A SONY volt az a kazettafajta, amiből eleinte csak kettő volt a családi gyűjteményben, felnőtt koromra viszont azt vettem észre, hogy a márka átvette az uralmat a fiók (később pedig a kazettatartó fal) felett. Az első kettő így nézett ki - voltaképp a nyolcvanas évek elejéhez képest egész látványosak voltak:
A borítójuk végtelenül funkcionális volt - semmi ezüstözött dombornyomás, semmi háttérminta - viszont jó sok hely a számok címének:
Ehhez képest a kilencvenes évek SONY-ja elég rideg volt - legalábbis abban az árkategóriában, amit meg tudtam fizetni:
A "kék korszakban" néha felbukkant egy kis sárga is - de csak jelzésértékkel, mint a zöld-kék csík a sárga Combinó tetején:
Dizájnmentességükkel együtt ezek a kazetták bőven jók voltak arra, hogy a CD-k és lemezek tartalmát az ember valahova menve (walkmannel) újra és újra és újra és újra meghallgathassa. Mert hát otthon azért nem a kazettákat hallgattuk...
A DiscMan el nem terjedésének egyik oka az volt, hogy másfélszer akkora volt, mint egy akkoriban kapható walkman. A másikat csak sejtem, illetve... igazából el se merem képzelni, mit csinált volna az a kütyü akkor, amikor a piros 153-as a Villányi úton ötvennel belehajtott a Tass vezérről kikanyarodó tűzoltóautók által az aszfaltba préselt nyomvályúba. Ilyenkor, amikor az Ikarus 260-as hátsó peronján álló ember hirtelen lefejelte a plafont, a walkman csendben-rendben ment tovább... Néha az egyszerűbb jobb.
Egyébként a SONY-nak volt egy szürke korszaka is (végig a nyolcvanas években), plusz marha sok színes vacka, de olyanokat elvből nem vett az ember ;)
Ez a fentebbi, "nagyablakos" cucc ugyan nem volt különösebben szép, de anno mégis olyan érzést keltett bennem, hogy kifinomult zenét kell venni rá, nem a saját gitározgatásomat...
... ellentétben ezzel a típussal, amiből jópárat telepöntyögtem. A minőségükről sajnos nincs információm, mert sose hallgattam vissza őket :)
Ez megy most