Imádom Budapestet. Ez egy állapot, a jelekből ítélve konstans. Persze van vele gondom bőven, ez a blog is tele van vele kapcsolatos morgolódásokkal. Mégis, alig pár olyan hellyel találkoztam eddigi életem során, ahol esetleg el tudom képzelni, hogy éljek. Van tisztább város, van jobban gondozott, van olyan, ahol több régi ház van (de mondjuk ilyen szép fekvésű azért már elég ritka) -  Budapestnél budapestiesebb város viszont biztosan nincsen.

Persze értem, ha sok máshonnan Budapestre került ember nem bírja jól érezni magát itt: mert "pestinek" lenni életérzés... na jó: egyfajta pszichózis. De mit várhatnánk egy olyan várostól, melynek közkeletű neve a legtöbb nyelven a lehető legrosszabb dolgokat jelenti? :) Persze sok született budapesti is el akar innen húzni, hiszen az ország legtöbb rossz tulajdonsága itt tényleg túlságosan kis helyen fókuszálódik. Amikor épp nekem is nagyon elegem van a budapestiségből, jobban mondva a katasztrófahelyzetből, ami felé lakói évtizedek óta szorgalmasan tolják, akkor felmászom a Gellért-hegyre, és elnézek a Lánchíd irányába:

Ez itt az, amiből ez a pármilliós urbánrégió (szerintem manapság már kár városban gondolkodni, pláne rövidlátó dolog azt nézni, hogy csökkent a város lakossága, miközben azok az emberek nem a Holdra költöztek, csak a városhatár túlsó oldalára, ahonnan mindennap bejárnak) kifejlődött. Balra Buda, középen a távolban Óbuda, jobbra Pest. Nagyon történelminek tűnik, bár százötvenvalahány évvel ezelőtti képekkel összehasonlítva gyakorlatilag csak a Lánchidat és a Vigadót találjuk ugyanott ugyanolyannak. A mai Várpalota vagy a Parlament szinte még bejáratósan új épület ahhoz képest, hogy itt már a római birodalomnak is volt átkelőhelye a folyón :) Mindezeken túl mindez számomra szép is. Ez természeti szépség, és mint ilyen, Budapest emberi mércével számolva örök.

A következő látnivaló a Duna túlpartja, a Belgrád rakparttól a Gödöllői dombságig:

Ez itt a nagyonrégi Pest. Jobban mondva annak hűlt helye. Merthogy pár templomon túl alig maradt belőle valami - átadta a helyét a Budapest nevű metropolisznak. A földszintes-kevésemeletes, barokkba hajló városka ugyanis kevés lett volna ahhoz a mozgolódáshoz, ami itt a XIX. század második felében megindult. Nagyrészt el is dózerolták a régit, mára az akkori "új" lett a "régi". Mert Budapest mindig változik. Nem egyszerre, egységesen, hanem ötletszerűen, emiatt aztán nem csak építészeti stílusként illik rá az eklektikus jelző. Érdekes, hogy emiatt gyakorlatilag nincs olyan, hogy Ó-Pest. Vannak régi részletei, és mondjuk a Papnövelde utca-Kecskeméti utca-Kiskörút által határolt térségben az átlagnál többet láthatunk elmúlt idők Pestjéből, de nincs városfallal határolt óváros, nincs régi piactér. Amikor ez a város nagy lett (mindig egy számmal nagyobb, mint az előző állapot), nem volt idő ilyenek rezervátumnak kijelölésére.

Amit itt látunk (a jobboldalt alul belógó Lágymányoson kívül), az gyakorlatilag Ferencváros. Pest természetes kinövése dél felé, amit 1833-ban gyakorlatilag teljesen elvitt a jeges árvíz. De felépült újra. Kisvártatva Budapest gyomra lett, számtalan malommal, közraktárral, vágóhídakkal, szalámi- és likőrgyárral. Aztán leépült, és maximum Budapest felfordult gyomra lehetett. És most mégis mintha megint életre kelt volna: a szűk utcák nyomortanyái sorra "rehabilitálódnak", a dunaparti rendezőpályaudvar helyén pedig most már egy tényleg modern (tehát nem úgy modern, mint a Nemzeti Színház) városrész kezd kinőni, és úgy érzem, már a Haller utca sem a pesti belváros határa többé. Pest megint ebbe az irányba növekszik. Mert Budapest mindig igyekszik újjászületni, akkor is, ha az ott lakók (és ezalatt bizony nem csak a politikusokat értem) ezt elég sok módon igyekeznek lehetetlenné tenni.

Szóval amikor lenézek Ferencjóska elkésve épített játékerődjének tövéből, azt látom, hogy ez a hely élni akar, függetlenül attól, hogy épp hogyan hívják. Élt akkor is, amikor ki tudja, milyen törzsek éltek itt, élt akkor, amikor a tatárok gázoltak át rajta, és akkor is, amikor a törökök (bár ők az átlag megszállóhoz képest elég sokat hozzátettek a képhez, lásd még Brian élete: "De mégis, mit adtak nekünk a rómiaiak?"). Túlélte azt, amikor Hentzi szétágyúzta a pesti Duna-partot, túlélte a második világháborút is. Utána se lett szocreál erőreprezentációs centrum.

Szóval egy érdekes és karakán hely ez, ahol azért igenis el lehet éldegélni. Vannak persze jobb és rosszabb napjai, amik néha évekig tartanak. De ha már idáig kibírta, szerintem most sem fogja feladni, hogy ismét klassz hely lehessen.

UI: Az illusztrációként használt képek egyébként még tavaly augusztusban készültek.