Vannak tárgyak, melyek rég túlléptek valós használati értékükön, és önmagukban is értelmezhető jelenséggé váltak. Aki nem rajong az autókért, az is tudja, mi az a Ferrari; aki nem foglalkozik repüléstörténettel, az is tudja, hogy néz ki egy zeppelin - és aki nem rajong a rockzenéért, az is látott már Gibson Les Pault:

Viszont onnan, hogy 1952-ben eladták az első Gibson Les Paul Modelt, korántsem vezetett egyenes út odáig, hogy manapság nem sok olyan zenészt találni, aki életében legalább egyszer ne játszott volna ilyen gitáron. Az elkövetkezőkben erről a hosszú és kanyargós útról szeretnék mesélni, leszögezve, hogy az írást (sajnos) nem támogatta sem a Gibson Inc, sem a márka hazai forgalmazói. Ja, és bár néha szerepelni fognak olyan szavak a szövegben, hogy húrláb meg hangszedő, igyekezni fogok nem túlszakmaiaskodni a mesét :)

Az ötvenes évek eleje: egy új kor hajnala

A negyvenes-ötvenes évek fordulója egészen érdekes lehetett az amerikai gitárosoknak: szemtanúi lehettek annak, ahogy az üreges testű gitárokat leváltják a tömör testűek (szüleink szójárásával: "lapgitárok"). A modern elektromos erősítés hajnalán még előbbiek voltak előnyben, mivel alapból erősebben szóltak - viszont hajlamosak voltak a gerjedésre, nem kivánt rezgések, felhangok produkálására. A hangszedők fejlődésével aztán a negyvenes évek végére elérkezett az ideje annak, hogy ezeket a mellékhatásokat kiiktassák.

Bár az első tömör testű gitárokat már korábban elkészítették, a forradalom élén a Fender állt: a cég Broadcaster, majd Telecaster néven sorozatgyártott hathúrosai úgy letarolták a piacot, hogy a nagy múltú Gibson vezetői már a megélhetésüket kezdték félteni. Pedig néhány évvel korábban egy kísérletező kedvű zenész, bizonyos Lester William Polsfuss megpróbálta rábeszélni őket egy hasonló gitár kifejlesztésére, de ők elégedettek voltak akkori modelljeikkel, melyek egyébként valóban meglehetősen sikeresek voltak. Az ES-175-öst például 1949-ben mutatták be, és máig gyártják:

A Gibsonnál alószínűleg azt gondolták, hogy a Fender csavarozott nyakú hangszerei rosszabb minőségűek, mint az ő ragasztott nyakúik, így senkinek nem fognak kelleni...  aztán be kellett látniuk, hogy tévedtek.

Az első Gibson Les Paul, a "Goldtop"

A közvélekedéssel ellentétben az ellencsapásnak szánt gitárt nem a már említett Lester Polfuss - művésznevén Les Paul - tervezte, hanem a cég saját csapata, Ted McCarty vezetésével. Les ugyan kísérletezett tömör testű gitárokkal, de ez alatt azt kell érteni, hogy előbb egy darab sínt, később pedig egy tömör fagerendát használt. Utóbbira alul-felül egy hagyományos gitár darabjait szerelte, hogy a fura jószág hangszernek nézzen ki:

A Gibsonnál konzervatívabban álltak a dologhoz: ők találták ki a test anyagát (Les juhart szeretett volna, de állítólag túl nehéz lett volna, ha az egész abból van) és alakját (Les lapos testet gondolt, a Gibsonnál viszont rábeszélték a domborúra). A zenész annyit kért, hogy a hangszer látványos legyen; nemsokára egy majdnem kész hangszert kapott az exkluzív szerződés mellé. Több helyen olvasni, hogy mire ő a képbe került, már előrehaladott stádiumban volt a "Ranger" névre hallgató projekt - ha a kísérletező kedvű zenész nem bólint rá az együttműködésre, lehet, hogy ma ezen a néven ismernénk ezt a gitárt! Ez persze csak üres találgatás, hiszen rábólintott az ajánlatra, és 1952-ben megjelent a piacon a Gibson "Les Paul model" első generációja:

Les a feleségével, Mary Forddal bohóckodik ezen a videón valamikor az ötvenes években - a páros minden nap többször (!) megjelent az amerikai képernyőkön, hatalmas publicitást hozva a hangszernek. Egyébként látszik, hogy a gitárok meg vannak bütykölve, pontosabban nem teljesen egyeznek meg a széria gyártmánnyal -  Les később se hagyta abba a kísérletezést, mindig átalakított rajtuk valamit. Ami nem vehető ki a fekete-fehér felmen, az az, ...

By John Seb Barber from Leeds, UK - DSCF1390, CC BY 2.0, Link

... hogy ezek a gitárok aranymetál festésűek voltak! A festék alatt már majdnem az volt, amit ma is megvásárolhatunk: mahagóni test juhar fedlappal, mahagóni nyakkal, az elektronika pedig két egytekercses P90-es hangszedőre alapult. Az első modellen alkalmazott trapéz alakú, félig lebegő húrlábbal viszont senki sem volt elégedett, ezért a Gibson tovább dolgozott rajta: mind a húrlábat, mind a nyak és a test által bezárt szöget megváltoztatták. Az ötvenes évek közepére ezek a hangszerek már megbízható munkaeszköznek számítottak, és a későbbiekben nemcsak hogy megtartották értéküket, de egyenesen nélkülözhetetlenné váltak jellegzetes hangzásukkal. Például még az amúgy Stratocastereiről híres David Gilmour is egy '55-ös Goldtopon játszotta fel az Another Brick in the Wall pt. II szólóját:

McCarthy már a javításokkal együtt adta be a szabadalmi igényt a gitárra 1953-ban - persze mire megítélték a védettséget, már megint más kütyü feszítette a húrokat a test felőli oldalon: az LP-n 1955 őszétől alkalmazott Tune-o-matic híddal együtt már majdnem annál a hangszernél járunk, mint amit az első képen láttunk.

A nagy durranás: a humbucker

Hogy az eddig alkalmazott egytekercses szedők hangja valakinek tetszik vagy sem, az szubjektív dolog, az viszont biztos, hogy ezek használat közben a környezet összes elektromos zaját begyűjtötték, és ez kellemetlen tudott lenni. Seth Lover aztán 1955-ben rájött, hogy két tekercs megfelelő kapcsolásával nem csak hogy több hasznos jelet tud begyűjteni, de még a zajokat is ki tudja szűrni. A humbucker (azaz körülbelül "zúgásblokkoló") hangszedőre azonnal beadták a szabadalmi igényt, de csak évekkel később kapták meg; a köztes időben a "szabadalmaztatás alatt", azaz "patent applied for" feliratot ragasztották rájuk - ezeket a konkrét példányokat "PAF"-ként emlegetik, és vagyonokba kerülnek. Az először más típusokba szerelt hangszedők '57-től kerültek a Les Paulokba, és beváltak, hisz többségük ma is ezeknek a hangszedőknek a továbbfejlesztéseivel épül:

A PAF méretei kvázi iparági szabvánnyá váltak, maga a humbucker pedig önálló műfaj lett: manapság megszámlálhatatlanul sok cég foglalkozik ilyenek gyártásával. Az egyik visszafogott hangú, a másik nyers, az egyiket fémlap fedi, a másikból kilátszanak a tekercsek orsói, és így tovább... Egyébként mások is felfedezték, hogy az ellenfázisban összekapcsolt tekercsek kinullázzák a zajokat: a Gretsch Filtertron hangszedői gyakorlatilag ugyanezt csinálták. 

1952 és 57 közt természetesen más is változott a Gibson Les Paulon - a sorozat következő része erről fog szólni, illetve a címben említett sikertelenségről. Addig is hallgassuk meg, hogyan szól egy utángyártott (Gibson Les Paul ’57 Goldtop Reissue) aranyoska Gary Moore kezében:

Folytatás: a Fekete Szépség, a Junior és a Special

Ha tetszett, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

Forrás: Wikipedia, számtalan youtube videó, elektronikus, illetve nyomtatott sajtóban megjelent interjú, mylespaul.com, espacenet.com, vintageguitar.com, szóbeli közlések, saját tapasztalatok