Előző rész: a Fekete Szépség és az olcsó modellek

A világ egyik leghíresebb gitárjáról szóló sorozatban a Goldtoptól eljutottunk a Customig, de a leghíresebb változat még csak most következik!

A "Burst", a gitárok Szent Grálja

1957 végére már együtt volt minden, ami a Les Paul model jó hangzásához kellett: a megfelelő anyagok, a nyak és a test által bezárt szög, a megfelelő húrláb, és persze a PAF hangszedők. Az 1958-as idény újítása tulajdonképpen kozmetikai volt: a Standard néven elhíresült változat egyszínű festés helyett sunburst fényezést kapott, amit itt egy utánépített példányon láthatunk:

By Gibson Custom 50th Anniversary 1959 Les Paul Standard (body).jpg: Ethan Prater derived work: Clusternote - This file was derived from  Gibson Custom 50th Anniversary 1959 Les Paul Standard (body).jpg: , CC BY-SA 4.0, Link

Az áttetsző fényezés alatt láthatóvá vált a fa mintázata, ami a hegedűkhöz hasonlóvá tette a hangszert; a fa kinézetére ekkor még nem figyeltek annyira, mint manapság, ezért nem egyformán látványosak a "lángok", sőt: az első néhány sunburst Les Paul fedlapja még nem két, hanem három darabból állt! A hangszer jól szólt, remekül nézett ki, és a fejlesztése se állt le: a nyakak egyre vékonyabbak, ezáltal könnyebben játszhatóak lettek. Csak annyi baj volt, hogy ez a vásárlókat nem érdekelte: 1958 és 1960 közt összesen 1700-valahány "burstöt" készítettek, majd a sikertelenség miatt befejezték a gyártást. Bizony, a ma is egyik leggyakrabban látható (és legtöbbet másolt) rock hangszert sikertelensége miatt kukázták!

Azonban míg a Gibson a ma SG néven ismert modellel próbálta meghódítani a piacot, a zenészek lassan felfedezték maguknak a Les Paulokat, és így a Standardeket. Különösen Angliában lett a blues és rock harcosainak választott fegyvere: az első sztár, akit ilyen gitárral lehetett látni, Keith Richards volt, az első igazán ikonikus burst játékos pedig...

... Eric Clapton, aki John Mayallhoz való csatlakozásakor vásárolt egy szintén '59-es évjáratú (bár sokan '60-asnak hiszik) burstöt. A "fehér blues" és blues-alapú rock elkezdett összeforrni a hangszerrel: Jeff Becknek is volt, Paul Kosoffnak is volt, ...

... és a Bluesbreakersbe Eric Clapton helyére beugró, majd Fleetwood Mac néven saját bandát alapító fiatal gitárosnak, Peter Greennek is volt. Érdemes megjegyezni, hogy Les Paul eredetileg egy csilingelően tiszta hangú hangszert akart magának, ez a sok fiatal pedig általában torzítva használta a sajátját. A másik furcsaság, hogy a használt sunburstök a hatvanas években pár száz dollárért cseréltek gazdát, manapság viszont több százezret is megérnek, sokszor még akkor is, ha sose használta őket híres zenész. Emiatt aztán nagy részüket nem is használják: széfekben, múzeumokban állnak, tulajdonosaik sokszor befektetési céllal vásárolják meg őket, mert az áruk évről-évre magasabb lesz.

Persze egy idő után a Gibson is észrevette a Les Paul kései sikerét, és 1968-ban újra gyártásba vette, de ezek a hangszerek már nem hozták ugyanazt a minőséget. Sőt, a cég 1969-es tulajdonosváltása után a gitárok készítési módján is változtattak: a nyak több darabból állt, akárcsak a test, új modellek jöttek ki, új hangszedőkkel kísérleteztek. Persze ízlés és sznobság kérdése, hogy vajon tényleg rosszabb lett-e a végeredmény, vagy az 1958-59-60-as modelleket csak eszmei értékük emeli a többiek fölé, mert az biztos, hogy én egy 1970-es Standardet se dobnék ki, ha hozzámvágnák :) Manapság egyébként megvásárolhatók az eredeti három modellév utánépítései, illetve aktuális gyártású burstök is, számos különböző kivitelben: ami régen "a" burstöt jelentette, az ma cherry burst esetleg tomato soup burst, de van tobacco burst, lemon burst, honey burst, és még vagy egy tucat másik is.

Néhány híres Burst

Az imént említett okból kifolyólag nincs olyan, hogy "olcsó eredeti '58/59/60-as Burst", de van néhány, amelyik gazdája okán kiemelkedik a többi közül:

Az egyik ilyen Bernie Marsden "The Beast" becenevű '59-ese, amit '74-ben vásárolt valakitől, aki egy koncerten odajött hozzá. Ez elsőre furán hangzik, de több hasonló történet ismeretes, Jimmy Page-re például Joe Walsh "erőltette" rá az "egyes számú" Les Paulját 1969-ben. Az angol hangszerboltok nem lehetnek túlságosan büszkék az akkori marketingtevékenységükre :)

A Beastet - melyen többek közt a fentebbi szám is íródott - egyszer még Gary Moore is kölcsön akarta kérni, amikor a saját Burstje megsérült egy közúti balesetben, de nem kapta meg. És ha már itt tartunk, az egyik leghíresebb '59-es Standard konkrétan Gary Moore-hoz kapcsolódik:

Ő itt "Greeny". Eredetileg Peter Greené volt, a bejegyzésben már láthattuk is a Fleetwood Maces videón. Amikor a hetvenes évek elején Greennek mentális problémái támadtak, és ott akarta hagyni a zeneipart, előbb csak kölcsönadta a fiatal Moore-nak, majd felajánlotta megvételre is.

A hangszer különlegessége az volt, hogy az egyik pickup nem csak fordítva volt a gitárba helyezve, hanem egyik mágnese - valószínűleg gyártási hibaként - "rosszul állt" mágneses polaritás szerint. Emiatt ha mindkét hangszedő egyszerre szólt, más hangja volt, mint a többi Les Paulnak. Sőt, nem csak más, hanem szép, különleges hangja, amit mindenki irigyelt.

Az új tulaj nem múzeumi darabként gondolt az akkor még csak tizenéves gitárra: a két alsó potméter gombját lecserélte, hogy jobban tudja kezelni őket, a nyakat újrabundoztatta, illetve az imént említett baleset után a nyakát is megragasztatta. Ami még látható, hogy a végére már alig látszott a burst fényezés: a vörös szín az évtizedek alatt - a többi eredetihez hasonlóan - kifakult. Gary imádta ezt a gitárt, valószínűleg soha nem is vált volna meg tőle, ha egy betegség miatt lemondott turné költségeit nem kellett volna zsebből kifizetnie: a pontos eladási ár nem ismert, de egymillió dollár körülről sugdolóztak.

A gitár ezután több gyűjtő kezén átment, majd a metallicás Kirk Hammetthez került, aki használja is az öreg szárazfát - nem csak stúdióban, hanem élőben is, lásd fent. Végülis erre való egy hangszer, jobb, mintha valami páncélteremben őriznék, nem? Nem?

A harmadik '59-es, amiről megemlékeznék, a Z.Z. Topos Billy Gibbons fő hangszere még ma is: "ő" Pearly Gates. Ő se hangszerboltból került a szakállas zenészhez, hanem egy ranch tulajától :) Természetesen ezeken kívül is vannak még híres '58/59/60-as Les Paul Standerdek, de mindegyiket nehéz lenne felsorolni. Ha esetleg van olyan, amelyik szerinted még érdekes, írd meg kommentben!

Forrás: wikipedia, guitarplayer.com, guitarworld.com, guitarhq.com, szóbeli közlések