Az elmúlt 15-20 évben (yikes - de öreg vagyok!) jópár olyan számítógépes játék készült, mely később legendává vált. Doom, Quake, Duke Nukem, Lemmings, Sim City, WoW - de nekünk a legelső, igazán porba alázóan fellegekbe emelő játékélmény akkor is a "Last Ninja 2" maradt. Engem akkoriban konkrétan annyira magával ragadott a játék izgalma, hogy állandóan ninjákat rajzoltam a füzeteim szélére - a gimnáziumban egyik osztálytársam el is nevezett "Ninjának". Konkrétan "Rejtőzködő Ninjának", mert általában nem lehetett észrevenni, hogy egyátalán a környéken vagyok :)

A játék

A játék - ahogy az talán sejthető is :) - a roppant sikeres Last Ninja folytatása volt, ráadásul azon ritka esetek egyike, amikor a folytatás jobb volt az eredetinél. Izgalmasabb volt, bonyolultabb volt, és a zene is telitalálat volt - pedig hát ezekkel a tulajdonságokkal az első résznél sem volt gond! Pontosan nem tudom megmondani, mitől ragadott ennyire magával. Talán részben azért, mert kézzelfoghatóbb közegbe kerültünk: a középkori japán helyett New York utcáin kellett a fekete harcost irányítani, az ellenfelek közt pedig nem csak japán harcosok, hanem például utcai zsonglőrök és motoros huligánok is voltak. Egészen biztos vagyok benne, hogy akkoriban nem én voltam az egyetlen gyerek, aki elalvás előtt pixelekben látott maga körül mindent, és akinek az álmaiban a világ felemelkedő függönyök mögül tűnt elő. Ezekben az álmokban feketeruhás rendőrök elől kellett menekülni, csatornákba bújni, irodákban egy íróasztal mellől csirkecombokat felvenni (kicsit homályos már, de mintha valami vadállatot kellett volna elkábítani vele), dobozok tetején végigugrálni, stb. És biztosan más is elképzelte, hogy milyen lenne egy olyan filmet csinálni, melyben színhelyváltáskor a környezet részletekből felépítve jelenne meg: előbb a föld, az ég, aztán a főbb tereptárgyak, aztán a fák, majd a szereplők - mint a játékban.

Mivel a C64 a két játék bemutatása közti egy év alatt nem lett se gyorsabb, se nagyobb memóriakapacitású, jelentős fejlesztésre nem volt lehetőség, inkább csak finomítottak az előző rész elemein. És persze igyekeztek még teljesebb audiovizuális élménnyé tenni a játékot. Ez ma már magától értetődő dolog, de a C64-en a "szerény" (akkor persze királynak számított!) hardver miatt sokszor kellett választani az izgalmas játék, a jó grafika vagy a jó zene közt (kivételek persze voltak bőven: legalább 6-7 darab a sok ezerből). A Last Ninja sorozatot jegyző System 3 mégis össze tudta terelni e hármat egybe, így ezután más játékokban sem volt elég repetitív puttyogást és szimpla effekteket rakni a háttérbe...

A zene

Szerintem a varázs jelentős részét az adta, hogy minden szinthez - sőt, még a loaderekhez (töltőképernyőhöz) is - egy-egy teljes szám dukált. A szerzőnek, Matt Gray-nek - aki addig főleg demókat, feldolgozásokat, és slágerekből álló "jukebox" válogatásokat csinált (mint azt később látni fogjuk, utóbbira való hajlama nem is múlt el nyomtalanul) - sikerült annyira pörgősre megcsinálnia ezeket a zenéket, hogy az embernek már az első hangok után adrenalin csorgott a füléből! Ráadásul a számokban el volt rejtve egy csomó ismerős, vagy majdnem ismerős momentum, amitől a keleties beütés ellenére nagyon is XX. századi lett az egész.

Trivia: Matt Gray később se adta fel a zenészséget, és emiatt jelenleg valószínűleg nem kimondottan számít szegény embernek. Bár nehéz a nyomára bukkanni, azt azért lehet tudni, hogy ő volt az egyik szerzője Cher "Believe" című világslágerének. Bár a refrén jellegzetes - és azóta mindenki által hatvanmilliószor lenyúlt - effektjét nem ő találta ki, azért a jogdíjakból vélhetően elég jól elvan :)

A játék amúgy klasszikus joystick-gyilkolászás volt: a fekete színű főhőssel különféle kifinomult módokon kellett az ellenfeleken átgázolni:

Komolyan érdekelne, hogy vajon hány Quickshot 2, Elite, és hasonló fantázianevű botkormány szárad e játék lelkén! Érdekes módon egyébként a második részből kijött egy "remix" változat is, még azelőtt, hogy a Last Ninja 3 megjelent volna:

Ebben az eredeti Ninja 2 hibáit javították ki, hozzáraktak egy intrót, plusz a zenéket is újrairatták az akkor még ifjú titán Reyn Ouwehand-del, aki később maga is C64 legenda lett. Imádom Reyn dolgait (a Flimbo's Quest intrója például az egyik all-time-favorite nálam), de ez a zene bennem közel sem kelt olyan érzéseket, mint az eredeti!

Érdekes módon a játék Amigás verziója sem hozta azt a varázslatot, mint a C64-es:

És ezt persze nem csak én mondom (hiszen én csak négy évvel később láttam ezt a változatot, amikor már nem foglalkoztatott annyira a játszás), hanem szinte mindenki. Pedig a jóval erősebb masinából sok pluszt ki lehetett volna hozni! Igaz, itt legalább az eredeti zenét használták fel.

Reloaded

"Laszninnyakettőt" feldolgozni hálás feladat. Vagy esetleg mégse. Mindenesetre sokan megpróbálkoznak vele, lévén ezeket a zenéket gyakorlatilag minden C64-fan ismeri.

A "Central Park Loader" misztikus hangulatú futamok, velőborzoló (ez micsoda szó) basszusok és pulzusnövelő tempó keveréke. Kulcsélmény, mely érdekes módon egyesekből a finomkodó szintizést hozta elő, más viszont a gitár torzítópedáljára lépett rá ugyanazon téma kapcsán. A "Central Park in-game" az előző szám lendületét viszi tovább - sodró ütemeire pont jól lehetett a joystickot rángatni ahhoz, hogy még azelőtt legyakjuk az ellenfelet, mielőtt ő nancsakuzik le bennünket - ehhez a tempóhoz tényleg illik a torzított gitár!

Mivel nem akarok egyenként végigmenni a mind a játék tizenhárom tételén, ugorjunk az egyik kiemelt kedvencemre, a "Street in-game"-re. Ez valószínűleg lüktetése miatt hozta ki egyesekből a "szeletelős teknót", mások inkább meg se próbálták átdolgozni - szerintem ez azt mutatja, hogy eredetiben a legjobb, és csak rontani lehet rajta :D A csatornás szint (The Sewers) betöltőjét is érdemes megemlíteni; Puffy64 csingelős-majd-betorzítós feldolgozása szerintem telitalálat.  Valahogy olyan "eddig is nehéz volt, de még hosszú út áll előttünk"-feelingje van.  És a játékot tekintve pont erről van szó...

A "The Basement"-hez érkezve már annyira átment rombolásba-törtetésbe a game, hogy a korai Metallica/Megadeth-vonalra hajazó feldolgozás adekvát választás (de a 4/5-e körül van benne egy olyan uniszónós rész, ami Iron Maidennek is elmenne!). Az ezt követő "The Office" loader-nél volt egy kis "ez meg mitől ismerős?" érzésem, de csak évekkel később olvastam valahol, hogy másnak konkrétan a Bomb the Bass "Beat diz" című számának basszusa ugrott be róla. És tényleg! Pedig amazt (mármint a Bomb the Bass-t) abszolút utáltam (egy fél évvel korábban túl sokat játszották a Sky Channelen), a laszninnyás verzió meg bejött. Talán azért, mert más is volt benne a basszuson kívül, nem csak zajok? Persze így is egyfajta "nyomd már meg a space-t, menjünk tovább!"-üzenetet hordozott számomra :) Ugyanezen szint in-game zenéje viszont irtózatosan bejött. Tipikus elektronikus zene, de nagyon dögös, nagyon jó tempóval! És vagy tizenöt évvel később jött a döbbenet: ez gyakorlatilag egy-az-egyben a Tangerine Dream "Midnight in Tula" című számának feldolgozása! Döbb. A jelek szerint nem csak duma volt, hogy miután az első Last Ninja zenéjének írója, Ben Daglish nem vállalta a munkát, rohamtempóban kellett valami zenét szerezni az új játékhoz :P

Egyszer olvastam egy interjút a Tangerine Dream tagjaival. Ott kérdezte a riporter, hogy gondoltak-e már arra, hogy számítógépes játékokhoz írjanak zenét. A válasz: nem, mert nem tudják elképzelni, hogy az ő zenéjükre ugráljon valami figura a képernyőn. Szegények, ha tudták volna, hogy az egyik legsikeresebb C64-es játék révén ez rendszeresen megtörtént a világban  :) Tényleg, lehet, hogy pont ezek a zenei nyúlások vezettek a fentebb említett "remix" verzió létrehozásához?

És nem ez volt az utolsó khm... kölcsönvétel a játékban: a "The Mansion" in-game-je is Tangerine Dream-mel indul, ezúttal az "Alchemy of the Heart"-tal. Ez persze csak az első tétel, utána saját témába megy át a zene. Nem is akármilyenbe, hanem abba a bizonyos adrenalinnövelőbe. A Street lüktetése párosul a közelgő katarzis (ez az utolsó előtti szint!) érzetével. És ehhez nem lehet túl sokat hozzátenni, bár vannak, akik megpróbálják. Puff64 persze ezúttal is a torzított gitárhoz nyúlt. Igaz, nem csak ő.

A "Final Battle" loader ismét egy echte Gray klasszikus. Jellegzetes dobok, effektek, plusz pár zseniális dallam, és egy meglepő konga kiállás, mindez az utolsó szint előtt, ahol nekem emlékeim szerint viszonylag ritkán sikerült győznöm. Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy a Lucasarts zseniális Monkey Island-jén kívül talán soha életemben nem játszottam végig egy játékot sem - mindig hamarabb meguntam őket. Hát a "ninnyát" nem... Na mindegy; erről a darabról valamiért mindenkinek mindenféle teknóságok jutottak eszébe: trance, rave - kérem senki ne lepődjön meg, de ilyesmit nem fogok idelinkelni.

Jöjjön helyettük inkább Puffy 64 két akusztikus kavarása: ez meg ez. Remélem ezek szépen le is vezetik a blogbejegyzés okozta izgalmakat a kedves Olvasónál :)