HamPLÓ

Vajon mit szólnának az emberek, ha az autójuk reggel indítás közben elkezdene arról szövegelni, hogy kijött egy újabb modell, vegyük meg azt - és abba se hagyná egész nap. Vagy ha a betűtészta a levesben az "egyél inkább cérnametéltet" karaktersorozatot adná ki. Vagy ha az éjszakai melóhoz rendelt pizza azzal traktálna bennünket, hogy rendeljünk lasagnát is, mert biztos ízlene nekünk. Szerintem hamar megtanulnánk, hogy melyik az ajánlgatós kocsi, és olyat nem vennénk - és nyilván a levesbe csigatésztát tennénk, a pizzéria helyett meg átszoknánk a sarki kínaiba.

És mégis, a legnagyobb szoftvergyártóknál egy ideje bevett szokásnak számít a kifizetett termékük "felhasználói élményét" önreklámmal feldobni. Mert oké, tesztverziónál, bétánál, otthoni használatra ingyenes programnál értem a dolgot. De itt van a Windows, ami fontos frissítésként telepítteti fel magára azt a "funkciót", hogy folyamatosan az újabb verzióra továbblépést hirdesse (és közben letöltsön egy csomó felesleges bájtot). És nincs ám "köszönöm, nem kérem/menj már anyádba" checkbox: mindig újra és újra feldobja. Ha meg zavar, nekem kell keresgélnem, leszednem, újraindítanom, törölnöm, megakadályoznom a "fontos frissítés" újra felrakását. Nem mintha belerokkannék, de emlékeim szerint nem azért adtam pénzt nekik, hogy zaklassanak. Értem, hogy kijött az új verzió, de van más célom is az életben, mint hogy az ő felhasználó-számlálójukat pörgessem. Tudom, hogy az orvostudomány fejlődésének köszönhetően már lábon ki lehet hordani az agyhalált, és az ilyen paciensek szerint normális, hogy a gép memóriáját/diszkjét/processzoridejét kéretlen reklámok fogyasztják, de azért ez igazából nem így van.

Nemrég írtam a berlini főpályaudvarhoz vezető új villamosvonal kicsit nyögvenyelős történetéről, és most egy kicsit visszatérnék rá. Történt ugyanis, hogy túl nagy sor volt a tévétoronynál (pontosabban nem a sor volt nagy, hanem az zavart, hogy amikor odaérek a pénztárhoz, onnantól még háromnegyed óra lett volna a beengedésig), és épp azon gondolkoztam, hogy mit csináljak, amikor rácsodálkoztam, hogy Tatra jön az M5-ösön:

Ez persze nem szuperritkaság, de azért alapvetően alacsonypadlósok - leginkább Flexity-k - jártak a vonalon (már úgy értve, hogy akkor éppen, mert régebben persze, hogy voltak Tatrák is), úgyhogy úgy döntöttem, felpattanok rá. Egyre ritkábbak ezek a cseszlovák vasparipák, 2017-ig ki is szeretnék vonni őket a forgalomból, úgyhogy az ember becsülje meg őket :)

A múltkori írásban csak megemlítettem, hogy a főpályaudvari vonal nem a főpályaudvarnál végződik, hanem kicsit továbbmegy, hogy a fentebb látható parkos résznél borítsa le az utasokat, majd beálljon a pályaudvarra vezető vágányok melletti tárolórészre. A távlati tervek szerint egyszer még tovább mennek majd a sínek Moabit belsejébe, a Turmstrasse metróállomáshoz. Ebben az az érdekes, hogy eredetileg az U5-ös metrót akarták odáig - és még tovább, a tegeli repülőtérre - hosszabbítani, de ez nem fog bekövetkezni, hiszen Tegelt valószínűleg bezárják, ha megnyílik végre az új központi reptér - helyette jöhet a villamos.

Másfél hete kezdtem el egy dalt írni - aztán rákövetkező hétvégén folytatni akartam, de miután hatodszorra is elcrashelt a zeneszerkesztő (amikor elkezdtem feltölteni, még csak ötször - de azóta már túl vagyok a hetediken is), azt kell gondoljam, hogy az Univerzum nem akarja, hogy befejezzem. Vagy hogy lemixeljem legalább a legmembránrezgetőbb csúcsokat belőle...

Pedig képzeletben már a klipet is megcsináltam hozzá: egy vas és acél bolygón repülünk a felhőkarcolók fölött, amikor hirtelen üldözőbe vesznek a gonosz robotok, és menekülésképp kénytelenek vagyunk zuhanásba átmenni, át a füstfelhők közt... pumpál az adrenalin és a basszus, ahogy a lézerek cikáznak... Meg minden.

Amikor 2000 körül - kiskorom után másodszor is - elhatalmasodott rajtam a közlekedésmánia, nem sok örvendeznivaló volt a budapesti villamosok kapcsán. Épp a rendszerváltás utáni vonalbezárás-hullám végén jártunk, új járművek a kanyarban sem voltak, a meglevők pedig - az infrastruktúrához hasonlóan - eléggé le voltak használva. Ehhez képest márciusban vonalhosszabbításnak örülhettünk, egy nyirkos novemberi vasárnap pedig olyan próbamenetnek lehettünk szemtanúi, melynek megtörténésében még két évvel ezelőtt se nagyon reménykedtem:

Végighaladtak ugyanis az első villamosok a "Budai Fonódó" új építésű szakaszán! Bár ez még messze nem azonos a forgalomnak átadható állapottal, azért elég komoly lépés afelé.

Mivel a Lánchíd budai hídfőjében levő villamos-aluljárót épp szélesítik, a három tuja (elöl egy Tatra, mögötte két CAF) északról támadott: a Vörösvári úttól a 17-es vonalán lecsorgott a Török utcáig, ahol új építésű vágányon érte el a Margit körutat, ott elment a Széll Kálmán térig, majd visszajött a Frankel Leó utcáig, ahol szintén új építésű vágányhoz ért. Ott következett az igazi premier, a Margit híd budai hídfője alatt ugyanis soha nem volt villamosforgalom, csak vasúti, majd vasúti/HÉV közös használatú, még később pedig a HÉV-et és a villamoshálózatot összekötő vágányok. És persze premier volt a fonódó vágányos rész is, amihez hasonlót először Amszterdam egyik fő sétálóutcajában láttam.

Linznek nem csak a fekvése kellemes (a Duna mentén van, az egyik oldalon hegyekkel, az egyik hegyen erőddel... nem ismerős?:), de a tömegközlekedése is figyelemre méltó tempóban fejlődik. Amikor 2004-ben először ott jártam, a villamosok még a felszínen kurfliztak a főpályaudvar bontás alatt álló épülete előtt, a helyiérdekű vasút egy félreeső utcában levő udvaron végződött, a tuják nagy része pedig gömbölyű DÜWAG (licensz) volt. Egy-két évvel később már egy reptér jellegű főpályaudvart találtunk a romok helyén, ahová a vicinálisok direktben bejárnak, és ami alatt a tuják alagútban mennek át. Ráadásul vonalépítés is volt, bár a környék legizgalmasabb vasútja, a hegymászó Pöstlingbergbahn még mindig teljesen el volt vágva a villamoshálózattól. Aztán ez is elmúlt, és még nem álltak le a fejlesztéssel. 2014 őszén már nagyon ideje volt újra ellátogatni ide!

Linz tömegközlekedése 2014 novemberében
... különös tekintettel a hegyvillamosokra!

Azt hittem, idén még nem rajzoltam kopipészteltem új kockát, aztán látom, hogy de. Mindegy, úgyse erőltettem meg magam nagyon ;)

-> Ide kattintva elérheted az összes Égitársaság képregénykockát <-
Kattint. Most.

Az elmúlt két hetet az elmúlt két év "elmaradásainak" behozásával töltöttem: feldolgoztam ezervalahányszáz képet és körülbelül harminc videót, hogy végre weboldalt csinálhassak belőlük. Ez azonban nem megy egyszerűen, mert most alig bírok rájuk nézni ;) Azért apránként el fogok indulni, elsőként a most már több mint két évvel ezelőtti hatvani nyílt napot mutatnám be, ahol az ötven éves M40-eseket ünnepeltük. A programnak csak az első órájában tudtam ott lenni, utána menni "kellett" különvonatozni, de azt kell mondjam, hatásos felütése volt az utazásnak a felkelő nap fényében sütkérező sok szép öreg vas!

Púpos-nap a hatvani fűtőházban
2013. október 19. (reggele)

Épp a világ megváltásáról (de lehet, hogy csak a P. Boxról) beszélgettünk Almár Ákos barátommal a "spotterdombon" - azaz a kelenföldi 14. és 15. vágány közti peronon -, amikor egy fura színű, öreg formájú, de modernül hideg (LED) fényekkel világító mozdony vontatta szerelvény jelent meg a szomszédos sínpár távolabbi végén. Először nem is láttuk, mi van az elején, csak azt, hogy nem a "szokásos" dolgok közül való lesz. Ákos Laminátkára tippelt...

... de ahogy közelebb jött, láttuk, hogy a "Plehács" becenevű csehszlovák jószágról van szó, mely kinézetével mindig a MÁV nem túl boldog emlékű V55-ös sorozatát juttatja eszembe:

Az a nagy helyzet, hogy Ákosnak félig-meddig igaza volt: a 242-es ugyan nem Laminátka, de rokona annak! A Laminátka (S 489.0 - később 230-as - és S 499.0 - később: 240-es - sorozat) a hatvanas évek második felében újszerű műanyag kocsiszekrényével tűnt ki a sorból, aztán a hetvenes évek közepén valami változhatott, mert az 1975 és 81 közt gyártott S 499.02-es sorozat doboza már fémből épült - a "Plecháč" becenév a pléhre utal. A dizájnnal se foglalkoztak sokat, egyszerűen hozzápasszították a hatvanas évek eleje óta gyártott egyenáramú mozdonyokét:

A sok síndöcögény után kell egy kis gumikerék, de azért ne menjünk messze a vágányoktól, mert a furcsán egzotikus gépjárművek se teszik :)

A Kalef átépítésén szorgoskodott ez a söprűs-locsolós(?) IFA is. A nyári balatoni vonatfotózások során megállapítottam, hogy ugyan lehet, hogy a helyiek kocsijai már nincsenek sokkal lemaradva a német vendégekétől, de azért a településüzemeltetés még mindig elképzelhetetlen a ludwigsfeldei gépek nélkül!

A nagytesónak ez a Multicar is besegített. Ez a márkanév egyébként ma is él - ráadásul nem csak a magyar közterület-fenntartók szeretik, hanem a németek is.

Igazából a tavalyi, tavalyelőtti kedvetlenségem után nem nagyon hittem, hogy el fogok jutni a budapesti tömegközlekedési életképeket immár 15 éve bemutató kvázi-sorozatom ötvenedik részéhez, de itt van, eljutottam! Pontosabban ez még csak a fele az ötvenedik adagnak, mert egyszerre még én se nézném végig az egészet - és még ezt a felet is három részre kellett bontanom, hogy eljussak egy olyan állapotig, amiről azt gondolom, nem fagyasztja le az olvasó böngészőjét. Rendhagyó ez a rész, mert megint jókedvvel csináltam, és rendhagyó, mert ha jól számolom, három különböző fényképezőgéppel készültek a képei, ugyanis az elmúlt egy év alatt a legutóbbi, az azelőtti és az azelőtti-előtti gépem is cserben bírt hagyni az utca közepén. Néha persze a rossz képet is ki kell tenni, már csak azért is, mert a közlekedési életképek nem arról szólnak, hogy akkor fotóz az ember, amikor jók a fények, szép a téma, és működik a gép, hanem arról, hogy akkor kell a gombot nyomni, amikor épp ott vagyunk ;) De azért szerintem szép képből is lett elég, remélem lesz, akinek tetszeni fognak. Folyt. köv.!

Életképek - a jubileumi 50. fejezet I-II-III
Fényvillamos és Fénytroli, hideg téli esték a városban, selejtmenet és villamospótlás, viharkár, a felújított 1-es villamos, vágánycsere a Szent István körúton, elkezdődött az "Osztyapenkó" átépítése, és változások a budai felső rakparton