HamPLÓ

Érdekes, hogy szabadságra menés előtt össze tudtam rakni két hétnyi bejegyzést előre, viszont amióta itthon vagyok, bármi más könnyebben megy :)

Az idei év számomra eddig legfőképp arról szólt, hogy újra elkezdtem gitározni. Vettem egy használt gitárt a régi, repedt nyakú helyett, amit viszont másfél hét után le kellett tennem, mert a pikkelysömörrre kapott gyógyszernek köszönhetően az ujjbegyeim nem keményedtek, ahogy kellett volna, hanem sebesek lettek, és úgy is maradtak (a kezelés végére egy üditőt nem tudtam hámsérülések nélkül felbontani). Ekkor három és fél hónap kimaradás következett, nemrég viszont újra elkezdhettem pengetni, és rettentően élvezem! Bár most is fájnak az ujjaim, de ez már jófajta fájás - életem első instrumentális felvételét tulajdonképpen az ihlette, hogy alig bírtam mozgatni őket, így ki kellett találni egy kétujjas "riffet" - ezt 0:04-től hallhatjuk, meg még száz helyet később is. Aztán nem bírtam abbahagyni a pilinckázást, és hozzátettem, ami épp eszembe jutott. A számítógépes zenefelvételt még tanulnom kell (vagy legalábbis növesztenem egy harmadik kezet, hogy rá tudjak a felvételre kattintani gitározás közben), na meg irtó pontatlan is voltam, de azért büszke vagyok magamra, hisz életemben először csináltam ilyet. Steve Vainak és Joe Satrianinak most még nem kell félnie a konkurenciától, de aki rosszat mond rá, azt kimoderálom, mert nem fogom hagyni, hogy bárki elvegye a kedvemet a további próbálkozástól ;)

A nóta címe onnan jön, hogy 29 fok volt a szobában, amikor elkezdtem feljátszani. Mit mondjak, ideális volt. Persze jobban zavart, hogy a DAW néha felvétel közben megállította a háttérsávok lejátszását, aztán egy pillanat múlva folytatta, én meg próbálhattam visszatalálni a dobgép ritmusához. Persze a lassú számítógép okozta kiesések mellett pluszban el is kellene kezdenem metronómmal gyakorolni.

Aki még itt van :) hangulatilag a nyolcvanas-kilencvenes évek gitárlemezeihez (Szekeres Tomi Gitármániái, Vinnie Moore, az első Satriani) akartam hasonlítani, ahol a háttér monoton zakatol, a lényeget a szólógitár nyomja. Igazából a 0:38 körül induló főmotívum lenne a lényeg, de a 2:11-nél jövő keleties motívumra is büszke vagyok. Próbáltam úgy játszani (és úgy beállítani az erősítő- és effektszimulációkat), mintha három gitáros felelgetne egymásnak rövid szólókkal a fő dallamrészek közt. Pontosabban három és fél, mert 0:56 körül van még egy malmsteenes lefutás, amit nem tudtam kihagyni. De amúgy egy nyakra kapcsolt strat, egy hídra kapcsolt superstrat, és egy hagyományosabb gitár lenne az, mondjuk egy Les Paul. Meglepően jó hangzásokat tud a Guitar Rig 5, de döbbenet, hogy ha egymásra engedünk egy csomó effektes sávot, akkor azok mennyire túlvezérlésbe hajszolják egymást a végső mixben - már értem, miért szóltak a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar metállemezei olyan vacakul, valószínűleg ott se tudott a hangmérnök mit kezdeni ezzel. Vagy meg kell ezt is tanulnom, vagy vennem valami plugint, ami másolt polimer kazetta hangzásból rendeset tud csinálni. Ja, meg venni egy basszgitárt, mert az sincs a felvételen. Ehh, drága dolog ez a popszakma :)

Combinóink (azért írom így, mert mások, mint a korábban ilyen néven gyártott járművek, emiatt hivatalosan Supra, illetve Plus utónévvel ismeretesek) első nagykörúti próbamenetekor még megvolt a Skála Budapest Nagyáruház épülete, ...

... első üzemnapjukon (10 éve és egy napja) pedig még (bőven) megvolt az egykori Kohó- és Gépipari Minisztérium DDR-modern irodaháza:

Igyekeztem nem azonnal beállni a Bud Spencer haláláról szóló netes írások szerzőinek sorába, de végül csak nem sikerült megállni, hisz mégiscsak gyerekkorom egy része távozott - "Piedóne" ugyanis nem csak egy színész volt néhány könnyed hangvételű filmben...

Az előbb azért írtam Piedónét, mert annak idején a suliban nem Bud Spencer-filmekről, hanem Piedóne-filmekről beszéltünk. Hogy az csak egy konkrét szerep volt 3-4 filmben, nem zavart bennünket, részünkről Piedone tartott sör-virsli versenyt az idegesítő és kék szemű "Terenszhillel", Piedone nem adott pisztáciafagyit az idegesítő (és kék szemű) "Terenszhillnek", Piedonénak adott erőt és mindent lebíró akaratot a Puffin, Piedone járta a seggberúgós táncot az amerikai katonákkal, és így tovább. Jó arc volt, mert mindig csak a rosszakat pofozta szét, és a mai hősökkel ellentétben vele nem kellett tragikus dolgoknak történni ahhoz, hogy előtörjön belőle az igazságosztó - elég volt, ha a rosszfiúk bunkók voltak valakivel. Ugyanakkor mégis katartikus élményt nyújtottak ezek az ártatlan történetek, mert a filmek akkor még nem maguktól "teremtek": el kellett menni értük a moziba, a moziba menésre rá kellett beszélni a nagyit/aput, a moziba menést ki kellett érdemelni. Persze ehhez képest kevés Bud Spencer-filmet láttam így; a csúcsidőszak számomra a nyolcvanas évek közepén következett be, a lakótelepi kábeltévék megjelenésével. A Különben dühbe jövünk például tanítási szünetek idején alapvető műsorszám volt Gazdagréten, míg Vizafogón inkább a spagettiveszterneket adták nyaranta. A legemlékezetesebb mégis az volt, amikor 1988 nyarán másodszorra is (nem vicc) kivették a torokmandulámat: a Madarász utcai gyerekkórházban gyakorlatilag a minden szobában ott villódzó tévé volt az egyetlen szórakozási lehetőség, és amíg ott voltam, végig Bud Spencer filmek mentek a zárt láncú hálózaton. Akit bulldózernek hívtak vagy Bombajó bombázó (ezt a kettőt mindig keverem, nem véletlenül), Seriff az égből, Seriff és az idegenek, meg a többi... A nagy részüket ma már nem tudom egymástól megkülönböztetni, de akkor fontosak voltak, átsegítettek pár szó szerint fájdalmas napon.

A Thin Lizzy tipikusan az a zenekar, amelyik ha nem Írországból indul, sokkal híresebb lehetett volna - és szerintem járt is volna nekik a siker. Ugyan egy ír népdal feldolgozásával (amit később a Metallica "továbbfeldolgozott") lettek híresek, a korai hard rocktól a később Jon Bon Jovi által szívesen űzött cowboyos romantikázáson, illetve a diszkókban is elmenő laza tánczenén át a már-már motörheades metálig eljutottak, útközben hangzásilag utat mutatva többek közt az Iron Maidennek is. A leghíresebb - a rádiókban manapság is gyakran hallható - számuk a Boys Are Back in Town, a frontember/énekes/basszgitáros Phil Lynott szerzeménye, róla fog szólni ez a bejegyzés. Pontosabban nem kimondottan Phil Lynottról szeretnék megemlékezni, mert ahhoz kevés lenne egy bejegyzés, hanem a körülötte rendszeresen felbukkanó csúcs-zenészekről:

Ezen a koncertfelvételen például nem azt a felállást látjuk, amelyik a számot eredetileg rögzítette: az egyik gitárt Gary Moore pengeti, a dobok mögött pedig - az eredeti dobos, Brian Downey lebetegedése miatt - Mark Nauseef ül. Utóbbi csak beugró volt, Gary viszont többszörös visszaeső; többször is besegített a bandának, annak ellenére, hogy az soha nem volt az "ő zenekara" - bár a halálakor így emlegették. Jóval régebb óta ismerték egymást Lynottal, még a Skid Row-ból. A hatvanas évek végi Skid Row persze még nem a nyolcvanas évek végi hajasmetál (azért hajmetálnak nem mondanám őket) együttes volt, hanem egy ír blues-rock felállás, melyben Lynott énekelt, és melybe '68-ban bevették az akkor még csak 16 éves (!) Moore-t. Klassz a fotó, ami az alábbi videó indexképén látható - balról az első Lynott, a harmadik Moore:

Ekkor nem sokáig játszottak együtt: a banda vezetője, Brendan "Brush" Shiels elégedetlen volt Phil hangjával, ezért kitette őt, és trióként folytatták - Lynott ekkor alapította meg a Thin Lizzy-t a szerintem szintén meglehetősen zseniális Eric Bell gitárossal. Eleinte teljesen sikertelenek voltak, amikor viszont a bevezetőben említett Whiskey in the Jarral felkerültek a slágerlistákra, Eric Bell nem bírta a nyomást, és egy belfasti koncert közepén eldobta a gitárt, hanyattlökte az erősítőt, és hazament. Gary ezt követően ugrott be először a bandába:

Az érdekesség kedvéért meg lehet említeni, hogy eddigre már maga mögött hagyta a Skid Row-t, ahová viszont pont Eric Bell ugrott be őt pótolni - a jelek szerint az ír együttesek elég rugalmasan működtek. Ez az 1974-es epizód nem nyúlt hosszúra: ugyan stúdióba vonultak, de Gary lelépett, így Phil a biztonság kedvéért :) rögtön két új gitárost is szerzett, Brian Robertson és Scott Gorham személyében - velük alakult ki az együttes jellegzetes ikergitáros hangzása.

A Nightlife lemezen viszont még így is maradtak részletek, melyeken Gary játszott, például a Still in Love with You, melyet egyes források szerint eredetileg ő is írt, bár nem az ő neve szerepel szerzőként. Ezután még kétszer beugrott az együttesbe: egyszer 1977-ban egy turné erejéig, miután az elég balhés alkatú Brian Robertson egy kocsmai verekedés során lesérült, majd 1978/79-ben, amikor Philnek végleg elege lett Brian Robertsonból. A harmadik együttműködésnek lemezen is nyoma maradt, a változatosság kedvéért azonban most Gary nem bírta a strapát - pontosabban Lynott drogos allűrjeit -, és egy turné kellős közepén lelépett. A helyére Midge Ure ugrott be. Igen, Midge Ure, az Ultravox énekese, a Fade to Grey szövegírója, a Do they know it's Christmas Time? egyik szerzője, a Live Aid társszervezője:

Amikor két hete elkezdtünk készülődni a pécsi nyaralásra, elhatároztam, hogy viszek magammal állványt... de persze ahogy kell, otthon felejtettem :-/

Szóval tripod helyett maradt a bipod (hogy mondják azt külföldiül, hogy mindkettő bal?), meg a magas ISO-érték. Talán azért így is látszik, hogy ez itt a Gyertyaszentelő Boldogasszony-templom, korábban Gázi Kászim pasa dzsámija.

Teherkocsikat vontató Muki, csatolt Ganz az 1-esen és az... 1-esen (de igazából 4-esen), egy kis Fonódó, egy kis Csepel nagysegély, időhajlító Futár-kijelző a Körtéren, meg még ami arra járt:

Mostanában második tinédzserkoromat élem, abban az értelemben, hogy a gitározás visszatért az életembe, és több örömet okoz, mint holmi villamosos blogbejegyzések írása (a vonatosakat meg úgyse olvassa végig senki). A múltkor meséltem a világ legjobb gitártanárjáról, Joe Satrianiról, akkor akadtam bele ebbe a videóba is. Nincs rajta semmi különleges; Joe egyik saját számát játssza - csak nem a megszokott hiper-szuper hangszerén, hanem egy olcsó Stratocaster-kópián (hejj, de szívesen írnék arról, hogy mit is jelent ez körülbelül, ha tudnám, hogy bárkit is érdekel). Mindenesetre annak ellenére, hogy az ember a hozzám hasonló amatőr gitáros hajlamos azt gondolni, hogy hiperszónikus űrgitáros zenéket csak hiperszónikus űrgitáron lehet játszani, a pár tízezret érő szárazfán is megszólal a szám:

A végén persze kicsúszik belőle, hogy ez konkrétan fizikailag fájt neki, de azért ott voltak a hajlítások, többé-kevésbé megszólaltak a hangok, és még a tremoló se hiányzott annyira. És ha esetleg mégis vannak itt gitárosok, egy kis trivia: Satriani csak 1987/88-ban került az Ibanezhez, a Surfing with the Alient még más gitárokon játszotta fel; a szóban forgó szólót például egy Kramer Paceren:

Vicces, hogy ebben az interjúban mennyit szidja azt a bizonyos eredeti gitárt, ami persze valószínűleg tényleg primitív a saját maga által tervezett gitárokhoz képest, de azért vacaknak mégse nevezném (én például szívesen elfogadnám, mondom a címet, lehet postázni). Lényeg a lényeg, hogy ő valószínűleg egy budiajtón is elég jól el tudná játszani a saját számát (ha adnak neki egy wah pedált), mert megszokta a vacak hangszereket, de nem akarja ezt bevallani, mert akkor ki veszi meg a drága signature modelleket? ;) Összehasonlításként itt egy felvétel arról, hogy' szól az imént hallott dal egy hivatalos Joe Satriani modellen:

Közkeletű téveszme, hogy csak nálunk zárnak be vasútvonalakat. Aki eleget utazgat, az az ún. fejlett országokban is számos helyen találkozhat forgalom nélkül rozsdásodó sínekkel, kiszögelt sorompókkal, vágányok nélküli vasúti hidakkal, üres állomásépületekkel (bár ez persze minket nem feltétlenül kell, hogy vigasztaljon). Sokkal érdekesebb azonban a dolog, ha a bezárt vonal nem üres tanyákat kerülgetett a pusztában, hanem egy több százezer lakosú nagyvároson futott végig, számos alagúton, és ehhez hasonló viaduktokon át:

Von Atamari, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=5695512

Ez itt a wuppertali Nordbahn, azaz "északi vasút" - nevét onnan kapta, hogy az 1929 óta Wuppertal névre hallgató városfüzér névadójától, a Wupper folyótól északra helyezkedik el. A nyomvonalát az alábbi térképen pirossal jelöltem, de a folyótól délre láthatunk egy másik, fekete vonalat is: az a mai fővonal, mely háttérbe szorította az északit. Hogy még szebb legyen a kötöttpályás "párhuzamosság", a kettő közt kékkel a zseniális függővasutat is berajzoltam - ez a belváros nagy részén egyébként pont a folyó fölött megy.

Kép: Google Earth, Image © GEoBasis-DE/BKG

Természetesen a Rheinische Eiensebahn-Gesellschaft nem a romantikus fotólehetőségeket kedvelő vasútbarátok kedvéért építette ezt a vonalát az 1870-es években, hanem a térkép fekete vonalával, a Bergisch-Märkische Eisenbahn-Gesellschaft Elbertfeld (ma Wuppertal része) - Dortmund viszonylatával akart versenyezni. A fentebbi képre kattintva feljövő google térképen (másfél éjszakát dolgoztam rajta, szóval tessék szépen végigkattingatni;) látható, hogy mindkét vonal Düsseldorfból indult, és ment Hagenen át Dortmundig, több helyen is ugyanazon folyók völgyében, de mégis más útvonalon.

Von Terry57 in der Wikipedia auf Deutsch (Originaltext: Jörg Dahm alias Terry57) - Eigenes Werk (Originaltext: Eigene Fotografie), Gemeinfrei, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=3376398

Persze nem csak a városok közti összeköttetés volt a lényeg, hanem az is, hogy minél több ipari területet fel tudjanak tárni, ennek ellenére már a kezdetektől fogva világos volt, hogy a hegyoldalon kígyózó északi vonal nem versenyezhet a völgy aljának közelében menő délivel. Amikor aztán 1880-ban - a vonal átadása után egy évvel - a Rheinische-t államosították, egyfajta mentesítő-kerülő útvonal lett belőle: több helyen is összekötötték a déli fővonallal, így a környék mellékvonalai is átjárható hálózatot alkottak. Az imént említett térképen pár ilyen mellékvonalat is bejelöltem, a főbb adatokkal - ezek többsége szintén nem élte túl a hetvenes-nyolcvanas éveket.

Von Phil Richards from London, UK - 10.05.90 Wuppertal Wichlinghausen 515.526 815.713, CC BY-SA 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=26695689

A két D-betűs végpontnál már rég nem látszik, hogy a két vonalat két külön cég építette, külön pályaudvarokról indulva. A hetvenes évekre eltűnt a fővonalakból kiinduló mellékvonalak nagy része, a méteres nyomtávú wuppertali villamossal együtt; a nyolcvanas években pedig a város normál nyomtávú tujái is a múlt emlékévé váltak. Csak a magán a Nordbahnon zörögtek még mindig az akkumulátoros (!) villanymotorkocsik, de lassan az ő idejük is lejárt. Nem a pálya állapota miatt, mert az komoly gőzmozdonyokat, tehervonatokat is elbírt, hanem mert az utasok elmaradoztak: a déli fővonalon nagyobb volt a kínálat, és gyorsabbak voltak a kapcsolatok a környező nagyvárosok felé. Végül a Wuppertal-Wichlinghausen állomástól keletre eső szakaszon 1979-ben függesztették fel a forgalmat, az onnantól Mettmannig tartó nyugati részen pedig 1991-ig jártak a fent látható akkumulátoros szappantartók.

A Széllká téri biztosítóberendezés próbálgatása után a résztvevő villamosok egy részét egyszercsak elküldték a Budai Fonódó fizikai fonódását tesztelni. A hóseprő, a Combino, a Gépnarancs, és a hosszú CAF a Batthyány tér és a Lukács fürdő előtti váltó közt pörgött - nyilván a szűk keresztmetszet jelzőberendezésein néztek valamit. Mivel ezek elég szokatlan járműnek számítanak errefelé, a hazamenetel helyett kicsit ottragadtam. Csak azt sajnálom, hogy akkor nem voltam a megfelelő helyen, amikor a híd alá kanyarodó Combino fölött (a hídon) elment egy éjszaka is 6-osozó másik Combino!