaradt bennem. Az egyik a Vörös Hadsereg Frakció terroristáinak körözőplakátjaihoz kapcsolódott: a döbbenet, hogy ez az addig csak filmekben látott felállás, miszerint terroristák járkálhatnak közöttünk, tényleg megtörténhet (ekkor még egy csomó dolgot nem tudhattunk).

A másik két maradandó élmény pedig két síndöcögény volt. Aki ezen meglepődött, azt üdvözlöm első látogatása alkalmából a blogban :)

Az egyik "bevésődés" a Lufthansa Airport Express volt, azaz a "Donald kacsa". Ezek a könnyűszerkezetű motorvonatok (hivatalosan a 403-as sorozat) az ötvenes évek végének TEE-je és az ICE közti átmenetet képezték, részben a 420-as sorozat alapjaira építve. 200 km/h-ra tervezték őket, de eredeti szerepükre csak mérsékelten voltak alkalmasak, így a nyolcvanas évek elején a nyugat-német légitársaság csapott le rájuk: a frankfurti reptér és Észak-Rajna-Vesztfália nagyvárosai közti, repülőgéppel csak rendkívül veszteségesen üzemeltethető viszonylatokat váltották ki velük. A színterv eredetileg a Lufthansa repülőgépeihez készült, de azokon nem aratott sikert, így inkább ezen motorvonatok eredetileg szolídabb színeit cserélték le vele. A sorozatot végül '93-ban leállították, de pont idén pletykák kezdtek keringeni arról, hogy újra üzembe állhat egyikük.

A másik vaskerekű alapemlék a "tojásmozdony" volt, a blogban már többször említett 103-as. Ma már csak 2-3 darab közlekedik (viszonylag) rendszeresen, de akkoriban még belőlük volt a kerítés errefelé! Az érdekesség kedvéért meg lehet említeni, hogy ilyennel is létezett Lufthansa Airport Express, igaz, nem Köln környékén.

Majd' két hete köd ereszkedett a városra, én pedig nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és az estét a meleg szoba helyett a hideg városban töltöttem. Közismerten imádom a ködöt, az estit pedig pláne, úgyhogy sejtettem, hogy nem fogom rosszul érezni magam.

És valóban élveztem a szokásostól teljesen eltérő színeket és formákat, amikor pedig felértem a Várba, végleg elvesztettem az időérzékemet.

Mint akit megbabonáztak, úgy kerengtem a Halászbástya és a Szentháromság tér körül, és mindig újabb szögeket kerestem a kattogtatáshoz, mert minden új szög szebb volt az előzőnél, a rákövetkező pedig még annál is. Még az építkezés belógó kerítése se zavart, teljesen lekötött az, hogy a hányféle megvilágítás hányféle nemlétező formát rajzol a nyirkos semmibe.

Öregszem, vagy mi a szösz. Épp átméreteztem, majd feltöltöttem a szentendrei tömegközlekedési múzeumban 2013-ban készített képeimet, és elkezdtem volna megírni hozzájuk a szöveget is, amikor azt vettem észre, hogy fel van töltve egy másik könyvtár, jóval több képpel, 2008 májusi dátummal. Úgy tűnik, hogy akkoriban akartam csinálni egy hosszabb oldalt, az akkortájt érkezett "újdonságokkal" (Csufival, az Ikarus 260-as trolival, és persze az UV motor- és pótkocsival), aztán valahogy elfeledkeztem erről. Kicsit jobban megnézve nem is egy, hanem rögtön két látogatás képei voltak összeválogatva; sajnálnám eldobni ezeket, úgyhogy most szépen visszautazunk hat és fél évet az időben :)

A Városi Tömegközlekedési Múzeum 2008-ban

1989. november 9-én este nyílt először rés a '61 óta várost, országot és életeket kettévágó falon - de mivel az első átkelés történetéről és helyszínéről már írtam korábban, most inkább pár olyan helyet mutatnék, ahol még látszik valami Európa történetének egyik legelmebetegebb építményéből. Persze nyilván nem tudom az összes maradványt bemutatni, csak pár érdekesebbet szeretnék említeni.

A leglátványosabb mementó kétségtelenül a nemrég bemutatott Bernauer Strasse menti emlékhely, de számtalan helyen találkozni akár véletlenül is a jellegzetes előregyártott betonelemekkel. Néha utólag elhelyezett emlékműként, mint a Märkisches Museum falánál, néha itt-ott lerakva, felüljárók alatt, üres gyártelepeken felhalmozva. A fentebbi képet 2005-ben készítettem a Potsdamer Platz közelében - legutóbb egy ház állt a helyén, úgyhogy csak remélni tudom, hogy valahova átmentették az elég karakteres, pontosan a Fal darabjainak megőrzését szorgalmazó graffitiket.

Kicsit arrébb, egy mellékutcában viszont találhatunk rögtön egy egész őrtornyot is! Eredetileg nem teljesen itt állt, de állítólag csak kicsit tették arrébb. '87-ben az NDK-csehszlovák határon láttam hasonlókat, és már 12 évesen se értettem, miért félnek annyira egy állítólagos baráti országtól - ha tudtam volna, hogy a saját fővárosukban a saját polgáraikra is ilyen tornyokból "vigyáznak"...

A már említett Potsdamer Platzon, a föld alatti pályaudvar egyik lejárata előtt is falszegmensek jelölik a halálsáv nyugati oldalát...

... sokkal látványosabban azonban az East Side Gallery, ami egyszerre graffiti-múzeum és a leghosszabb Fal-maradvány. A tulajdonképpeni szektorhatár itt a Spree folyó volt, a betonszörnyeteg "csak" a hátországi falat alkotta, de elég jól bemutatja azt, hogy hogy nézhetett ki a Fal a nyugati oldalról, ahonnét leginkább a színes mázolmányok látszottak - a keleti oldalon ugyanis nem firkák, hanem fegyveres őrök, tornyok és szögesdrótakadályok voltak.