HamPLÓ

Alig több mint egy éve jártam körül a pécsi Magasházat, melynek sorsa akkor még bizonytalannak tűnt. Pontosabban tudták, hogy le akarják bontani, csak nem kezdtek neki.

Idén aztán végre felállítottak egy toronydarut mellé, és belebontottak - legalábbis júniusban a videókamera zoomján keresztül látszott, hogy emberek állnak a tetőn, melynek bizonyos elemei hiányoznak.

A Barbakánból mondjuk ezt kevésbé lehetett kivenni, pláne nappal szemben, közelebb viszont nem akartam menni - van elég néznivaló Pécsett, többek közt jóval régebbi, sokkal érdekesebb romok is :)

Frissítés: Pécsi ismerős írt, hogy azóta haladtak a bontással, így már nem ez a város legmagasabb háza. Remélhetőleg pár panelt elraknak belőle emléknek, mondjuk a homlokzat síkjából előreugró ablakos részből.

A múltkor még csak a gyalogoshidat "sirattam", azóta viszont elkészült a nagy mű. Nem tudom, autósként milyen, de gyalogosként, tömegközlekedőként eléggé visszásnak találom a változásokat. Konkrétan csak azért, hogy az aluljáróhoz odajussak (azaz még nem értem át a túloldalra), két zebrán kellett átmennem, a buszok közben az ezeket védő lámpáknál vártak, aztán meg cikáztak a sávokon keresztül. Igaz, ezt már anno az első rajzoknál látni lehetett, de az ember mindig reménykedik... A Budaörs felől a Beregszász út/Gazdagrét felé visszakanyarodást pedig direkt ellehetetlenítették: állítólag a XII. kerület kérte ezt, mert attól tartottak, hogy mindenki a hegyen át menne a reggeli dugók helyett, ha lenne ilyen irány. Ha ez igaz, akkor megkérdezném, hogy a XII. kerületi lakosok miért fontosabbak, mint a XI. kerületiek (vagy a hegyvidékiek, mint a lakótelepiek) egy XI. kerületi csomópontban? Sebaj, mindig is jó volt kétszer végigmenni a Budaörsi út soksávos részén a Hamzsabégiig és vissza, van ott elég hely még több tolongó autónak! Azért reményt keltő, hogy csak bontható dolgok állják el a visszafordulás útját, azaz adott esetben ki lehet javítani ezt a hibát.

Őszintén szólva kicsit soknak tartom a ~7 milliárdos árat csak azért, hogy a buszok (és a P+R-ezők) kényelmesebben jussanak ki- és be a pályaudvar mellől/mellé. Például nem lett átkötve a Rimaszombati út a Bartók felé, ami nyilván tudatos volt, hisz az autósok ne menjenek a legrövidebb úton, kerüljenek szép nagyot, ha át akarnak jutni Kelenföldre vagy Újbuda belsejébe; a mostani útvonalak (Budaörsi-Hamzsabégi/Nagyszőlős-Bartók, vagy Őrmező-Egérút-stb) lakosai úgyse tudnának meglenni eme átmenő forgalom nélkül ez az összeköttetés egy hidat igényelt volna a vasút fölé, és a külső Bartók forgalma is nőtt volna valamivel, de ha már alagutakat nem építünk, akkor el kellene kezdeni minél több útvonalra széttolni a forgalmat, nem csak a hatvanas években kitalált egyetlenegyre (ez egyébként az Egérúttal, M0-val együtt már korántsem olyan komoly probléma, mint 25 éve lett volna). Mindenesetre a korábban néha mutogatott körforgalom nagyvonalúbb megoldás lett volna, pláne a belinkelt képen látható úthálózattal. Az nem csak egy látványos buszforduló lett volna, hanem tényleges átrendezése a XI. kerület kapujának, amire igencsak szükség lenne. Sebaj, marad az a vicces felállás, hogy a kerület legnagyobb közösségi közlekedési csomópontja egyben a kerület kettévágója is is: se busz, se villamos, se metró, se autó nem juthat ott át, csak gyalogos és biciklista - és persze az is csak sok zebrázás után...

Érdekes, hogy szabadságra menés előtt össze tudtam rakni két hétnyi bejegyzést előre, viszont amióta itthon vagyok, bármi más könnyebben megy :)

Az idei év számomra eddig legfőképp arról szólt, hogy újra elkezdtem gitározni. Vettem egy használt gitárt a régi, repedt nyakú helyett, amit viszont másfél hét után le kellett tennem, mert a pikkelysömörrre kapott gyógyszernek köszönhetően az ujjbegyeim nem keményedtek, ahogy kellett volna, hanem sebesek lettek, és úgy is maradtak (a kezelés végére egy üditőt nem tudtam hámsérülések nélkül felbontani). Ekkor három és fél hónap kimaradás következett, nemrég viszont újra elkezdhettem pengetni, és rettentően élvezem! Bár most is fájnak az ujjaim, de ez már jófajta fájás - életem első instrumentális felvételét tulajdonképpen az ihlette, hogy alig bírtam mozgatni őket, így ki kellett találni egy kétujjas "riffet" - ezt 0:04-től hallhatjuk, meg még száz helyet később is. Aztán nem bírtam abbahagyni a pilinckázást, és hozzátettem, ami épp eszembe jutott. A számítógépes zenefelvételt még tanulnom kell (vagy legalábbis növesztenem egy harmadik kezet, hogy rá tudjak a felvételre kattintani gitározás közben), na meg irtó pontatlan is voltam, de azért büszke vagyok magamra, hisz életemben először csináltam ilyet. Steve Vainak és Joe Satrianinak most még nem kell félnie a konkurenciától, de aki rosszat mond rá, azt kimoderálom, mert nem fogom hagyni, hogy bárki elvegye a kedvemet a további próbálkozástól ;)

A nóta címe onnan jön, hogy 29 fok volt a szobában, amikor elkezdtem feljátszani. Mit mondjak, ideális volt. Persze jobban zavart, hogy a DAW néha felvétel közben megállította a háttérsávok lejátszását, aztán egy pillanat múlva folytatta, én meg próbálhattam visszatalálni a dobgép ritmusához. Persze a lassú számítógép okozta kiesések mellett pluszban el is kellene kezdenem metronómmal gyakorolni.

Aki még itt van :) hangulatilag a nyolcvanas-kilencvenes évek gitárlemezeihez (Szekeres Tomi Gitármániái, Vinnie Moore, az első Satriani) akartam hasonlítani, ahol a háttér monoton zakatol, a lényeget a szólógitár nyomja. Igazából a 0:38 körül induló főmotívum lenne a lényeg, de a 2:11-nél jövő keleties motívumra is büszke vagyok. Próbáltam úgy játszani (és úgy beállítani az erősítő- és effektszimulációkat), mintha három gitáros felelgetne egymásnak rövid szólókkal a fő dallamrészek közt. Pontosabban három és fél, mert 0:56 körül van még egy malmsteenes lefutás, amit nem tudtam kihagyni. De amúgy egy nyakra kapcsolt strat, egy hídra kapcsolt superstrat, és egy hagyományosabb gitár lenne az, mondjuk egy Les Paul. Meglepően jó hangzásokat tud a Guitar Rig 5, de döbbenet, hogy ha egymásra engedünk egy csomó effektes sávot, akkor azok mennyire túlvezérlésbe hajszolják egymást a végső mixben - már értem, miért szóltak a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar metállemezei olyan vacakul, valószínűleg ott se tudott a hangmérnök mit kezdeni ezzel. Vagy meg kell ezt is tanulnom, vagy vennem valami plugint, ami másolt polimer kazetta hangzásból rendeset tud csinálni. Ja, meg venni egy basszgitárt, mert az sincs a felvételen. Ehh, drága dolog ez a popszakma :)

Combinóink (azért írom így, mert mások, mint a korábban ilyen néven gyártott járművek, emiatt hivatalosan Supra, illetve Plus utónévvel ismeretesek) első nagykörúti próbamenetekor még megvolt a Skála Budapest Nagyáruház épülete, ...

... első üzemnapjukon (10 éve és egy napja) pedig még (bőven) megvolt az egykori Kohó- és Gépipari Minisztérium DDR-modern irodaháza:

Igyekeztem nem azonnal beállni a Bud Spencer haláláról szóló netes írások szerzőinek sorába, de végül csak nem sikerült megállni, hisz mégiscsak gyerekkorom egy része távozott - "Piedóne" ugyanis nem csak egy színész volt néhány könnyed hangvételű filmben...

Az előbb azért írtam Piedónét, mert annak idején a suliban nem Bud Spencer-filmekről, hanem Piedóne-filmekről beszéltünk. Hogy az csak egy konkrét szerep volt 3-4 filmben, nem zavart bennünket, részünkről Piedone tartott sör-virsli versenyt az idegesítő és kék szemű "Terenszhillel", Piedone nem adott pisztáciafagyit az idegesítő (és kék szemű) "Terenszhillnek", Piedonénak adott erőt és mindent lebíró akaratot a Puffin, Piedone járta a seggberúgós táncot az amerikai katonákkal, és így tovább. Jó arc volt, mert mindig csak a rosszakat pofozta szét, és a mai hősökkel ellentétben vele nem kellett tragikus dolgoknak történni ahhoz, hogy előtörjön belőle az igazságosztó - elég volt, ha a rosszfiúk bunkók voltak valakivel. Ugyanakkor mégis katartikus élményt nyújtottak ezek az ártatlan történetek, mert a filmek akkor még nem maguktól "teremtek": el kellett menni értük a moziba, a moziba menésre rá kellett beszélni a nagyit/aput, a moziba menést ki kellett érdemelni. Persze ehhez képest kevés Bud Spencer-filmet láttam így; a csúcsidőszak számomra a nyolcvanas évek közepén következett be, a lakótelepi kábeltévék megjelenésével. A Különben dühbe jövünk például tanítási szünetek idején alapvető műsorszám volt Gazdagréten, míg Vizafogón inkább a spagettiveszterneket adták nyaranta. A legemlékezetesebb mégis az volt, amikor 1988 nyarán másodszorra is (nem vicc) kivették a torokmandulámat: a Madarász utcai gyerekkórházban gyakorlatilag a minden szobában ott villódzó tévé volt az egyetlen szórakozási lehetőség, és amíg ott voltam, végig Bud Spencer filmek mentek a zárt láncú hálózaton. Akit bulldózernek hívtak vagy Bombajó bombázó (ezt a kettőt mindig keverem, nem véletlenül), Seriff az égből, Seriff és az idegenek, meg a többi... A nagy részüket ma már nem tudom egymástól megkülönböztetni, de akkor fontosak voltak, átsegítettek pár szó szerint fájdalmas napon.

A Thin Lizzy tipikusan az a zenekar, amelyik ha nem Írországból indul, sokkal híresebb lehetett volna - és szerintem járt is volna nekik a siker. Ugyan egy ír népdal feldolgozásával (amit később a Metallica "továbbfeldolgozott") lettek híresek, a korai hard rocktól a később Jon Bon Jovi által szívesen űzött cowboyos romantikázáson, illetve a diszkókban is elmenő laza tánczenén át a már-már motörheades metálig eljutottak, útközben hangzásilag utat mutatva többek közt az Iron Maidennek is. A leghíresebb - a rádiókban manapság is gyakran hallható - számuk a Boys Are Back in Town, a frontember/énekes/basszgitáros Phil Lynott szerzeménye, róla fog szólni ez a bejegyzés. Pontosabban nem kimondottan Phil Lynottról szeretnék megemlékezni, mert ahhoz kevés lenne egy bejegyzés, hanem a körülötte rendszeresen felbukkanó csúcs-zenészekről:

Ezen a koncertfelvételen például nem azt a felállást látjuk, amelyik a számot eredetileg rögzítette: az egyik gitárt Gary Moore pengeti, a dobok mögött pedig - az eredeti dobos, Brian Downey lebetegedése miatt - Mark Nauseef ül. Utóbbi csak beugró volt, Gary viszont többszörös visszaeső; többször is besegített a bandának, annak ellenére, hogy az soha nem volt az "ő zenekara" - bár a halálakor így emlegették. Jóval régebb óta ismerték egymást Lynottal, még a Skid Row-ból. A hatvanas évek végi Skid Row persze még nem a nyolcvanas évek végi hajasmetál (azért hajmetálnak nem mondanám őket) együttes volt, hanem egy ír blues-rock felállás, melyben Lynott énekelt, és melybe '68-ban bevették az akkor még csak 16 éves (!) Moore-t. Klassz a fotó, ami az alábbi videó indexképén látható - balról az első Lynott, a harmadik Moore:

Ekkor nem sokáig játszottak együtt: a banda vezetője, Brendan "Brush" Shiels elégedetlen volt Phil hangjával, ezért kitette őt, és trióként folytatták - Lynott ekkor alapította meg a Thin Lizzy-t a szerintem szintén meglehetősen zseniális Eric Bell gitárossal. Eleinte teljesen sikertelenek voltak, amikor viszont a bevezetőben említett Whiskey in the Jarral felkerültek a slágerlistákra, Eric Bell nem bírta a nyomást, és egy belfasti koncert közepén eldobta a gitárt, hanyattlökte az erősítőt, és hazament. Gary ezt követően ugrott be először a bandába:

Az érdekesség kedvéért meg lehet említeni, hogy eddigre már maga mögött hagyta a Skid Row-t, ahová viszont pont Eric Bell ugrott be őt pótolni - a jelek szerint az ír együttesek elég rugalmasan működtek. Ez az 1974-es epizód nem nyúlt hosszúra: ugyan stúdióba vonultak, de Gary lelépett, így Phil a biztonság kedvéért :) rögtön két új gitárost is szerzett, Brian Robertson és Scott Gorham személyében - velük alakult ki az együttes jellegzetes ikergitáros hangzása.

A Nightlife lemezen viszont még így is maradtak részletek, melyeken Gary játszott, például a Still in Love with You, melyet egyes források szerint eredetileg ő is írt, bár nem az ő neve szerepel szerzőként. Ezután még kétszer beugrott az együttesbe: egyszer 1977-ban egy turné erejéig, miután az elég balhés alkatú Brian Robertson egy kocsmai verekedés során lesérült, majd 1978/79-ben, amikor Philnek végleg elege lett Brian Robertsonból. A harmadik együttműködésnek lemezen is nyoma maradt, a változatosság kedvéért azonban most Gary nem bírta a strapát - pontosabban Lynott drogos allűrjeit -, és egy turné kellős közepén lelépett. A helyére Midge Ure ugrott be. Igen, Midge Ure, az Ultravox énekese, a Fade to Grey szövegírója, a Do they know it's Christmas Time? egyik szerzője, a Live Aid társszervezője:

Amikor két hete elkezdtünk készülődni a pécsi nyaralásra, elhatároztam, hogy viszek magammal állványt... de persze ahogy kell, otthon felejtettem :-/

Szóval tripod helyett maradt a bipod (hogy mondják azt külföldiül, hogy mindkettő bal?), meg a magas ISO-érték. Talán azért így is látszik, hogy ez itt a Gyertyaszentelő Boldogasszony-templom, korábban Gázi Kászim pasa dzsámija.

Teherkocsikat vontató Muki, csatolt Ganz az 1-esen és az... 1-esen (de igazából 4-esen), egy kis Fonódó, egy kis Csepel nagysegély, időhajlító Futár-kijelző a Körtéren, meg még ami arra járt:

Mostanában második tinédzserkoromat élem, abban az értelemben, hogy a gitározás visszatért az életembe, és több örömet okoz, mint holmi villamosos blogbejegyzések írása (a vonatosakat meg úgyse olvassa végig senki). A múltkor meséltem a világ legjobb gitártanárjáról, Joe Satrianiról, akkor akadtam bele ebbe a videóba is. Nincs rajta semmi különleges; Joe egyik saját számát játssza - csak nem a megszokott hiper-szuper hangszerén, hanem egy olcsó Stratocaster-kópián (hejj, de szívesen írnék arról, hogy mit is jelent ez körülbelül, ha tudnám, hogy bárkit is érdekel). Mindenesetre annak ellenére, hogy az ember a hozzám hasonló amatőr gitáros hajlamos azt gondolni, hogy hiperszónikus űrgitáros zenéket csak hiperszónikus űrgitáron lehet játszani, a pár tízezret érő szárazfán is megszólal a szám:

A végén persze kicsúszik belőle, hogy ez konkrétan fizikailag fájt neki, de azért ott voltak a hajlítások, többé-kevésbé megszólaltak a hangok, és még a tremoló se hiányzott annyira. És ha esetleg mégis vannak itt gitárosok, egy kis trivia: Satriani csak 1987/88-ban került az Ibanezhez, a Surfing with the Alient még más gitárokon játszotta fel; a szóban forgó szólót például egy Kramer Paceren:

Vicces, hogy ebben az interjúban mennyit szidja azt a bizonyos eredeti gitárt, ami persze valószínűleg tényleg primitív a saját maga által tervezett gitárokhoz képest, de azért vacaknak mégse nevezném (én például szívesen elfogadnám, mondom a címet, lehet postázni). Lényeg a lényeg, hogy ő valószínűleg egy budiajtón is elég jól el tudná játszani a saját számát (ha adnak neki egy wah pedált), mert megszokta a vacak hangszereket, de nem akarja ezt bevallani, mert akkor ki veszi meg a drága signature modelleket? ;) Összehasonlításként itt egy felvétel arról, hogy' szól az imént hallott dal egy hivatalos Joe Satriani modellen: