Megjegyzés: ez most nem panaszkodás lesz, és nem is "a mi időnkben még minden jobb volt" siránkozás, egyszerűen csak megpróbálok leírni egy jelenséget - alvás helyett, éjjel háromkor. Majd meglátjuk, mennyire sikerül.

Biztos más is érezte már, hogy régi kedvenc filmjeink (legalábbis megfelelően ihletett hangulat nélkül) mai szemmel néha élvezhetetlenül lassúnak tűnnek. Az a sok felesleges részlet: a kelleténél mindig kicsit hosszabb bemutató beállítások, a természetes emberi reakcióknál tovább vett reakciósnittek, azok a jelenetek, amikor parasztiasan szólva egyszerűen nem történik semmi, csak az idő telik..! Valaki egyszer úgy írta le a különbséget a mával, hogy régen kiszálltak a kocsiból, bezárták az ajtaját, odasétáltak a kapuhoz, becsengettek - ma fékez az autó, és már benn is vannak a lakásban. Valamikor a kilencvenes években gyorsultak fel videóklip-szerűen az akciófilmek, aztán a sorozatok, aztán minden. Én akkor "hong-kongi hatásnak" neveztem ezt a jelenséget magamban, az ottani akciófilmes beállítások és vágások utánzását láttam bennük. Jó példa erre a Linda c. sorozat, amit manapság is gyakran adnak - el nem tudom képzelni, hogyan találhattuk pergően izgalmasnak annak idején! Illetve dehogynem: egyszerűen más tempóhoz voltunk szokva. Ma már a hiradó is pörgősebb, mint egy Bruce Lee-film...*

Ugyanez megtörtént az irodalomban is: ami régen kötelező olvasmányként heteken át elemezve volt a suliban, az ma csak egy igen unalmas film, ami után jön két jobb. Megkockáztatom, hogy bizonyos sorozatok egy-egy része jobban meg van írva, mint azok az epikus, csak ájtatos hanglejtéssel emlegethető művek, amelyek olvasásával anno napokat-heteket elvoltunk**. De persze nincs ebben semmi meglepő, hiszen annak idején Jókai is olvasmányosabbnak tűnhetett az Iliasznál, kicsivel később pedig Rejtő Jenő magával ragadóbb tudott lenni, mint Stendhal. Az irodalom mint olyan természetes fejlődését láthattuk.

Amit viszont sajnálok (és nem, ez még mindig nem önsajnáltatás, még ha annak is tűnhet), hogy egy olyan teljesen új médium, mint az internet, is erre a sorsra jutott. Tíz-tizenöt éve az volt a szöveg, hogy senki se csinál már weboldalakat, öt-tíz éve állítólag divatjamúlttá vált a blogolás... csak nem nagyon látom, hogy mi lett helyette. Mert az biztos, hogy 280 karakterben nem lehet ugyanazt elmondani, mint egy website-on. Kivéve persze, ha valakinek nincs mondanivalója. Persze van, aki a podcastokra esküszik, de bevallom, én azokon bealszom. Talán a youtube-erek tudnak valami pluszt adni, de azért valljuk be, nem mindenki születik képernyőre.

Egy konkrét példa saját praxisból: ha régen beesett 5-6 régi villamosos kép, akkor azzal hetekig-hónapokig elvoltunk. Ma beesik egy-két naponta annyi, és másnapra elfelejtjük őket. De ha el is mentjük, azzal is csak egy kezelhetetlen méretű szénakazalba szúrunk egy újabb tűt. És nem arról beszélek, hogy ne lehetne indexelni a képeket, mert lehet, sőt: a mesterséges intelligencia révén ez a jövőben jobban fog menni, mint valaha. Hanem, hogy számunkra lett értéktelenebb, amit látunk. Nem csócsáljuk meg, nem beszélgetünk róla, nem elemezzük ki. Nem vitatkozunk róla. Nem élvezzük ki.

És itt szerintem a használt médium is hibás: egy weboldalon ott vannak a képek, ott van a szöveg, és ott is marad mindez (valaki úgyis learchiválja). Egy fórumban is. Még egy blogban is lehet keresni, szóra, időpontra (illetve a guglival bármire). De a facebookon valamit kitúrni, akár csak két hétre visszamenőleg, na, az már pilótavizsgás téma. Például ha nem emlékszel pontosan, hogy melyik képhez ki írt egy fontos megállapítást, és mikor, akkor meg vagy lőve. Persze van kereső, de ha nem pont a jó szóra keresel, akkor vagy túl sok találatod lesz, vagy egy se. Pedig ömlenek az érdekes, értékes megjegyzések a képek alá (meg persze az érdektelenek és értéktelenek is), csak a szavatosságuk sokkal hamarabb lejár, mint kellene. Mert mindig új kell, mindig hírek, mindig aktuális. Pörögjünk, pörögjünk! Szép kép, lájk. Lezuhant egy repülőgép, szomorú emoji. Jujj, aranyos kutya, szívecske. Hogy mi volt a "szép kép" előtt, na, arra már senki se kíváncsi?***

PS: Felhívták a figyelmemet, hogy a facebook még nem az út vége: vannak médiumok és kommunikációs formák, amikhez túl öreg vagyok, vagy esetleg nem is hallottam róluk. Ami valahol szomorú, hiszen nagyim is tudta, mi az, hogy e-mail, és édesanyám is fenn van a facebookon. A jelek szerint a generációs lemorzsolódás is felgyorsult :)

* azért van lassú ma is, a Breaking Bad c. sorozat például nagyon lassan indul, lassan építi fel a szereplőket, a helyzetüket, mégis zseniális
** persze némelyik regénynél elmondták, hogy az írókat oldalszám után fizették, ezért voltak egész estés leírások arról, hogy hogyan süt be a fény a konyhaablakon, vagy hogy hogyan üldözik a farkasok a főhősöket
*** jó kérdés, hogy mi a megoldás; nyilván nem az, hogy mesterségesen visszafogjuk az új információ mennyiségét, de akkor meg nem ússzuk meg, hogy szűrnünk kelljen - de hogyan akadályozzuk meg a buborékok kialakulását, neadjisten a cenzúrát? jelenleg a szolgáltatók átveszik tőlünk ezt a feladatot, na de nekik meg más szempontjaik vannak, mint nekünk...