HamPLÓ

Magyarország - turbulens történelmének köszönhetően - nem bővelkedik román stílusú templomokban. Akad persze egy-kettő, de azért egy átlagos olasz nagyvárosban, vagy éppen Kölnben is több van belőlük, mint itt az egész országban. Az ember gyakorlatilag nincs hozzászokva, hogy itthon ilyen homlokzattal találkozzon:

Aztán a Bükkben mégis ott áll egy ilyen. Ráadásul olyan környezetben, melynek szintén szűkében vagyunk a vastag piros vonalon belül - a vadregényes fehér sziklákról beszélek:

Hu Totya - A feltöltő saját munkája: „Bél-kő in fog”. Engedély: CC BY-SA 3.0, forrás: Wikimedia Commons

Persze a Bélapátfalva fölött tornyosuló Bél-kő mai kinézetét a cementgyártáshoz kapcsolódó kőbányászatnak köszönheti, de ragyogó látványt nyújt, még ha másfélét is, mint eredetileg:

http://szepkilatas.blog.hu/2014/02/13/bel-ko_a_magyar_sziklaparadicsom: „Bél-kő (metszet)”. Engedély: Közkincs, forrás: Wikipédia

A templom egykor egy ciszterci apátsághoz tartozott, melynek építését félbeszakította a tatárjárás - a szakértők szerint látszik, hogy nem ugyanazok fejezték be, akik elkezdték. A következő nagy csapás, a török uralom idejére aztán már magától elnéptelenedett a kolostor, és a XVII. századra már csak romok maradtak belőle.

A XIV-XV. század során "gótizált" épületet végül az 1730-as években az akkori stílusnak megfelelően barokk elemek és berendezési tárgyak felhasználásával építették újjá. A környező egyházi épületek a XIX. században tűntek el (romjaikra gyár épült), így az 1930-as években már csak a templom műemléki helyreállításához tudtak hozzálátni. Ez azonban az eredeti építkezéshez hasonlóan félbemaradt - a második világháború miatt. A végső lépések végül az ötvenes-hatvanas években történtek meg.

Nemrég írtam Berlin többszintes átszállóállomásairól, de az akkori felsorolásban Berlin-Schöneberg csak megemlítve lett, rendesen bemutatva nem. Most pótlom ezt:

„Bahnhof Berlin-Schoeneberg“ von Axel Mauruszat - Eigenes Werk. Lizenziert unter Attribution über Wikimedia Commons

Az sűrűn beépített lakóterület déli peremén futó körvasútnak (Ringbahn) Ebertstrasse néven már a XIX. század végén volt itt megállója, de a dél-délnyugat felé elhaladó Wannseebahnra nem lehetett közvetlenül átszállni; annak északabbra, a Grossgörschenstrassénál volt megállója, ahonnét gyaloghidakon át lehetett megközelíteni a Ringbahnról az ún. Südringspitzkehrén át a Potsdamer Platzra betérő vonatok Schöneberg nevű megállóhelyét, ami értelemszerűen nem volt azonos a mai Schöneberg állomással. A Wannseebahn állomása később még messzebb,  a Yorckstrasséhoz került, az ekkorra már Kolonnenstrasse névre átkeresztelt régi Schöneberg megálló pedig a háború pusztításai miatt 1944-ben szűnt meg - helyén ma a 2008-ban megnyitott Julius-Leber-Brücke megálló működik. De ez persze csak közvetve kapcsolódik tartozik a témához, mert mi az 1933-ban megnyitott kétszintes átszállóállomással szeretnénk foglalkozni, melyet a fentebbi képen láthatunk. 

„Rote Insel18“. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Ezt a "toronypályaudvart" a Wannseebahn villamosításával összhangban építették: az Ebertstrasse névre hallgató Ringbahn-állomást kicsit keletebbre húzták (az épülete ma is megvan, mint a jelenlegi állomás egyik bejárata), és peront építettek alá a Wannseebahnnak, a kettő közé pedig lépcsőket.

A fentebbi képpen az alsó szinten állunk, a szerelvény észak felé indul. Tőle jobbra sejthető pár további vasúti híd is, nem használt vágányokkal: bár a Potsdamer Bahnhof utasforgalmát 1946-ban megszüntették, a teherpályaudvari rész egészen 1980-ig működött, ennek megfelelően ma is hosszan lehet felhagyott síneket látni az S-Bahn mellett. Sőt, néhány éve még a régi Kolonnenstrasse megálló peronjaiból is látszott valamennyi, illetve a Wannseebahntunnel, mellyel az S-Bahnt átbújtatták a másfele menő vágányok alatt ("helyet cseréltek a sínek"), ma is használatban van - teljesen értelmetlenül, mert semmi sincs már, ami alatt át kellene bújni. Nehéz elképzelni, de ott, ahol ma csak az S-Bahn jár, két vágányon, egykor hat, helyenként nyolc sínpár is feküdt: a Wannseebahn, a Potsdam felé közvetlenül (Wannsee-i kerülő nélkül) haladó Stammbahn, és a Südringspitzkehre vonatai számára!

Nagyon úgy tűnik, hogy vagy másfél évre megfeledkeztem otthoni/point'n'click turista kampányomról. Aki esetleg nem emlékszik, erről van szó: Nem szeretném elvenni a "Csak a szépre" blog kenyerét, de korábbi elhatározásomnak megfelelően időről-időre át fogok menni turistába, hogy úgy lássam a várost, mintha először járnék benne. Ez eddigi tapasztalataim szerint egyrészt jó szórakozás, másrészt általában meggyőz arról, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mint azt a blog.hu egyes kommentezői gondolják. A jelszó az, hogy nem keresek különleges képkivágásokat, nem mászom fel a másfeledik emeleti párkányra, hogy három óra várakozás után, de csakis a holdtölte utáni negyedik napon, különleges objektívvel, HDR utómunkával művészi produktumot töltsek fel a fotófanyalgós fórumokra, hanem egyszerűen csak megyek, és ha látok valamit, lenyomom a gombot. Mesélni se mesélek, hiszen egy turista csak ritkán azonos az idegenvezetővel: ő csak néz, és keresi azt, ami valamilyen szempontból megfogja...

A címben szereplő "más fényt" szó szerint kell érteni: általában dél körül, de inkább délután, még inkább munka után szoktam ilyesmire ráérni, de most a hosszú hétvége egyik napján nem tudtam aludni, és még reggel nekivágtam a városnak. Aztán némi vonatfotózgatás után még mindig délelőtt volt, úgyhogy bevetettem magam a belvárosba...

Lehet, hogy csak én nem figyeltem, de mintha lett volna némi stílusváltás a zöldterületek fazonírozásában mostanában. A Csarnok tér mindenesetre még sose tetszett ennyire!

A Gönczy Pál utcát még ifjabb koromban fedeztem fel, amikor - azt hiszem - a Váci utcából éppen elköltöző Märklin modellbolt átmeneti helyét kerestem (csak annyit tudtam, hogy a környéken valamelyik utcába mentek). Valahogy nem rátartian, de mégis méltóságteljesen pesties hangulata volt. Direktebben fogalmazva, néhai nagymamám szavajárásával: -Hogy vagy? -Szarul, de büszkén! Nem tudom, most milyen lehet itt lakni, reményeim szerint felértékelődött a környék azóta.

A Király(i) Bazár teteje kicsit hiányos, de ezt szerintem csak az mondja meg, aki tudja, minek kellene ott lennie. Elmondhatatlan mennyiségű tetődísz, torony és kupola hiányzik Budapest tetőitől - vajon létezik egy párhuzamos dimenzió, ahol csak ezek vannak meg, viszont a házak hiányoznak alóluk?

Tudom, az autósok és a helybeliek nem feltétlenül értenek egyet velem, de a Ferenciek tere ebből a szögből azért szebb, élhetőbb lett, mint az alagút idején volt! A Kossuth Lajos utca - Szabad sajtó út tengely viszont nagyon kietlen a tagolatlanul sorakozó sávokkal, nem is fotóztam le.

Brudern-ház, részlet - ebből a szögből ritkán szoktam ezt az épületet nézegetni. A vele szemközti Királyi Bérház homlokzatát éppen tatarozták, már nagyon várom, hogy elkészüljenek vele. Aztán nekiállhatnak ennek, meg a déli Klotildnak, és lassan visszakapja régi fényét a tér! Ugyanakkor eközben a Jégbüfé meg épp a napokban zár be. Még töprengek azon, sajnálom-e, mert nekem valahogy nem fűződött hozzá semmilyen említésre méltó élményem...

Az északi Klotild-palota tornya. És nem, a másik nem "Matild"! Ne dedózzunk: Matild nevű hercegnénk nem volt :)

Hoppá-hoppá, ez a videó idestova 11 hónapja várakozik arra, hogy megcsináljam hozzá a képes útibeszámolót - mivel az utóbbi pár útibeszámolós oldal nem sok visszhangot gerjesztett ehhez még mindig lusta vagyok, inkább csak ideteszem önmagában! Bár a videó indexképe ígéretes, a nosztalgia szerelvény szó szerint csak átrobog a képen - de azért van még néznivaló! Például a hörcsögarcú mutáns Combinók, amiket úgy hajtanak kanyarban-váltókon át, hogy az ember csak pislog. És a szerintem igazán szokatlan látvány 0:33-nál kezdődik: egy valószínűleg aluljáró-lépcső helyére beépített ferde lift, azaz egy mini-sikló! Ez (legalábbis azt hiszem, hogy ez, mert másutt is van ilyen) már 2004-ben is tetszett, de akkor még nem volt videókamerám :) Ami még talán érdekes: a jelenetek egy részén látható helyeken jövőre megszűnik a felszíni villamosforgalom, melynek funkcióját az alagútban futó Wehrhahnlinie veszi át. További kommentár feliratként a videón:

Valamikor két éve mutattam kedvenc sárgatéglás gyárutcámat (igen, nekem ilyenem is van:) Oberschöneweidéban. A tömb sarkán az egykori építtető, az AEG mai logójával díszített csarnok trónolt:

Akár ennek a testvére lehetne a most bemutatandó épület - egy olyan korszak terméke, amikor egy gyárépületnek nem csupán olcsónak kellett lennie, hanem markánsnak is - sőt, akár kimondottan lenyűgözőnek:

Az egykori AEG turbinagyár nagycsarnokáról van szó, néhány utcányira a nemrég bemutatott oldtimer-lelőhelytől. Fő tervezője Peter Behrens volt, aki akkoriban a cég művészeti tanácsadójaként funkcionált: nevéhez fűződik a vállalat emblémájában használt betűtípus, de az általa felügyelt - akkoriban ilyen néven talán még nem is emlegetett - "corporate design" a hirdetéseken és termékeken túl még a cég épületeiben használt órákra, hamutartókra és lámpákra is kiterjedt. És természetesen az újonnan építendő épületekre.

A telep belső részein a korszakra -  XX. század elejére - inkább jellemző historizálás jeleit vélem felfedezni, többek közt az általam amúgy imádott téglaborítással...

A múltkor csináltam egy szokásosnál lassabb szintis nótát, amit azon nyomban fel is töltöttem. Amikor aztán másnap meghallgattam, rájöttem, hogy nem tetszik. Például a tempója - fel akartam gyorsítani. Ez elvileg csak pár klikkelés lett volna, de valamiért a projekt elszállt, egyszerűen nem lehetett betölteni, akárhogy erőlködtem. És a korábbi verziók is, hiába mentettem újra és újra más sorszámmal el készítés közben, semmit se értem velük, mindegyiktől elszállt a zeneszerkesztő. Tegnap aztán eszembe jutott ez a dolog, és annyira felidegesítettem magam rajta, hogy egy korai backup alapjaira elkezdtem újra megcsinálni az egészet. Egy fél éjszaka azzal telt el, hogy próbáltam megtalálni ugyanazokat a hangszíneket, és sajnos nem jártam teljes sikerrel... viszont legalább kicsit át is dolgoztam emiatt, nem csak a tempót, hanem a basszusmenetet is. Plusz olyan töményre kevertem, ahogy csak tudtam. Talán senkit se érdekel, de nekem így jobban tetszik, ráadásul amíg be nem fejeztem, semmi másba se volt kedvem kezdeni, úgyhogy közös érdek volt, hogy túllegyek rajta ;)

Az előző bejegyzésben szép hangkeltő eszközöket mutattam Bécsből, most folytatnám ezt. Igen, ránézésre ez inkább közlekedési eszköz, mint hangszer, de tessék csak meghallgatni, milyen szépen búg!

A videó főszereplője a bécsi villamosvasút "M" típusú motorkocsija, mely a furcsa ablakkiosztás miatt oldalról inkább kisvasúti kocsinak néz ki, de van benne valami szerethető... sőt: ismerős. Legalábbis én szinte biztos vagyok benne, hogy a három síkra osztott homlokfal, a kicsit megdöntött szélvédő, illetve a duplatáblás teleszkópajtó  hatással lehetett a BSzKRt szakembereire akkor, amikor 1938-ban megalkották az F1A típust, azaz az "ezerötszázast", melynek formavilágát az ötvenes években az FVV az acélvázasítással vitte tovább.

„Der erste elektrische Zug“ von Unbekannter Fotograf - (1925-06-11). "Die elektrische Wiener Stadtbahn". Das interessante Blatt: 1. Retrieved on 2013-12-01. Lizenziert unter Gemeinfrei über Wikimedia Commons

A sorozat története 1924-ben kezdődött, amikor az osztrák szövetségi vasút 30 évre átadta Bécs városának az addig gőzüzemű Stadtbahn üzemeltetését. A "nagy" vasút nem látott fantáziát a viaduktokon, bevágásokban és alagútban futó vonatok üzemeltetésében, Bécs pedig valami korszerűbbet szeretett volna - a megoldás a villamosítás lett. Igen ám, de a szerződésben szerepelt egy kitétel, miszerint ha a szövetségi vasútnak mégis szüksége lenne a vonalakra, akkor már 10 év után visszavehetik azokat!

Mivel az átvételben így meglehetősen benne volt a bukás lehetősége, a beszerzendő új járműveket úgy specifikálták, hogy a villamoshálózaton is bevethetők legyenek. Az 1925-től üzembe állított 180 darab motorkocsi az "N", a 270 pót pedig az "n" és "n1" jelzést kapta: erős, már-már hídgerenda jellegű alvázzal rendelkező kéttengelyesek voltak, távvezérléssel, tehát több motorkocsi együtt tudta mozgatni a közrefogott pótokat. Végül csak néhány viszonylaton (18G és a 60-as) gördültek ténylegesen is villamosvágányokra...

... viszont a villamosvasútnak is megtetszettek: egyszerűsített villamos- és fékberendezésekkel, valamint a nehéz alvázkeret elhagyásával jött létre az 1927 és 29 közt gyártott "M" sorozat, a bejegyzés főszereplője. Jó választás volt: a 150 kocsi nagy része a hetvenes évekig szolgált, és még ma is legalább egy tucat üzemképes van belőle az osztrák fővárosban.

Bár úgy sejtem, hogy a kevésbé villamosmániásokat itt elvesztem (pedig eddig direkt emiatt kerültem a műszaki részleteket), azért talán érdemes megemlíteni, hogy nem álltak meg az alapvetően nem észeveszejtően korszerű, viszont robusztus technológiáknál, hanem megpróbálták azt továbbfejleszteni. 1929-ben például két M1 jelzésű kocsit építettek, favázas helyett acélvázas kivitelben, ...

... kettőt pedig háromtengelyesként (P típus). Az ezen a képen látható P2-esnek pedig az M-nél kisebb kerekei voltak, ezáltal elhagyhatták a peron és az utastér közti lépcsőt. Ezek a próbakocsik jellemzően nem maradtak sokáig eredeti állapotukban (általában egységesítették őket a sorozattal), de létük jól mutatja, hogy a huszas-harmincas évek fordulójától ez lett mindennek az alapja, _a_ bécsi villamos.

Ennek a státusznak megfelelően az 1979-es selejtezés után nem csak Bécsben maradt ilyen kocsi, de került a wehmingeni villamosmúzeumba...

Nemrégiben írtam a berlini hangszermúzeumról, mely beszámoló kapcsán valaki felvetette, hogy hozzánk közelebb is van ilyen tárlat: a bécsi Műszaki Múzeumban. Mivel ide már egy ideje el akartam menni, egy döbbenetesen forró augusztusi napon örömmel észleltem, hogy az említett múzeum - és valószínűleg az egész osztrák főváros - legkellemesebben légkondicionált helyisége pont a hangszergyűjtemény egy részét rejti. Kellemeset a hasznossal..! :)

Persze főleg a fából készült húros hangszerek igénylik az állandó hűvöst, én pedig az elektronikus jószágokért lelkesedem mostanában, ezért elsősorban ezekről is mutatnék képeket. Kezdjük a Mellotronnal, melynek a belseje fel volt nyitva, hogy ráláthassunk a hangmintákat tartalmazó magnószalagokra, melyekből minden billentyűhöz tartozott egy.

Itt egy demonstrációs videó arról, hogy mennyiből áll kicserélni a szalagcsomagot - voltaképp egész robusztus hangszer volt ez, nem tűnik bonyolultnak a feladat! Az más kérdés, hogy mennyit csúszhatott el benne minden, ha hidegből melegbe vitték, vagy fordítva :-/

Bemutattam már a Trautoniumot is, mely az évtizedek alatt meglehetősen összetett hangszerré vált, de az elején, 1933-35-ben gyártották háztartási változatban is: ez volt a Telefunken által gyártott Volkstrautonium. Mert miért hallgasson az ember rádiót, ha maga is előállíthat elektronikus zajokat?

A retró jegyében a berendezésnek ma is árulják egy újragyártott változatát, ezt mutatja be a fentebbi videó. Ha az 1930-as években a német keravillokban ilyeneket lehetett kapni, akkor semmi csoda sincs abban, hogy Németország a szintipop és a techno egyik fő bástyája lett :)

Az előbb említett régebbi bejegyzésemben írtam az Ondes Martenot-ról is, et voilà: ebből is van itt egy! Jellemző, hogy minden hangszernek megvan a saját esztétikai világa, amit itt az ívekből összerakott kottatartón érhetünk tetten (hogy a háttérben látható hangláda is hozzá tartozott-e, azt nem tudom).

Természetesen Hammondjuk is van, egy B2-es. Azt nem tudom, ez pontosan miben különbözik a híresebb B3-astól (kevesebb kezelőszervet - percussion? - látok, de ebből nem feltétlenül tudok a hangra következtetni), kinézetre viszont egészen gyönyörű.

Bár legutóbb egy eső elől menekülős videót mutattam, azért nem mindig áztam szét az Alexanderplatzon, néha még vonatokat bámulni is volt időm. Meg villamosokat. Meg másféle vonatokat (a videón elég jól látszik, hogy a Stadtbahnon két vágány az S-Bahné, a másik kettőn "rendes" vonatok mennek). Hogy ne legyen nagyon más a hangulat az esős videóhoz képest, itt is van utcazenészes aláfestés - és egy picit egy Taurus is "énekel" nekünk :)