HamPLÓ

Amikor a TV2 hiradójában Várkonyi Andrea elmondta, hogy bombát találtak egy temetőben, és ha a bomba felrobban, ötven (!) kilométeren (!) belül mindent elpusztít, azt gondoltam, félreolvasta a súgógépet. Na de amikor a filmbejátszás alatt is elmondták ugyanezt, akkor elgondolkodtam, mégis milyen pukit találhattak a sírok közt. Vélhetően atombombát. Ráadásul olyat, ami szivárgott egy ideje, mert a környéke tele volt halottakkal :-/

No, és itt a mai konzervbejegyzés, a felső-sziléziai vicinális villamosokról szóló harmadik videó! Ezúttal Zabrzén át Gliwicébe megyünk (ahol ma már nem jár a villamos, mert a polgármester pár hónappal a látogatásunk után buszra cseréltette), majd egy elég vadregényes szakaszon visszaindulunk Bytomba, ahol a videózásnak a szalag kifgyása vet véget :)

Aki esetleg egyben, az elejéről akarja az egész 30-40 perces műsort megnézni, annak itt egy link a playlistre.

Ez itt nem a reklám helye (pedig egy kis potyautaskodást igazán jól bírnék fogadni;), de hátha érdekel valakit, hogy mikor lehet az ország egyik legszebb és mellesleg egyik legrégibb működőképes utasszállítóját elcsípni:

A Gold Timer Alapítvány sétarepülést ajánl június 10.-én 11:00 kezdettel, azon személyek részére, akik támogatják az alapítvány munkáját. Két lehetőség is van, 15-20 perces Budai-hegység feletti utazás, támogatás összege 8000 Ft, 30-35 perces Dunakanyar feletti utazás, támogatás összege 15000 Ft. A járatok az utasok számától függnek.

További felvilágosítás a zsaludek@yahoo.com címen.

Találtam egy marék videót 2009-ből, a perpillanat utolsó Redbull Air Race utolsó előtti napjáról, amikor a Breitling Jet Team nevű privát bemutatócsapat karcolta az eget a Duna belvárosi szakasza fölött, és gyorsan összevágtam belőle egy másfél perces klipet. Aztán (megint) elgondolkoztam azon, milyen szintig érdemes szabadon engedni az emberiség látványosságok iránti vágyát.

Bevallom, bármennyire is repülőmániás vagyok, nekem nem hiányzik egy csomó egyhajtóműves gép a város fölé, amint egymástól pár méterre figurákat hajt végre több száz kilométeres sebességgel. Nem a zaj miatt, mert évente kétszer, napközben az ilyesmi bőven elviselhetőbb egy nagyvárosban, mint az idióta kipufogó-tuningos motorosok/boyracerek okozta zajszennyezés minden éjjel, hanem egyszerűen azért, mert az ilyesmire nincs olyan kockázatelemzési metódus, ami kihozhatná, hogy veszélytelen. Persze kicsi az esélye madárütközés vagy műszaki hiba okozta hajtóműleállásnak, pilótarosszullétnek, neadjisten pilótahibának, de ha mégis az a kis szám jön be, akkor nagy szivacs van. Aki azt hiszi, hogy a "de ezek profi pilóták, profi gépekkel, komoly tudással és repült óraszámmal" szöveg túl sokat ér, az olvasson utána, hogy a legkiemeltebb, legprofibb, leghíresebb csapatok is "eseményeznek" időnként: USAF Thunderbirds, US Navy Blue Angels, RAF Red Arrows, Patrouille de France, és a leghíresebb, a Frecce Tricolori, Ramsteinben. A sugárhajtású kötelékrepülés az egyik leglátványosabb dolog, ami létezik, de nem belvárosok fölé való.

Persze az is igaz, hogy amikor nem a kis szám jön be, akkor baromi látványos a dolog:

A sorozat most következő része alacsonypadlós villamossal indul, de aztán ismét alámerül a felső-sziléziai viharvasutak poklába. Na jó, ez a mondat elég hatásvadászra sikerült, de azért nem semmi mozgásokat és hangokat láthatunk-hallhatunk haladás közben! 5:15-től aztán bepillanthatunk a Stroszek (gondolom Sztroseknek kell mondani) kocsiszínbe, ahol éppen nagyon nyílt napot tartottak. A "nagyont" azért írtam, mert én ilyet még nem láttam, hogy mindenféle kordonok és felügyelet nélkül lehetett bóklászni a telepen, soktonnás alkatrészek, szerszámok és szerelőaknák közt. Az udvaron is minden érdeklődő talált magának szabad járgányt, aminek beülhetett a vezetőfülkéjébe, a kapcsolókat birizgálni... Eközben két tuját ténylegesen vezetni is lehetett, de annyian vártak rájuk, hogy inkább nem álltunk be a sorba, hanem visszazötyögtünk Bytom belvárosába, és utaztunk egy jót a 38-as vonalon, ami arról híres, hogy egy ősöreg kéttengelyes motorkocsi ingázik rajta. Ha valakit más nem is érdekel a sok vaskerekűből, 8:40-ig azért tekerjen el, mert a jószág hangja maga a nosztalgia - és a kinézete se semmi :) Akárcsak a környéké, ahol jár, mert az elég durva...

Korábban már feltettem félperces-perces videócskákat a Katowice környéki villamoshálózatról, de most a hardcore verzió következik, virtigili villamosb*ziknak, illetve azoknak, akik azt hiszik, hogy nekünk a legrosszabb Közép-Európában, illetve nálunk vannak a legrosszabb minőségű villamosvágányok.

Ezt a villamoshálózatot sokan tévesen "a katowicei villamosnak" nevezik, holott bár az azt üzemeltető cég központja tényleg ott van, a hálózat decentralizált, és nagy részének semmi köze nincs Katowicéhez: a vonalak többsége nem érinti Katowicét, és eleve egyátalán nem Katowicéről és elővárosairól van szó, hanem Katowice körül elszórt százezres, önálló városokról. Egy Vas megyényi területet elfoglaló, körülbelül hárommillió lakosú metropolisz-szövetet járnak át villamosvonalak (persze nem az egészet), ilyen-olyan minőségű és kiépítettségű pályákon, ez a "Tramwaje Śląskie". Az igazi érdekesség az, hogy bár (részben) városok közti forgalomról van szó, a járművek városi villamosok; ugyanolyanok, amilyenekkel Lengyelország-szerte bárhol találkozni.

A felvételek 2008-ban készültek, amikor Jazzcoollal és Interszitivel két és fél napot töltöttünk a területen, gyakorlatilag az agyunkat is szétvillamosozva. Gyengébb gyomrúak a járműveken készült részek megtekintése előtt vegyenek be egy Daedalont, mert a hihetetlenül leépült minőségű pályákon úgy ugráltak a villamosok, hogy nincs az a képstabilizátor, ami azt ki tudta volna szűrni ;) A videó elején Katowice központjában vagyunk, ahonnan elindulunk egy régi német bányászváros felé. Van itt kanyargás, egyvágányos alagutacska, városi száguldozás kitérőzéssel, aztán elérünk Myslowice pályaudvaráig. Itt megnézzük a susnyásban forduló villamosokat, majd felszállunk egy észak felé tartó tujára, ami egykori orosz területre visz - aztán a Sztalker-zónába. Utána a jóval városiasabb Sosnowiec következik, a domboldalban fekvő gyorsjáratú deltafordulóval, majd némi Ikarusokkal fejezzük be. Jó szórakozást!

Ahogy a bejegyzés címe mutatja, ez egy háromrészes sorozat kezdete, érdeklődés esetén következik a folytatás!

Eredetileg csak azért szálltam vonatra, hogy végigutazzak a Gotthard-vasúton, még mielőtt felépül a Gotthard-bázisalagút, mely sokkal gyorsabbá, de egyben kevésbé látványossá is fogja majd tenni a Szent Gotthard-hágón való átjutást. Mivel arrafelé aranyárban mérik a vonatjegyet, ráadásul még időben vissza akartam érni Zürichbe, az utazás déli végpontjának Luganót jelöltem ki. Ennek a városnak a nevét hallottam már, de igazából nem tudtam róla semmit.

A vonatozás kevés helyen akkora élmény, mint Svájcban, ez viszonylag közismert tény. Kicsit talán túl jók is a svájci vonatok: több ezer méteres hegyek közt kerengenek, izgalmas hidakon, hegygerinceken haladnak át, és közben simábban és gyorsabban haladnak, mint a töksima terepen haladó szegedi gyors... kicsit frusztráló :) Ráadásul  gyönyörű helyeken járunk, és azt, hogy jó magasan lehetünk, csak abból sejtjük, hogy a völgy oldalán haladó vonat ablakán kitekintve felülről látjuk a felhőket...

Az ember a 15 kilométeres alagút elhagyása után is csak kapkodja a fejét: először lát a völgy közepén egy hosszú betoncsíkot, az egyik sziklán pedig egy hatalmas acélkaput, és rájön, hogy épp egy katonai reptéren halad át, ahol a gépek a hegyben laknak, és a pályához a vasutat és a sínek melletti falut keresztezve jutnak el, aztán azt veszi észre, hogy a vasútvonal többször áthalad saját maga alatt, ahogy a völgy oldalán félig a napvilágon, félig a hegy belsejében körbe-körbe haladva ereszkedik. Aztán - sok-sok további szépség után - megérkezik Luganóba.

A pályaudvar a domboldalon fekszik, magasan a belváros felett, de persze nem kell gyalogolni, mert sikló visz le oda. A leérkezéskor még viszonylag modern épületeket látunk, aztán pár lépés után ledöbbenünk, mert ekkor tudatosul bennünk, hogy egy eltévedt mediterrán városban vagyunk.

Persze Svájcban eleve minden kicsit olaszos, az olasz nyelvű kantonokban meg pláne, de akkor is döbbenet, hogy október végén le kell venni a kabátot és pulcsit, olyan meleg van! És akkor elérjük a tavat, mely felett a párán úgy törik meg a nap fénye, hogy az itt készült panorámaképekből egy szoftver se bírta összeállítani az összképet (pedig többet is próbáltam):

Én már a Genfi-tavat is eltévedt tengerpartnak éreztem; elbűvölt a jókora vízfelület és az ezerméteres hegyek randevúja, de ez köröket vert rá élményben, pedig ez a tó jelentősen kisebb! Nem csak a panorámakép nem tudja visszaadni, de szavak se nagyon. Egyszerűen gyönyörű!

A Törülközőnapot Douglas Adams halálának évfordulója alkalmából rendezik meg - az évforduló után két héttel, hogy Douglas Adams szelleme is időben odaérjen...

És ez nem rosszindulat: ő maga is így nyilatkozott az idővel kialakított kapcsolatáról: "Imádom a határidőket! Tetszik az a hang, ahogy elhussanak mellettem." Persze ezen túl másféle kapcsolata is volt az idővel: rajongója volt egy bizonyos Időlordnak, aki egy kék rendőrségi fakabátnak álcázott űrhajóval járja az Univerzumot. Amikor éppen munkanélküli volt, két forgatókönyv-ötlettel is megkínálta a BBC-t. Az egyiknek Doctor Who and the Krikkitmen volt a címe, a másiknak The Pirate Planet. Utóbbit megvették, előbbit viszont nem, úgyhogy később (alaposan) átírta: Az Élet, a Világmindenség meg Minden címen a közben világsikerré vált Galaxis útikalauz stopposoknak sorozat harmadik részeként ismerhetjük. Közben 1979-ben a Doctor Who "script editorja"  is volt - amit legegyszerűbben dramaturgként fordíthatunk le.

Érdekes, hogy a világ legabszurdabb írójának (ti. ő maga is abszurd jelenség volt, meg a művei is) "uralkodása" a DW történelmében nem kimondottan dicskorszakként maradt meg, nem kis részben azért, mert az amúgy se kimondottan pedáns szervező hírében álló Adams idejét túlságosan lekötötte a pontosan ebben az időben világsikerré váló, újrafeldolgozások és folytatások iránt kiáltó Galaxis útikalauz. Néhány gyöngyszem azért becsúszott, ezek egyike a rendkívül hülye című City of Death*, egy négyrészes opusz. Ezt tulajdonképpen nem is ő írta, de az eredeti író (David Fisher) személyes problémái miatt nem tudta elvégezni a kért változtatásokat, ezért a producer bezárta Adamset a dolgozószobájába némi whiskey és sok kávé társaságában, és egészen addig nem engedte ki, amíg el nem készült a forgatókönyv. Legalábbis ő maga ezt mesélte később - kérdés, hogy eme leghitelesebb forrásnak mennyire lehet hinni :) A BBC bürokratív szabályai miatt az adásban "David Agnew" volt írónak feltüntetve, de a párbeszéd és a fordulatok mind olyanok voltak, ahogy azt Adams saját műveiben megszokhattuk:

A főgonosz szerepét a Birodalom visszavág Veers tábornoka, a Szigorúan bizalmas James Bond-ellenfél Kristatosa, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag Szent Grál után áhitozó Walter Donovanje, azaz Julian Glover játszotta (akinek amúgy nem ez volt az első DW-szereplése), de Adams a történetbe jóbarátját, a Monty Pythonos John Cleese-t is beleírta egy félperces szerepre:

Szinten dagleszedemszes fordulat, hogy a negyedik epizód a valaha volt legnézettebb Doctor Who rész - mert a konkurens ITV csatornánál éppen sztrájkoltak aznap, ezért mindenki a BBC-t nézte :)

*A BBC illetékesei valamiért ragaszkodtak ahhoz, hogy a lehető leghatásvadászabb címeket adják a Doctor Who részeknek. A City of Death-en kívül szép példa erre a Deadly Assassin, azaz a "Halálos orgyilkos" is, mert hisz vannak nem halálos orgyilkosok is. Nem véletlen, hogy a Doctor Who mai showrunnerjének, Steven Moffetnek az első majdnem hivatalos Doctor Who története (egy 1999-ben  jótékonysági célra készített paródia) a The Curse of The Fatal Death, azaz a "Végzetes Halál Átka" címet kapta :)

Nem kell megijedni, nem fogunk átmenni pályamesteri blogba (már csak azért sem, mert én sem vagyok pályamester), de szerintem ez a videó megér egy pislantást:

Egyszerűen fogtam, és letettem a kamerát a padlóra a kocsiszíni meneten, megnyomtam a felvételt... A csuklórésznél látszik leginkább, mennyit mozognak egymáshoz képest a kocsirészek a pályahibákon, mennyire dölöngélnek; de a középtengelyben levő lámpasort is érdemes nézni, mennyit cikkcakkozódik - mindezt elvileg egyenes pályán! A videó harmadánál a kétszeresére gyorsítás még groteszkebbé teszi a vágány állapotát.

Pénteken a ferihegyi skanzen felé vettem az irányt, hogy végre élőben is megnézhessem a lelkes magánembereknek köszönhetően egyre szebbé váló Il-14-es utasszállító egyik motorjának indítását. Nem az elsőt, mert az még áprilisban megtörtént, de az első nyilvánosat.

A repülőtéri tűzoltóság, no és persze számos érdeklődő jelenlétében előbb kézzel átforgatták a légcsavart, majd felpörgették az elektromos lendkerekes önindítót, azzal megforgatták a főtengelyt, és végül gyújtást adtak. Gyönyörű hangja volt - és az első indításkor szép füstje is:

A tizennégy henger morgása ízelítőt adott az 1900 lovas motor erejéből és hangjából - általános közmegelégedésre, úgyhogy csináltak még egy indítást, hogy aki az elsőt csak videózta, az másodjára szabad szemmel is élvezkedhetjen (és vice versa).