HamPLÓ

Van, aki kimondottan utálja a különvonatokat - de nem én! Érdekes lehet egy ilyen kirándulás pusztán a jármű miatt, illetve akkor, ha az olyan helyre visz, ahová másképp nem nagyon lehet eljutni. Ha pedig mindkét eset fennáll, már csak a jó időnek kell drukkolni :)

"Osztálykirándulás": Class 56-ossal, megint
Különvonat a Duna mentén

Az eheti random bejegyzések meghozták az eredményt: az eddigi ezres olvasottságból százas lett... a blogból pedig komment-élet híján lassan monológ lesz. Ezt persze nem azért írom, hogy sajnáljatok, hanem átvezetésként, mára ugyanis Saturday Night Live-os monológokkal készültem. Mondjuk ezt a frappánsnak szánt, napokkal korábban megírt átvezetést keresztülhúzta, hogy a tegnapelőtti bejegyzésre az átlagnál (0-2) több komment érkezett, de most már nem fogom átírni ;)

A monológ az SNL esetében azt a részt jelenti, amikor a "host" - aki igazából nem házigazda, hanem egy vendég, akinek épp akkoriban jön ki filmje, lemeze, vagy épp csak nagyon népszerű - kicsit reklámozza magát, majd elmondja, hogy ki lesz a zenei vendég. Messze nem ez a kedvenc részem a műsorokból (azt meg kimondottan utálom, amikor "random nézők" kérdéseket tesznek fel), de ha a host személyisége/szövege/előadókészsége a helyén van, és/vagy jó szöveget/történetet írnak neki, akkor azért el lehet rötyögni rajta. Anne Hathaway például meglehetősen aranyos, erre alapozták ezt a bevezetőjét:

Robin Williams szintén magát adta 1988-ban - ráadásul a legtöbb úgynevezett monológgal szemben ez tényleg monológ, konkrétan egy nyolcperces stand-up, ráadásul igen fontos - 18+-os... vagy nem is? - témát érintve:

Dwayne Johnson viszont akkor is jó volt, amikor éppen nem magát adta. Persze úgy sejtem, igazából pont azért tűnik ki a kigyúrt akcióhősök közül, mert ez a marháskodás nagyon is ő:

Másnak, például Colin Farrellnek csak rá kellett játszania a saját rossz hírére (ami korábban Pamela Andersonnak is bejött), és megvolt a téma:

Előrebocsátom, hogy nem a Városliget átépítéséről, nem bontásokról, építésről és zöldterületi arányokról akarok írni. Az is lehetne téma, amiről aztán teljesen jogosan lehetne vitát folytatni, de itt most egyszerűen nem erről lesz szó, úgyhogy aki mindenáron arról akarna kommentelni, kérem kattintson tovább valahova máshova! Köszönöm!

Legutóbb reggeli fényben élveztem a várost, a minap azonban visszatértem a szokásos munka utáni időponthoz - nem is volt már túl sok fény, mire kiértünk a Városligetbe Almár Ákos barátommal! Itt épp a Vajdahunyadvár mögött vagyunk, ahová szerintem a belső udvart ismerőknek maximum 1-2 százaléka sétál ki, pedig innen is marha jól néz ki!

Nagyon jól tudom, hogy ez az épületegyüttes tulajdonképpen nagyobb "történelemhamisítás", mint a berlini császári palota, a varsói óváros, vagy éppen fél Drezda visszaépítése (hiszen ez az épület sose állt itt igazából, sőt, ilyen épület sose létezett sehol, mert ez egy mix), de pontosan ugyanolyan jól esik ránézni, mint azokra. Szép és kész - itt a helye. Persze mivel már itt van százvalahány éve, meg is szoktuk, és senki nem áll neki kritizálni. Bezzeg ha a Várban kellene valami régit újonnan felépíteni :-/

De gyalogoljunk tovább kicsit, oda, ahol valami el fog tűnni! A PeCsa... hát... szóval elég ronda egy épület, de mivel rengeteg kellemes élményem (koncertek+repülőmúzeum) kötődik hozzá, nekem azért kicsit hiányozni fog.

Nakéremszépen, amikor ezt írom, még tegnap van, épp csak kikerült az előző napi bejegyzés, így nem tudom, akarja-e valaki az onnan hiányzó vonatokat látni*, viszont mivel ez nem kívánságműsor, hanem blog, akkor is berakok egyet, ha senki nem kéri! Ja, és nem képet, hanem videót. Bár azt a tapasztalatok szerint kevesebben szeretik - de mint mondám vala, ez nem kívánságműsor :)

Egy sikeres fotohalt után Tapolca felé tovább indulva gyakorlatilag véletlenül értünk pont a Badacsony megállóhelyről éppen elinduló Szergejes retróvonat mellé. Ícé azonnal kapcsolt, és felvette a mozdony tempóját, én meg kis kézikamerámmal megpróbáltam megörökíteni az élményt az anyósülésről. A párhuzamos haladásnak a körülmények időnként betettek, de így is az év videója lehetett volna számomra, mint annak idején ez... ha a kamerán profi mikrofon van. De nincs, így 20-30 km/h fölött a szélzaj miatti PFPFPFPFPFPPFFFFFFFPFPPFSSSSSSSPPFPFPFPFPFPPFPF-től, illetve az említett PFPFPFPFPFPPFFFFFFFPFPPFSSSSSSSPPFPFPFPFPFPPFPF miatt állandóan levágó zajszűrőtől alig lehetett a mozdony amúgy szépséges hangjait hallani a rögzített eredményen. Viszont a Badacsony büszke tömbje körül rohanó mozdony képét képtelen lettem volna letörölni, így némi vágás után ráillesztettem az egyik múltkori zenémet a minimálisra lehalkított zaj fölé. Tudom, sehol sincs a Szergej hangjától az eredmény, de sajnos nem rajtam múlt**. Az elindulás és az első 40 másodperc azért így is sértetlenül megmaradt, ha másért nem, hát azért érdemes elindítani. Szerintem. Szintén érdemes megfigyelni, hogyan mozognak fel-alá a tengelyek a pálya egyenetlenségein, illetve hogy az első kocsi és a mozdony néha mintha lökdösné egymást... én legalábbis ritkán látok vonatot ilyen perspektívából, talán másnak is tetszeni fog:

Mivel az előttünk haladó autóból valaki ugyanígy videózta a vonatot, lehet, hogy hamarosan jobb minőségben is felbukkan a száguldás a youtube-on. Ha mégse, akkor örömmel fogadom a crowdfounding felajánlásokat egy olyan kamerára, amivel legközelebb rendesen is meg tudom örökíteni az élményt :)

* közben Ícé bejelentkezett, hogy ő igen, amit nem igazán értek, mert vele voltam fotózni, és szerintem ő valószínűleg jobb képeket csinált
** közben Ícé jelezte, hogy nem tetszik neki a zeném. néha nagyon nehéz az élet :)

PS: Természetesen lesz majd képes bejegyzés is az újabb dízelszagú túrá(k)ról, de elsőnek ezt a videót szerettem volna megmutatni, hogy az alaphangulatot megadja.

... az érdekesség kedvéért vonatok nélkül. Momentán úgyis teljesen mindegynek tűnik, mit töltök fel, nincs itt élet, úgyhogy a magam örömére csinálom tovább :)

Szent György-hegy: a nap balról sütötte a síneket, a szép háttér viszont pont ott volt, úgyhogy figyelmen kívül lett hagyva a megvilágítás iránya. Tudom, két éve már lelkendeztem arról, hogy a Tapolcai-medence milyen gyönyörű hely, de idén se sikerült ennek ellentmondó élményeket szereznem.

Szalmabálák. Milyen ártalmatlannak tűnnek, ahogy a fűben lapítanak, pedig... tényleg azok - szerencsére, mert különben nem lett volna jó háromegyed órát várakozni mellettük a 35 fokban. Vagy lehet, hogy így se tett jót? ;)

Nakéremszépen, annyira nincs semmi reakció mostanában a bejegyzésekre, hogy akár olyasmiről is írhatok, amiről tudom, hogy nem szokott túl sok visszhangot kelteni (lepjetek meg;): a Doctor Who-ról. Jó rég nem volt ez téma itt, egyszerűen azért, mert az utóbbi másfél évad elment mellettem - viszont imádom annyira a sorozatot, hogy nem akartam rosszat írni róla. Ugye már meséltem, hogy az első Doktorom a negyedik volt, aztán a sehanyadik, aztán a kilencedik:

... aztán jött a tizedik, akit eleinte nagyon utáltam, aztán hozzánőtt a szívemhez... és akinek az utolsó másfél évadjánál egyszerűen ráuntam a sorozatra. Pontosabban nem ráuntam, csak szerintem túltolták a dolgokat, a nyers marhaságot. Ami persze vicces, mert ez az a sorozat, ami az első perctől kezdve túltolja a dolgokat, és direkt választja a tudományos fantasztikum helyett az abszurd, meglepő, mondatni angolos fantasztikumot: minden idők három legjobb részéből egyet Douglas Adams írt, egyet Neil Gaiman, a harmadikat meg a BBC-s Sherlock agytrösztje. Ennél angolosabban furcsa aligha lehetne valami...

Namármost nekem egy ideje a tizenegyedik Doki a legkedvencebbem: Matt Smith szerintem zseniális volt a szerepben, és az ötödik és hatodik évadban marha jó részeket írtak neki, amikben kedvére brillírozhatott:

Annyira bejött ez az irány, hogy az előző két Doktor történeteire évekig rá se bírtam nézni! Aztán jött a hetedik évad, és valahogy végig hidegen hagytak a történetek - ráadásul nem tudott megfogni az aktuális companion se. Az ötvenedik évforduló alkalmából készített rész ugyan javított az évadon a szememben:

Biztos van, aki szerint túl sok Berlin volt mostanában a blogban, úgyhogy most szczecini villamosok jönnek - köztük jó sok ex-berlini :) A közepesen nagy hálózat láthatóan megújulás alatt áll: vannak jó minőségű pályák (még füvesített is), de azért többnyire lestrapált síneken gurultunk, illetve vannak új, alacsonypadlós villamosok (a szegedi PESA-k tesói), de azért a flotta gerincét Berlinből szerzett KT4-esek és T6A2 szerelvények alkotják. Egy vagy két klasszikus Konstal 105Na-t is láttunk, plusz néhány felújítottat (gyakorlatilag újonnan építettet), illetve egy nyolctengelyes, elvileg 105-ösre alapozott, részben alacsonypadlós csuklóst. Bővebb kommentár a videó felirataiban:

Magyarország - turbulens történelmének köszönhetően - nem bővelkedik román stílusú templomokban. Akad persze egy-kettő, de azért egy átlagos olasz nagyvárosban, vagy éppen Kölnben is több van belőlük, mint itt az egész országban. Az ember gyakorlatilag nincs hozzászokva, hogy itthon ilyen homlokzattal találkozzon:

Aztán a Bükkben mégis ott áll egy ilyen. Ráadásul olyan környezetben, melynek szintén szűkében vagyunk a vastag piros vonalon belül - a vadregényes fehér sziklákról beszélek:

Hu Totya - A feltöltő saját munkája: „Bél-kő in fog”. Engedély: CC BY-SA 3.0, forrás: Wikimedia Commons

Persze a Bélapátfalva fölött tornyosuló Bél-kő mai kinézetét a cementgyártáshoz kapcsolódó kőbányászatnak köszönheti, de ragyogó látványt nyújt, még ha másfélét is, mint eredetileg:

http://szepkilatas.blog.hu/2014/02/13/bel-ko_a_magyar_sziklaparadicsom: „Bél-kő (metszet)”. Engedély: Közkincs, forrás: Wikipédia

A templom egykor egy ciszterci apátsághoz tartozott, melynek építését félbeszakította a tatárjárás - a szakértők szerint látszik, hogy nem ugyanazok fejezték be, akik elkezdték. A következő nagy csapás, a török uralom idejére aztán már magától elnéptelenedett a kolostor, és a XVII. századra már csak romok maradtak belőle.

A XIV-XV. század során "gótizált" épületet végül az 1730-as években az akkori stílusnak megfelelően barokk elemek és berendezési tárgyak felhasználásával építették újjá. A környező egyházi épületek a XIX. században tűntek el (romjaikra gyár épült), így az 1930-as években már csak a templom műemléki helyreállításához tudtak hozzálátni. Ez azonban az eredeti építkezéshez hasonlóan félbemaradt - a második világháború miatt. A végső lépések végül az ötvenes-hatvanas években történtek meg.

Nemrég írtam Berlin többszintes átszállóállomásairól, de az akkori felsorolásban Berlin-Schöneberg csak megemlítve lett, rendesen bemutatva nem. Most pótlom ezt:

„Bahnhof Berlin-Schoeneberg“ von Axel Mauruszat - Eigenes Werk. Lizenziert unter Attribution über Wikimedia Commons

Az sűrűn beépített lakóterület déli peremén futó körvasútnak (Ringbahn) Ebertstrasse néven már a XIX. század végén volt itt megállója, de a dél-délnyugat felé elhaladó Wannseebahnra nem lehetett közvetlenül átszállni; annak északabbra, a Grossgörschenstrassénál volt megállója, ahonnét gyaloghidakon át lehetett megközelíteni a Ringbahnról az ún. Südringspitzkehrén át a Potsdamer Platzra betérő vonatok Schöneberg nevű megállóhelyét, ami értelemszerűen nem volt azonos a mai Schöneberg állomással. A Wannseebahn állomása később még messzebb,  a Yorckstrasséhoz került, az ekkorra már Kolonnenstrasse névre átkeresztelt régi Schöneberg megálló pedig a háború pusztításai miatt 1944-ben szűnt meg - helyén ma a 2008-ban megnyitott Julius-Leber-Brücke megálló működik. De ez persze csak közvetve kapcsolódik tartozik a témához, mert mi az 1933-ban megnyitott kétszintes átszállóállomással szeretnénk foglalkozni, melyet a fentebbi képen láthatunk. 

„Rote Insel18“. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Ezt a "toronypályaudvart" a Wannseebahn villamosításával összhangban építették: az Ebertstrasse névre hallgató Ringbahn-állomást kicsit keletebbre húzták (az épülete ma is megvan, mint a jelenlegi állomás egyik bejárata), és peront építettek alá a Wannseebahnnak, a kettő közé pedig lépcsőket.

A fentebbi képpen az alsó szinten állunk, a szerelvény észak felé indul. Tőle jobbra sejthető pár további vasúti híd is, nem használt vágányokkal: bár a Potsdamer Bahnhof utasforgalmát 1946-ban megszüntették, a teherpályaudvari rész egészen 1980-ig működött, ennek megfelelően ma is hosszan lehet felhagyott síneket látni az S-Bahn mellett. Sőt, néhány éve még a régi Kolonnenstrasse megálló peronjaiból is látszott valamennyi, illetve a Wannseebahntunnel, mellyel az S-Bahnt átbújtatták a másfele menő vágányok alatt ("helyet cseréltek a sínek"), ma is használatban van - teljesen értelmetlenül, mert semmi sincs már, ami alatt át kellene bújni. Nehéz elképzelni, de ott, ahol ma csak az S-Bahn jár, két vágányon, egykor hat, helyenként nyolc sínpár is feküdt: a Wannseebahn, a Potsdam felé közvetlenül (Wannsee-i kerülő nélkül) haladó Stammbahn, és a Südringspitzkehre vonatai számára!

Nagyon úgy tűnik, hogy vagy másfél évre megfeledkeztem otthoni/point'n'click turista kampányomról. Aki esetleg nem emlékszik, erről van szó: Nem szeretném elvenni a "Csak a szépre" blog kenyerét, de korábbi elhatározásomnak megfelelően időről-időre át fogok menni turistába, hogy úgy lássam a várost, mintha először járnék benne. Ez eddigi tapasztalataim szerint egyrészt jó szórakozás, másrészt általában meggyőz arról, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mint azt a blog.hu egyes kommentezői gondolják. A jelszó az, hogy nem keresek különleges képkivágásokat, nem mászom fel a másfeledik emeleti párkányra, hogy három óra várakozás után, de csakis a holdtölte utáni negyedik napon, különleges objektívvel, HDR utómunkával művészi produktumot töltsek fel a fotófanyalgós fórumokra, hanem egyszerűen csak megyek, és ha látok valamit, lenyomom a gombot. Mesélni se mesélek, hiszen egy turista csak ritkán azonos az idegenvezetővel: ő csak néz, és keresi azt, ami valamilyen szempontból megfogja...

A címben szereplő "más fényt" szó szerint kell érteni: általában dél körül, de inkább délután, még inkább munka után szoktam ilyesmire ráérni, de most a hosszú hétvége egyik napján nem tudtam aludni, és még reggel nekivágtam a városnak. Aztán némi vonatfotózgatás után még mindig délelőtt volt, úgyhogy bevetettem magam a belvárosba...

Lehet, hogy csak én nem figyeltem, de mintha lett volna némi stílusváltás a zöldterületek fazonírozásában mostanában. A Csarnok tér mindenesetre még sose tetszett ennyire!

A Gönczy Pál utcát még ifjabb koromban fedeztem fel, amikor - azt hiszem - a Váci utcából éppen elköltöző Märklin modellbolt átmeneti helyét kerestem (csak annyit tudtam, hogy a környéken valamelyik utcába mentek). Valahogy nem rátartian, de mégis méltóságteljesen pesties hangulata volt. Direktebben fogalmazva, néhai nagymamám szavajárásával: -Hogy vagy? -Szarul, de büszkén! Nem tudom, most milyen lehet itt lakni, reményeim szerint felértékelődött a környék azóta.

A Király(i) Bazár teteje kicsit hiányos, de ezt szerintem csak az mondja meg, aki tudja, minek kellene ott lennie. Elmondhatatlan mennyiségű tetődísz, torony és kupola hiányzik Budapest tetőitől - vajon létezik egy párhuzamos dimenzió, ahol csak ezek vannak meg, viszont a házak hiányoznak alóluk?

Tudom, az autósok és a helybeliek nem feltétlenül értenek egyet velem, de a Ferenciek tere ebből a szögből azért szebb, élhetőbb lett, mint az alagút idején volt! A Kossuth Lajos utca - Szabad sajtó út tengely viszont nagyon kietlen a tagolatlanul sorakozó sávokkal, nem is fotóztam le.

Brudern-ház, részlet - ebből a szögből ritkán szoktam ezt az épületet nézegetni. A vele szemközti Királyi Bérház homlokzatát éppen tatarozták, már nagyon várom, hogy elkészüljenek vele. Aztán nekiállhatnak ennek, meg a déli Klotildnak, és lassan visszakapja régi fényét a tér! Ugyanakkor eközben a Jégbüfé meg épp a napokban zár be. Még töprengek azon, sajnálom-e, mert nekem valahogy nem fűződött hozzá semmilyen említésre méltó élményem...

Az északi Klotild-palota tornya. És nem, a másik nem "Matild"! Ne dedózzunk: Matild nevű hercegnénk nem volt :)